Háry János akadémia
@

SZÉPPRÓZA
regény
regény
regény
regény
regény
regény
regény
regény
Esszéregény
Utójáték, regény
Kisregény
Regény
Elbeszélések
Regény
Történet - töredékekben
Regény
Történetek

ESSZÉKÖTETEK

A nyelv és a vers születése
A kisgyermek és a valóság
Vázlatok a gyermek világáról
Napi kritikák


MESEKÖNYVEK
Mesterdetektív-történetek gyerekeknek
Meseregény
Meseregény
Két meseregény
Meseregény
VIVAT ACADEMIA!
A derű: erő. Derűt csak a szellem termel. Derülni mindenki szeret... E "tapasztalati axiómákra" helytálló és használható elméleteket építhetünk. Én csupán annyit akarok elmondani, netán kimondani, hogy milliárdnyi szülőhöz hasonlóan: nagyon szeretem a kislányomat, de... De: a gyerekemhez fűződő kapcsolatom nem egyszerűen érzelmi, hanem szellemi - is - volt. Nekem a gyerek fantasztikus szellemi élményt jelentett.
      Olyan csodálattal tekintettem gyerekem gondolati-nyelvi stb. leleményeire, ahogyan teszem azt Csehovot, Villon-t, Rabelais-t, Frege-t olvastam (hogy csak néhány kedvencemet soroljam).
      Engem Eszter kisgyerekkorában "maradandóan megváltoztatott".
      Amit "gyermekinek" neveznek, az számomra az emberi kreativitás csodálatos dimenziója. Eszter felnőtt, már nem velünk él, családja van (férje, három kislánya). Miközben ő felnőtt - én azért gyerekközelben maradtam. Bizonyára derűs alkatomból fakadóan nagy élményem: a kacagás. Vitathatatlanul a legdemokratikusabb emberi megnyilatkozás. A kisgyerekkel együtt kacagni azért is különös élmény, mert "egyenrangúsít. Az az érzésem, hogy az iskola "emiatt sem nyit teret a gyerek huncut, felszabadult fantáziálásának. Amelyet pedig okosan kihasználva a legfontosabb szellemi képességeket csiszolhatnánk - méghozzá folyamatosan, kisgyermekkortól kezdve.
      Több lapot szerkesztve, gyerekrovatokat indítva nem vonzottak azok a pályázatok, amelyeket iskolások számára hirdettek lépten-nyomon: anyák napjára vagy történelmi évfordulókra irattak egyenmeséket.
      Gondoltam, tegye - írja! - azt a gyerek, amit szeret.
      Hát így hirdettem én is pályázatot - és alapítottam meg a HÁRY JÁNOS AKADÉMIÁT.

      MONDJUNK NAGYOT!
Pályázat! Verseny! Jelentkezhetsz!
      Kedves Gyerekek! Bizonyára sokszor figyelmeztettek szüleitek, tanítóitok: hazudni nem szabad. Valóban csúf és rossz dolog a másik ember becsapása. De nem minden esetben ártalmas az olyan állítás, amely nem igaz. Amikor azt énekeljük, hogy "Az etédi híres utca, / Cimbalommal van kirakva..." - és faluja-városa nevét bárki behelyettesítheti a népdalba, akkor bizony valótlant állítunk. (Hát még amikor azt dalolja a kislány - ilyent is hallottam -, hogy "A New York-i híres utca, / Cimbalommal van kirakva"!)
      Hazudnánk? És szégyellnünk kellene magunkat azért, amit jókedvvel, derűvel a világba énekelünk?!
      Bizony nem füllentünk. Hiszen dalos jókedvünkben valóban azt érezzük, hogy velünk együtt még az utca is nótát peng...
      Az ilyen "füllentéseket" senki nem veszi szó szerint: senki nem rohan az etédi vagy a New York-i utcára, hogy felszedje az útról a cimbalmokat, nehogy összetörjék őket a szekerek vagy buszok, villamosok.
      Az ilyenfajta "lódítás" bajnokai a költők, művészek: és ők jót akarnak az embereknek.
      Kedves gyerekek! Nem minden hazugság: hazugság! Vannak nagyon szép, érdekes és értékes "hazugságok". Az ilyen nagyotmondáshoz ötletesség, vidámság és barátkozó kedv szükséges. Ezért gondoltunk arra, hogy nagyotmondó versenyt hirdetünk. Küldjetek be "valótlan", kitalált történeteket, versben, prózában. Rajzokat is várunk, hiszen rajzban is lehet "hazudni": aki például a hintaló elé vizesvödröt rajzol - az a fából készült lovat itatja. Egyszóval száz és ezerszám terem a nagyotmondás. Írjatok, rajzoljatok - és küldjétek.


      A fenti szöveg megjelent több lapban is. De kiderült: Háry János nem mindenki előtt közismert szaktekintély. Felvilágosító munkába kezdtem, grafikai szobrot avattam:

      Ki volt Háry János?

      Ezt sokan tudják közületek. Garay János költeményének a hőse, egy leszerelt vitéz, aki katonáskodása kalandjaival szórakoztatja a hallgatóságát. Nagyotmondásai, füllentései közmondásossá váltak. Ő a legnagyobb magyar hazudozó. Amióta berobbant az irodalomba (amióta olvashatjuk a történeteit), azóta a füllentőkre azt mondjuk: "Ez is egy Háry János"... Azt pedig ugye tudjátok, hogy az akadémiákon azok gyűlnek össze, akik valamely szakmának a tudósai, a legjobbak! Ezért gondoltam arra, hogy megalapítom a vidám nagyotmondók, füllentők akadémiáját, és a nagy magyar lódító, Háry János nevével ruházom fel.

      A HÁRY JÁNOS AKADÉMIA a vidám füllentőké. Bárki a tagja lehet. Találj ki valami vidámat - és máris akadémiánk tagjának kiálthatod ki magadat.

      Ha elküldöd címünkre nagyotmondó szövegedet vagy rajzodat, ha részt veszel pályázatunkon, akkor "akadémikussá" ütöd magad. Várjuk jelentkezésedet a vidám HÁRY JÁNOS AKADÉMIÁN.


      Nagyon hamar sok-sok akadémiai értekezés érkezett a gyerekektől a címemre. Az is megesett, hogy hümmögtek felnőttek, tanárok: milyen dolog hazugságra nevelni az ifjúságot?! De ezek a hangok elenyésztek a nagy tumultusban, mert mondanom sem kell, áradtak felém a kis akadémikusoktól a székfoglaló értekezések. Tanítók, tanárok, szülők is rájöttek a játék ízére: közvetítették akadémiai hirdetményeimet, begyűjtötték az akadémiai dolgozatokat, amelyeket én szorgalmasan közölgettem, kommentáltam. (Soha élvezetesebb tudományos munkát!)

      Hazudunk, mint a vízfolyás

      Amikor valaki nagyot akar mondani, néha kifut a száján: "Ezzel Dunát lehetne rekeszteni..." Mi, a legnagyobb magyar hazudozóról, Háry Jánosról elnevezett akadémiánkon, ahol nem szégyen, hanem egyenesen dicsőség a füllentés (hiszen ész kell hozzá!) - szóval mi, a hazugság akadémiai lovagjai sokat emlegetjük a Dunát. Próbálunk könnyedén hazudni... mint a vízfolyás... Próbálkozásainkat siker koronázza, hiszen az oroszlányi gyermekotthon negyedik osztályos tanulója, Lakatos Gizella olyant lódított, amilyent még nem pipáltunk:

      "Egyszer elmentünk a barátommal úszni a Dunába. Úsztunk, úsztunk, egyszercsak hallottunk egy durranást. No, a Duna kilukadt! Kifolyt a víz
      Csodálkoztam a barátommal, akartam keresni egy dugót, de hát nem találtam. Szegény halak, majdnem meghaltak.
      Leültem egy kőre, és sírtam.
      Jé, mi nyom engem?
      Jé, látom, hogy egy dugó van ott.
      Pont beleillett a lukba.
      Megmentettük a Dunát."


      ...Nagyon helyesen tettétek. Sőt, azt is felmutattátok, hogyan lehet a hazugsággal Dunát rekeszteni!
      Ugyancsak az oroszlányi gyermekotthonból küldött Prill Tamás egy akadémiai beszámolót - szintén Duna-ügyben:

      "Egyszer a szobámban feléledt az én Miki egerem. Megkérdezte tőlem, mit keresek ott. Kalandot, mondtam én. Aztán azt kérdezte, ki vagyok. Azt válaszoltam:
      Én vagyok a "hát te ki vagy!"
      Jól megértettük egymást. Összebarátkoztunk, együtt mentünk az iskolába.
      Egyszer, ahogy sétálunk a Duna kellős közepén, kigyulladt a víz. Hívtuk a vízoltókat, oltsák már el, de nem sikerült nekik.
      Már az egész Duna lángolt. Mikivel egy fújásra elfújtuk a vizet. Írták az újságok: az egér, a Miki és a gyerek, a Tomi elfújták a Dunát!"


      ...Ebből szerintem az a tanulság, hogy akik egy követ vagy egy vizet fújnak, azoknak a fújását siker koronázza. Továbbá: tűz fújatlan nem csitul - legalábbis vízi körülmények között. Különben elárulom, én ismerem a titkot. Nemrégiben a víz partján pipáztam, amikor kidugta a fejét egy harcsa, és arra hivatkozva, hogy nagyobb a bajusza, dohányt kért a vízipipájába. Akkor panaszolta: már a vízben se lehet bízni, már a hal se élhet úgy "mint a hal a vízben", mert gyúlékony. A múltkor is kigyúlt. Így aztán dohányzási tilalom van mélyvízi berkekben... Ki kell jönni a partra pipázni. Na, gyerekek ezzel magyarázható, hogy manapság a kocahorgászok is annyi halat fognak.

      Százával jöttek a "háryádák", egymást egészítették ki a témák. Hogy a tűz-víz kérdésnél maradjunk, idézek egy találmányt: a harmadik osztályos Fehér Béla olyan elefántot "talált ki", amelynek nagy jövője lesz. A mese címének ellentmondva állítom, nem egy veszett ötlet, nem egy (el)veszett elefánt:

      Az elveszett elefánt

      Egyszer, ahogy mentem az úton, egy olyan kicsi elefántot láttam, hogy egy gyufás skatulya hatszor akkora volt, mint ô. Felvettem, és betettem a zsebembe. Ahogy hazaértem, anyu nem engedte, hogy behozzam. Kimentem hát egy jó helyre, és ott eldugtam. Éjszaka azt álmodtam, hogy az elefántból óriás lett. Reggel aztán, ahogy megyek ki érte, nem találom sehol. Elkezdtem keresni, de egy árva lelket nem találtam. Már a húszadik éve keresem, pedig csak kilenc éves vagyok. Borzasztó, ugye? Lassan a negyvenedik éve keresem, de még mindig nincs meg. Hogy telik az idő! Addig-addig keresem, amíg hatvan éves leszek. Ugye elhiszitek?


      Naná, hogy elhisszük! Azért vagyunk a Háry János Akadémián. Csupán a kilenc éves nagyotmondót kell meggyőznünk arról, hogy hatvan évesen, nyugdíjba vonulása után is tovább kell keresnie a csodálatos elefántot. Mert nem akármilyen teremtmény az! Ha belefér a gyufásdobozba, az azt jelenti, hogy ormányával akár meg is gyújthatja a gyufaszálakat. Úgy fog működni tehát, mint egy öngyújtó. S mivel az elefánt, mint tudjuk, teleszívhatja magát vízzel, és azt az ormányával célirányosan fröcskölheti: tüzet is olthat. Ez az elefántos gyufásdoboz tehát egyszerre öngyújtó és önoltó - tüzet gyújt, tüzet olt. Tűzszerszám, amely nem tűzveszélyes. Ennek bizony jövője van. Mindenkit lepipál vele az akadémiánk.

      Nagyon sok újítást bejegyeztem az akadémián, a témakörök "átmérője" pedig a végtelen felé tart:

      Jösztök ti még a mi utcánkba

      Ezt akkor szoktuk mondani, amikor elszámolnivalónk van valakikkel és ezt (számunkra) előnyös körülmények között szeretnénk megejteni. Az ember a saját utcájában érzi magát otthon a leginkább. Érthető, ha arra várunk: jöjjenek csak be az utcánkba a haragosaink, ott majd számolunk...
      Mivel én nem vagyok haragos, bosszúálló természet, számomra az utcánk hangulatát legjobban az a népdal testesíti meg, amelyet mindenki bátran alkalmazhat a saját utcájára:
      Az etédi híres utca,
      Cimbalommal van kirakva.
      Ha még egyszer végigmegyek rajta
      Nótát ver a csizmám sarka.
      Látható, én azt kedvelem, ha az utcák zenélnek, bár igaz, a jóból is megárt a sok (a cimbalomhúr koptatja a lábbelit!).
      Amikor dühös embert látok fenekedni, "jösztök ti még a mi utcánkba!", mindig felajánlanám az én utcámat: "gyertek oda, én majd viszonylag csekély díjazásért (csizmakopás!) fel-alá sétálok, a csizmám sarka veri a nótát, ti pedig felvidultok és kibékültök. Ígérem, fáradságot nem kímélve sétálnék "értetek!" ... Éppen utcapengető gondjaimmal voltam elfoglalva, éppen "Hangszereim: az etédi és az óbudai utca" című tanulmányomat fogalmaztam, amikor megérkezett a Háry János Akadémia zenei osztályára a felvidéki Fülöp Eszter beszámolója. Ez a csodaországi verses utirajz az én utcapengető zenei terveimet is forradalmasította. De olvassuk először a verset:

      Csodaországban

      Az éjjel azt álmodtam,
hogy Csodaországban voltam,
ahol más, mint a Földön,
nincs bú, csak öröm.

Hintalovon érkeztem oda,
ahol várt rám a sok csoda
. A birodalom kapuja:
egy hatalmas furulya.

A furulyába belemásztam,
s jókat nótáztam.
És amikor kedve tellett:
a kapu is nótázni kezdett.

A csodakapun belépve,
álltam csuda nagyot nézve.
A fák gumiból voltak
s csak úgy pattogtak,
ha a teve rájuk szállott,
mert az volt a madár ott!
A mezőnek szemei voltak,
s reám kacsintottak.
A virágok mosolyogtak,
néha meg daloltak.
A csodamezőben
egy oroszlán volt fekvőben.
Egy virág a mancsában,
s daloltak vidáman.
Odvas fa nagy odvában
szarvas ült magában,
szemét lehunyva,
orra alatt morogva.
Nagyon bölcsnek látszott:
biztos bagolyt játszott.
A víziló tojást melengetett,
miközben a vaddisznó csicsergett.
A csirkék lubickoltak a vízben
nagy-jóízűen.
S a krokodilok közöttük:
bukfencet hánytak fölöttük.

Sok minden van Csodaországban,
de tovább nem mehettem,
fel kellett ébrednem.
A vekker csörgött, csörgött
álommal teli fejem fölött."

      Hiába, a vekkerrel nem érdemes vitatkozni, bár Fülöp Eszter helyében ezúttal szívesen földhöz vágtam volna... Hogy mérgemet csillapítsam, zenélni kezdtem, azaz sétáltam: pengettem az utcát, egy szép lassú (nyugtató!) melódiát játszottam. Mikor megnyugodtam, akkor elhatároztam, megkeresem én is Csodaország zenélő kapuját. Megint sétálni kezdtem, ezúttal egy altatódal dallamára. Sikerült is hamar - álltomban! - elaludnom. Én is bemásztam volna a furulyába, de az rám dörrent:
      - Mit bámészkodsz, mint a borjú az új kapu előtt?
      Bizonyára sértegetni akart, ezért megfeleltem neki a magam módján:
      - Ahogyan te sem vagy új kapu, ugyanúgy én sem vagyok borjú.
      De a méregtől és a sértődéstől felébredtem. Jó is, hogy így történt, mert rájöttem: egy zenélő> utca, egy zenélő kapu és én épp egy zenekart, "komplett bandát" teszünk ki. És felmerül a nagy kérdés: ki lesz a prímás?!
      Nos, én szeretnék prímás lenni. Vagy az utcánkat költöztetném Csodaország kapuja elé vagy Csodaországot az utca végébe. Egyelőre folynak a tárgyalások (ugyanis: magamban morfondírozok!). Ha minden sikerül, Csodaország kapujában fogok állni frakkban, csokornyakkendőben, szombreróban és patkolt csizmában én, a prímás. Zeng majd az egész világ. Barátaim, ha akkor jösztök az én utcámba, csapunk egy nagy vígasságot. Ihajja, de csuhajja! ...


      A vígasságból több könyvre futná - futja majd egyszer, mert ahogy mások a "nagy öregek" kis elszólásaiból állítanak össze köteteket, úgy én is közreadom az akadémiánkon jeleskedő kisgyerekek nagyotmondásainak - talán tematikus - gyűjteményeit (néhány év alatt igencsak megnőtt az akadémikusnak jelentkezők száma).