VILLÁMCSAPÁS, DERÜLT ÉG
      Uram, hozz ránk "víg esztendőt"

      Azt mondják, az ember változik, az alkata nem. Én egy derűs alkat vagyok.
      A derű: már régen kiderült róla, hogy nem kimondottan a röhögéshez szállítja az üzemanyagot. Szerintem "szent derű" is van, magyar megnevezés nincs rá, de a francia sérénité megközelíti a lényeget.
      ... A derűs alkatú ember derűs dolgokat szeret mesélni.
      1987-ben Bukarestben éltünk megbetegedett a feleségem. Helyzete súlyosbodott, és a "magyarszimpatizáns" orvosnő (édesapja hajdan a "kultúrzónának" kijelölt Székelyföldön román-jegyzősködött) szemrehányóan megkérdezte tőlem:
      Uram, nem veszi észre, hogy meg fog halni a felesége?!
      Mielőtt egy Ázsiából szalajtott lelketlen bozgor vadbarom képzete befészkelte volna magát az agyába, tisztáztam: nem tudom, mi fog történni, de ha tudnám, hogy meghal, akkor sem sétálnék tragikus pofával az ágya körül. Nem akarom, hogy rémültnek lásson, nem akarom, hogy otthon a tizenegy éves lányunk az elkeseredettség légkörében éljen, amikor látogatási napokon behozom az anyjához, akkor sem szomorkodni hozom, és mindezzel tökéletesen tisztában van a feleségem is. Közösen akarjuk ezt így. Különben nem vagyok idióta, sok mindent észreveszek, de azt valóban nem tudom megítélni, mennyi ideje van még a feleségemnek.
      Körülbelül öt hónap. A doktornő pillanatok alatt megértett. Azt is, hogy ezt az "öt hónapot" is meg fogom beszélni a feleségemmel.
      Külföldön talán... Ott sincs más gyógyszer, vagy más kezelési módszer. De talán meg kellene próbálni.
      Megpróbáltuk. Krimibe illő fordulatok után elengedtek tizennégy napra Budapestre. Lányunk, Eszter, rokonoknál maradt.
      A Korányi Klinikán sem tudtak többet mondani, mint Bukarestben. Hagyjam ott a feleségemet. Minden lehetőséget számba vettünk. Utánanéztem, hogyan lehet egy halottat hazaszállítani Erdélybe. Megmondták hogyan, azt is: hatvanháromezer forintba kerül.
      "Ha ennyi pénzem lenne, azt akkor is az élőre, a gyerekre kellene költenem."
      Eldöntöttem, hogy abban az esetben nem fogom hazaszállítani, hanem valahol vidéken, ahol ez is olcsóbb, eltemetik a barátaim akár nélkülem is, ha nem jöhetnék. Ekkor már a lányunk került odahaza kórházba.
      Ha van a derűnek magaslata, akkoriban ott voltam, ott voltunk: mindent eldöntöttünk, ami tőlünk függött, és nyugodtan egymásra és arra figyelhettünk, ami mindkettőnknek a legfontosabb volt: egy tizenegy éves kislánynak kellett volna lehetőleg sérülés nélkül, egészségesen felserdülnie.
      ...Félév múlva meglátogathattuk Eszterrel az édesanyját. És mi is Pesten maradtunk. Feleségem a Korányiban, Eszter a Szabadság hegyi gyermekszanatóriumban (mint kiderült pszichoszomatikus alapon ment fel naponta 38-39 fokra a láza) én a kettő között ingázva. Így telt el néhány hónap. Aztán kijöttek a kórházból. És aztán... Élünk.
      ...És azokra a hónapokra, arra a történelmileg is átmeneti időszakra mindig derűsen-derűvel emlékszem: a derű magaslati levegőének éltető erejét érzem.
      Állást kellett keresnem. Akkoriban a magamfajta fickók árfolyama emelkedőben volt: honorért is dolgoztunk, nem kellett utánunk társadalombiztosítást meg más efféléket fizetni. Az első, magántőkéből indított napilaphoz szegődtem (DÁTUM). Talpon maradtunk úgy egy évig. Mindenki csinált mindent, amit tudott ...és amit nem tudott. Mivel nem volt pénz grafikusra, oldalakat terveztem - és: rajzoltam. Naponta. Derűset, mert az kell(ett) akkor is a népnek.
      Szávai Kalendárium címen folyamatosan rajzoltam és írtam valami "kacagtatót."
      Derűsen. Tényleg.
      Ma, amikor kezembe veszem a kalendáriumom fiókokba, dossziékba szétszórt lapjait, már azon is derülhetek, hogy milyen kevesen tudjuk, ki volt, teszem azt, Egon Krenz.

      Még csak annyit: ha időm lesz, össze fogom állítani, és ki fogom adni a kalendáriumot. Összebarkácsolok egy "víg esztendőt". (Géza, kék az ég?! S ha nem: festhető?! Meg lehet próbálni.)

      Szávai Géza
Budapest, 1996. június 10.