A megfigyelő Az Aleph      Egy perzselő februári délelőtt, amikor Julia N. meghalt - lenyűgöző haláltusájában egy pillanatra se süllyedt az érzelgősségig, se a félelemig -, észrevettem, hogy a szobám ablakával szemközti borbélyüzlet kirakatában kicseréltek néhány színes képet. Új frizura, új kalap, új nyakkendő és ezekkel együtt új arcviselet jön divatba; fájt a dolog, mert beláttam, hogy Juliától immár távozóban a szüntelen és hatalmas világegyetem, és ez csak az első változás egy végtelen változássorban.       A világegyetem változhat, de én nem, gondoltam mélabús hiúsággal. Tudom, hogy lelke mélyén gyakran különösnek tartott szerelmem, melyet mégis teljes lényével viszonzott, éveken át mérhetetlen gondot okozott neki. Ám most, hogy Julia halott, én reménytelenül, de legalább megaláztatás nélkül, emléke ápolásának szentelhettem magam. Eszembe jutott, hogy április harmincadikán, Julia születésnapján látogatást tegyek a G. utcai háznál, köszönteni apját és Wladislaw Malewskit, Julia unokabátyját. Elkerülhetetlenül eszembe kellett jutnia. Ama perzselő februári délelőtt is ide szaladtam. A hírt, mely hihetetlen gyorsasággal ért el engem, másodpercenként változó kedéllyel vettem tudomásul. Míg egyet léptem, az is eszembe jutott, fölösleges rohannom, ostobaság, nem lehet igaz; de mindjárt azt is éreztem, üvöltenem, sírnom és vágtatnom kellene végig az utcákon. Valahogy - gondolom: civilizáltan - mégis eljutottam a G. utcai házba. Juliáék lakására akkor nem mehettem. Bármi történt is, ízléstelennek találtam férje és a három gyerek között csak úgy felbukkanni. Szükségem volt kerülőre. Édesapja és unokabátyja oldalán nem éreztem kényelmetlennek megjelenésemet Juliáék házában. Malewski gondterhelten, idegesen topogott, gyámoltalanul totyogott az eltorzult arcú, elgyöngült öregúr mellett. Láttam: igaz a hír. Mindig körülötte lebzselő (az ő kifejezése:) irodalmi barátaira ebben az időpontban nem számíthatott, s így Malewski őszintén megörült érkezésemnek, hogy nem egyedül kell átkísérnie - így mondta, fellengzősen, mesterkélt áhítattal - a halottas házhoz Julia édesapját. A szó engem is, az én magatartásomat, viselkedésemet is megváltoztatta. Hálás voltam érte Malewskinek, hogy megtalálta a pontos címszót: halottas házhoz megyünk.       Részvéttel köszöntöttem Julia férjét, részvéttel néztem végig a tanácstalan (nem tudták, hogyan viselkedjenek) gyerekeket, a részvéten kívül nem is éreztem egyebet irántuk.       A halottat is megnéztem. Szép halott volt. Nehezen tudtam volna Juliával azonosítani. Nem hiszem, hogy többet várt volna el tőlem, mint hogy szép halottnak lássam; erre vallott a halálnem megválasztása.       Ennyit váltott ki belőlem a halott.       Julia hiányát nehezen viseltem. Eszembe kellett jusson, hogy április harmincadikán felkeressem a G. utcai házat, ahová szívesen, bár nem túl gyakran jártunk kettesben is. Ezt kifogástalanul udvariasnak, talán elmulaszthatatlannak találtam. Ott várnék megint a telezsúfolt kis szalon félhomályában, tüzetesen újra szemügyre venném Julia számtalan arcképét. Julia profilban, színes képen; Julia fél álarccal egy 1921-es farsangi mulatságon; Julia aznap, hogy házasságot kötött Ludwik Robert Novakowskival; Julia ebéden a zsoké klubban; Julia a gyerekekkel; Julia és a gyerekek konflison a színház előtti park bejáratánál; Julia szemből és félprofilból, mosolyogva, keze az állán...       Julia 1929-ben halt meg; azóta nem múlt el április harmincadika, hogy föl ne kerestem volna édes-apja és unokabátyja otthonát, ezen a szokásomon az öregúr négy évvel ezelőtt bekövetkezett halála sem változtatott. Általában hét és fél nyolc között érkeztem, igyekeztem nem terhükre lenni, negyedóra-félóra után távozni. Csak ennyire volt szükségem, hogy beszívjam Julia hajdani környezetének még mindig rá emlékeztető levegőjét. Az öregúr, ha olyan kedvében volt, marasztalt. Szívesen maradtam. Julia születésnapjának estéjére Malewski nem hívhatta a házba hangoskodó, pojácáskodó barátait, akiket én kevéssé szenvedhettem. Julia férje és gyerekei délutánonként viziteltek. Halott lánya születésnapjának estéit is magányosan töltötte volna az öregúr, ha a kötelességtudó Malewski ilyenkor nem marad otthon. Második évben marasztaltak, meghívtak vacsorára. Harmadik évben elfogadtam a meghívást. Ezeken a mélabús és hiábavalóan erotikus születésnapokon Wladislaw Malewski lassanként a bizalmába fogadott.       Julia középtermetű, erőteljes testű volt, mégis törékenynek tűnt, mozgásában olykor volt valami megtorpanó félszegség, bujkáló révület. Koromfekete hajában itt-ott fehér szálak, vékonyka tincsek. A fekete és a - negyvenhét évesen is még mindig kevésnek tekinthető - ősz szálak átmenet nélkül, szeszélyesen keveredtek. Wladislaw Malewski magas, inkább inas, mint izmos, pirospozsgás, haja teljesen ősz, vonásai finomak. A város egyik könyvtárában könyvtároskodik, hivatalát (elfoglalására nem anyagi szükség vitte) nem munkának, hanem, ahogy tisztelőinek és kihasználóinak nem is oly szűk körében nemegyszer kijelenti: szolgálatnak tekinti. Tiszteletet parancsoló, egyszersmind tehetetlen ember. Szellemi tevékenysége szakadatlan, szenvedélyes és - objektíve - teljességgel jelentéktelennek minősíthető. Ontja a haszontalan párhuzamokat, tájékozottságot-műveltséget fitogtató célzásokat, utalásokat; szemei közben veszettül repesnek, néha az az érzésem, forognak - befelé, ellenőrizendő, hogy ott benn a koponya mélyén működik-e keverőgép, mely szerzőket, műveket, sorsokat párosít; - kifelé, ellenőrizendő, hogy a hallgatóság észrevette-e zseniális kapcsolásait. Amennyiben valakinek az arcán zavart észlel, elakad két szemének vad forgása, rád szegezi tekintetét, s vár. A két kimeredt tehénszem csak akkor kezdi újra a zakatolást, mikor a hallgatóság visszajelez, most már minden érthető. Ilyenkor Malewski sóhajt, és ostobáktól, értetlenkedőktől megkínzott géniuszként, mártírként folytatja előadását. Hamar észrevettem rajta, hogy becsvágyó, számító ember, akinek szüksége van rám. Szerette volna lefordíttatni velem angolra néhány költeményét. Mikor rájöttem, hogy kölcsönösen lekötelezhetőnek véljük egymást, fesztelenebbül jelentem meg nála. Ha kettesben voltunk, elviselhetőbbnek, olykor egészen kedves embernek tartottam. Barátait nem kedveltem, bár sokszor kénytelen voltam elszenvedni társaságukat. S. A.-t, a költőt nagyon tehetségesnek tartottam. Tehetséges ember volt és tehetséges költő. Annyira, hogy sosem voltam képes tisztázni (csak a magam számára), ő forgolódik-e Malewski körül, vagy fordítva. S. A., ez az élveteg, dagadt, káprázatosan eszes, önhitt és önző ember nem tévedhetett az ősz dilettáns megítélésében. Bizonyára egészen pontosan tudta, mennyit ér, de soha nem nyilvánított róla véleményt. Így a meg nem alkuvó, nem hízelgő, a tartásos személyiség pózában tetszeleghetett, de közben élvezhette álcázott sunyításának Malewskitől származó előnyeit (aki úgy vélhette, a kitűnő költő hallgatása beleegyezés: a város egyik szerény, de különben gazdag könyvtárosának személyében, igenis, zsenit kell tisztelni). Ezt az önmagába szerelmes, diabolikus embert következetesen kerültem. Őszintén örültem, amikor hosszabb európai önfitogtató körútra indult. Igaz, már jóval előtte lefitymáló megjegyzéseket engedtem meg magamnak Malewski előtt a költészetéről. Romba dőlt ház a múlt, ócska redőnyök rajta - idéztem egyik verséből, és megkérdeztem: szerinted mit árul el egy mai költőről az ilyetén megfogalmazott időélmény? Malewski disszertált egy félórányit, aztán visszavonult, kijelentve, hogy komolytalan és szeszélyes vagyok. Készségesen igazat adtam neki. Fontos volt, hogy jelezhettem ellenérzésemet, figyelmeztettem, ne szorgalmazza bálványa és köztem a találkozásokat.       Hanka N.-t már viszonylag könnyebben távol tarthattam magamtól. Ez a csendes, konok parasztlány - amennyire én meg tudom ítélni - jó verseket ír. Nem rosszabbakat, mint pályatársainak átlaga. Személyisége egy időszakban érdekelt, szívesen tanulmányoztam volna. Húgom ellen irányuló egyik - számomra döbbenetes - megnyilvánulása (hadd nevezzem így homályosan-finoman besúgással egyenértékű ténykedését) miatt átnéztem rajta. De átnézni se szerettem. Az is egyfajta nézés. - Milyen költő az - kérdeztem Malewskit -, aki az idő kietlen tájai kifejezést, ezt a bődületes közhelyet versbe írja?       - Jó költő, nagyszerű költő. Csakhogy te elfogult vagy.       Hosszas kioktatásba kezdett; nem figyeltem oda.       - Valld be, barátom - a homlokára csapott -, hogy roppant finnyás vagy az időre.       És kitartóan figyelt, mint aki rájött valamire, mint akinek sikerült megfejtenie egy rejtélyt.       Bevallottam. Ő tündökölt, jelentőségteljesen ráncolta magas homlokát, és ugyanilyen jelentőségteljesen próbált valamit palástolni.       Hirtelen áttért Paul Fort dicsőítésére. Ez egy másik rögeszméje volt.       - Ő a francia költők királya - hajtogatta. - Hiába csaholsz...       - Kutyaugatás úgysem hallatszik a mennybe - kedvelt helyi szólással szakítottam meg a fejtegetés fonalát, s élveztem, hogy ismét elámul apróságokra is kiterjedő, alapos lengyel nyelvtudásomon. - Főként azért, mert nincs menny... Paul Fort király mivoltát eszem ágában sincs megkérdőjelezni. Őt a francia költők választották meg. Demokratikus, nem? Ostoba, aki nem fogad el egy felajánlott királyságot. Rendben. De nem tartod te ellentmondásosnak, hogy a demokrácia a monarchiára szavazzon? Én ezért a kutyakomédiáért sajnálkozom a francia költők felett.       Malewski újabb tirádába fogott. Nem érdekelt. Annyit elértem, hogy Hanka N.-t és költészetét alig hozta szóba, és elég következetesen próbált kímélni a társaságától. Olykor, amikor az én látogatásomra számított, igyekezett távol tartani udvarát. Így már nekem is könnyebb volt elviselni őt. Beszélhetett kedvére, én hallgathattam, s titokban átengedhettem magam a ház varázsának, mely még mindig, számomra nagyon is elevenen őrzi Julia jelenlétének millió apró jelét; gyerekkorától haláláig. Közben kényelmesen követhettem Malewski bölcsedelmeit, melyeket egyre inkább közvetlenkedve, ugyanakkor titokzatosan adott elő.       - Azt vallom - mondta egyszer kedvelt és magasztalt költőjének, Paul Fortnak a munkamódszerét ecsetelve -, hogy a képzelet néhány segédeszközre támaszkodva, mint telefon, távíró, fonográf, rádiókészülék, mozigép, szótár, notesz, kézikönyv, felidézhet bármilyen tájat. És nem csak úgy általában, hanem...       Jelentőségteljesen elhallgatott. Amit mondott, sutának éreztem, dagályos közhelynek; mégis, mint minden közhelyben, volt az ő célzásaiban is valami. Mindenesetre irodalomszagú volt ez az elmélet, megkérdeztem, miért nem veti papírra. Azt válaszolta, hogy nem az elméletet akarja megfogalmazni, hanem éppenséggel alkalmazni óhajtja. Közölte, hogy nekem, mint rokon léleknek elárulhatja: évek óta egy hosszú elbeszélő költeményen dolgozik. S mivel megfigyelte - mert bevallhatja, alaposan tanulmányozott, és úgy érzi, sikerült kiismernie engem -, hogy nagyon érzékeny vagyok az időre, s ebből következően bizonyára megértem őt, aki viszont a tér szerelmese. Évek óta készülő költeményének ez volt a címe: A Föld. A bolygó leírását foglalta volna magába, ha véglegesen elkészül.       Titkos, alig palástolt vágyának megfelelően megkértem, olvasson belőle néhány részletet. Önmaga előtt tetszelegve úgy tett, mintha vonakodna, mintha a nagy szellemek szerénysége neki sem engedné a szereplést, s mintha csak a jól nevelt úriember kötelező udvariassága okán hajlana kérésem teljesítésére, sóhajtott, aztán bocsánatkérő fintorral visszafogta a sóhajtást. Arra gondoltam, ebből az emberből talán jó színész lett volna. De mindjárt beláttam: csak önmagát képes megjátszani.       Olvasni kezdett. Julia mesélte, mennyire elbűvölte őt bakfiskorában unokabátyja okossága, széles látóköre, fogékonysága, sokoldalú érdeklődése, munkabírása... és halmozta az erényeit, a maga jellegzetesen komolykodó stílusában. A felolvasó Malewskit egy ideig úgy nézhettem, mintha Julia beszélte volna el - előmbe - ezt a furán fontoskodó alakot. Megindultan élveztem Julia jelenlétét. Ha kinyújtottam volna a kezem, oldalt, a szomszédos szék karfáján megérinthettem volna a Juliáét. Ezt az érzést is mennyire ismertem! Sosem érinthettem meg a társaságban Julia kezét. A költő lendületesen olvasott, és tekintete a lap és az arcom között cikázott; ellenőrzött, figyelt. Kitartása, nyelvtudása, kapcsolatteremtő képessége, felvilágosultsága, modernsége... elbűvölte Juliát; bakfiskorában ennek az embernek a napi levelezését könyvelte és kartotékolta - lelkesen. Malewski tucatnyi levelet kapott naponta, a világ minden részén voltak partnerei. És tájak, országok, helységek, szerzők szerint csoportosította Julia a küldeményeket. A rendszerezésben nem talált logikát, ezért még titokzatosabbnak tűnt előtte unokabátyja hóbortja.       Látok, miként senki - várost, minden embert.       Tényt én nem módosítok, el nevet nem ferdítek.       - Hitted volna, hogy még napjainkban is megújítható az időmértékes verselés?! - a kérdés az előzmények után, a zengzetes sorok megszakítása után hihetetlenül prózaian hangzott. - Mert mi az, hogy időmérték? Hosszabb vagy rövidebb szótagok váltakozása. Ismered, kedves barátom, milyen szabályok szerint tekinthetünk egy nyelvben hosszúnak vagy rövidnek egy szótagot. De ne feledd, az avantgarde költészet korát éljük. A mai költő szétzúzza a verselés korlátait és lelke, nyelve szabadon szárnyal. A mai költő nem fogadhatja el a szabályok béklyóit. Félre a szabályokkal, melyek hosszúnak vagy rövidnek minősítenek egy szótagot. A mai költőnek kétezer év után már joga van kijelenteni: én határozom meg, hogy milyen legyen egy szótag. Ha akarom hosszúnak ejtem, ha akarom rövidnek. Hiába tiltakoznál, mindenre gondoltam. Azt mondanád, hogy ejteni igen, de nem lehet hosszúnak vagy rövidnek írni és olvasni ugyanazt a szótagot. Tévednél, mert nyilvánvalóan lehet. Jelölheted, hogy szerinted hosszú (-) vagy rövid a szótag. Tiszta ügy, kedves barátom. És arra gondoltál volna valaha, hogy a szünetek is mennyire fontosak lehetnek egy versben? Eddig csak a szavak közötti szünetekkel számolt a grammatika és stilisztika. A mondatok közötti szünetet tiszta lelkiismerettel minősíthetjük alesetnek: a két mondat közötti szünet egyszersmind szavak közötti szünet is. Amit én bevezetek, az a szótagok közötti szünet. Miként a szótag, a szünet (minden változata) is lehet hosszú vagy rövid. A szünetnek tehát stilisztikai, időmértékes verstani értéket kölcsönözhet a modern költő. A szavak vagy szótagok közé bejelöli az időmértékes szünetet. Micsoda lehetőségek nyílnak, barátom! A szünetek szótagokkal, szavakkal keverednek. Hosszú és rövid szótagok és szünetek! Természetes, hogy - harminc évszázad után, barátom - a verslábakba a szüneteket is beleszámítjuk. Forradalom ez a vers történetében! Végre a költő megszűnt szolga lenni. Nem a nyelvben rejlő zenei lehetőségeket használom fel versem ékesítésére, hanem én kölcsönzök zeneiséget a nyelvnek, mihelyt azt a szótagot ejtem hosszan vagy röviden, amelyik nekem tetszik, és olyan rövid vagy hosszú szüneteket ékelek a szavak közé és a szavak testébe, a szótagok közé, amilyent az én külön zeném, az én külön stílusom megkíván. És ez egyetemes érvényű stíluselmélet. Stilisztikák omlanak össze, mert már fölösleges vizsgálgatni, valamelyik nyelv alkalmas-e vagy sem az időmértékes verselésre. Ebben a felfogásban minden nyelv alkalmassá válik. A költő végre szabad. Hogy a legegyszerűbb példával éljek: amit trochaikus lejtésű sornak tudunk, ő azt jambikus ejtésűvé teheti vagy megőrízheti trochaikusnak, mássá bővítheti. Szóval, barátom, a klasszicizáló avantgarde - nevezhetném avantgardizáló klasszicizmusnak is - előtt nyíló lehetőségek horizontja beláthatatlan. Mert visszaállt - visszaállt? -, beállt végre, barátom, megteremtődött a vers egységesítő, egyetemes elmélete és gyakorlata. Valósággá vált a totális vers.       Malewski újabb szakaszokat olvasott fel. A szavakat, szótagokat elnyújtotta vagy rövid, apró szájmozdulattal mintegy összepréselte őket. Kisebb-nagyobb szüneteket tartott, s mint valami karmester, kétféle kézmozdulattal húzta alá őket. Tagadhatatlanul megkapó és érdekes volt, amint ritmust vitt a csendbe; a csendrészletekbe. A verssorok zengedeztek, s ha nagyon koncentráltam, értettem is őket. De én nem a versre, inkább a költőre figyeltem.       - Bármilyen verset, versrészletet beékelhetek a költeményembe. A Föld mindent átfoghat. Leírok egy tájat. De barátom, ez egy egészen új tájköltészet lesz. Mert harminc évszázad bármelyik költőjének bármelyik - ugyanennek a tájnak szentelt - sorát, szakaszát beékelhetem a versembe. Nem változtatok, nem ferdítek, épp csak költeményem ritmusának vetem alá őket. Négy verssorba öt-hat utalást, célzást, idézetet sűrítek bele, melyek évezredek magvas irodalmát fogják át.       Még sok szakaszt olvasott fel, valamennyi megnyerte a tetszését, és bőséges megjegyzésekre indította. Kedvvel magyarázta, egyik-másik szókapcsolat, félsor kitől, honnan, melyik évszázadból származik.       Egyszer kezembe került a Polyalbion, ez a terjedelmes környezetrajzi eposz, melyben Michael Drayton számba vette Anglia állat- és növényvilágát, vízrajzát, hegyrajzát, katonai és egyháztörténetét; Malewski vállalkozásához képest ez a mű most elenyésző, jelentéktelen kísérletnek tűnt. Julia unokabátyja az egész földkerekséget akarta megverselni. Elkészült már jó néhány énekkel: pár hektár Queensland államból, az Ob folyó több kilométeres szakasza, egy gáztartály Veracruztól északra, a Concepción egyházközség főbb üzletházai, egy gőzfürdő nem messze a híres brightoni akváriumtól... Külön kartotékrendszer tartotta számon az elkészült részeket. Egy világtérképen apró, színes pontocskákkal jelölte be azokat a helyeket, melyeket költeménye már lefedezett. A vers-világtérkép létére csak óvatos célzást tett, de nem mutatta meg. Eltette a lapokat, melyekről felolvasott, és hosszasan, jelentőségteljesen ecsetelte Roscommon és környéke szépségét. Elcsodálkoztam. Úgy ismerte szülővárosomat, mint a tenyerét; jobban, mint én. Mesterien álcázott mosolyából (annyira mesteri volt az álcázás, hogy tökéletesen betöltötte hivatását: felhívta a figyelmet a fennsőbbséges mosolyra) észre kellett vennem, hogy Malewski alaposan tanulmányozta szülőföldemet. Talán már el is készült néhány ének A Földből, mely kisgyerekkorom színhelyeit örökíti meg. Azt is méltányolnom kellett, hogy Malewski nagyon ügyelt arra, ne tűnjék tolakodónak; nem a szülőhelyemről, Longfordról kezdett - igaz, eléggé egyoldalú: főként ő beszélt - társalgást. Udvarias tartózkodással mégis a szűken értelmezett szülőföldemen maradt. Nem tudtam, fitogtatni és ellenőrizni kívánja tudását, vagy készülő műve fordítására akar rávenni. Arra célozna, hogy szülőföldem Malewski-féle változatának átültetésén dolgozhatnék? Ezért volt fontos neki, hogy beavasson verselméletébe?       Éjfél felé elköszöntem.       Egy hét múlva Malewski felhívott telefonon. Ezt addig sose tette. Jól tudta: az én érdekem a közeledés Julia gyerekkora, lány-, sőt asszonykora emlékeit őrző ház örököséhez. Hangja izgatott volt. Azt hittem, megbánta, hogy beavatott költészete féltve őrzött titkába. Nem volt oka rá, tudhatta, soha nem írtam - csak fordítottam néha - verset.       Beszélnie kell velem.       Mondja.       Telefonon nem hajlandó.       Találkozzunk.       Négy órakor a sarki bárban, lakása szomszédságában.       Könnyen asztalhoz jutottunk... Malewski néhány elismerő megjegyzést tett a világítóberendezésre, majd kijelentette:       - Egy lépés után nem szabad megállni. Aki egyet lépik, induljon el, és menjen végig az úton.       Egyetértettem.       Ezután bevallotta, hogy eddig csak nekem beszélt A Földről és főként verselésének hatalmas újdonságairól. Közöltem vele, tudok titkot tartani és főként nem műfajom a költészet. Rám se hederített. Kifejtette, hogy elérkezettnek látja az időt: szélesebb közönség elé bocsátani művének néhány énekét, fejezetét. Nem lenne ésszerű, nem lenne tanácsos, ha az eredeti szöveget közölné: anyanyelvén. Sokkal nagyobb érdeklődést keltene a mű, ha pár fejezete előbb idegen nyelveken jelenne meg. Annak a ténynek lenne ez a jelzése, hogy A Földet magáénak ismerte el a világ. Ez az igény - hogy több nyelven létezzék - a mű szerkezetéből, lényegéből fakad. Elismertem, valóban így van. Most értettem meg a furcsa telefonhívást... Malewski döntött: felkér műve részleteinek tolmácsolására. Juliára gondoltam. Töprengtem, milyen választ adjak. De ha az eredeti szöveg jelenne is meg - folytatta Malewski -, egy előszóban meg kellene említeni, hogy több nyelven készülnek már változatai. Ez is kellő, mindenesetre elegendő hangulatot teremtene a szöveg adekvát olvasói és kritikai elfogadtatására.       Sajnálkoztam, hogy valójában sosem érdekelt igazán a költészet, és aki csak ismer, tudja ezt rólam. Nem is lenne ildomos, nem is mernék stilisztikai, verstani kérdések boncolgatására vállalkozni.       - Egy olyan előszóra lenne szükség, mely megvilágítja a mű filozófiai hátterét. A tér ilyenfajta megragadásának nem költészeti, hanem metafizikai vonatkozásait. Nem lenne jó, ha ezt a munkát egy nagyon ismert filozófus írná. Ízléstelen fogás lenne részemről. Egy kevéssé ismert, de mégis okos, művelt, többé-kevésbé tehetséges, idegen nevű és idegen nyelven író tollforgatóra bíznám az előszót, hogy jelezzem: a mű jogosult az egészen demokratikusan értelmezett széleskörű érdeklődésre. Érted: bárhol, bárkiben érdeklődést képes kiváltani... Valaki, aki nem a tudóskodó, akadémikus tanulmány, hanem a merész kapcsolású, kockázatos, játékos fordulatokban tobzódó esszé műfaját is műveli.       Malewski egy merész fordulattal alkatom elemzésére tért át. Tisztában van azzal, mondta, hogy nehézkes vagyok, mint a kő, de ha a kő gurulni kezd lefelé a lejtőn... Ha én valamibe belefogok... De mintha túl sokfelé ágazna az érdeklődésem. Az ilyen szeszélyesen makacs és célratörő embernek, mint én, az esszé mellett kellene maradnia. És hogy kitűnően meg tudnék birkózni mindazzal a nehézséggel, amit egy ilyen előszó támaszt:       - Az idő iránti érzékenységedben látom a garanciát arra, hogy A Föld térszemléletének poétikájáról méltónak bizonyulsz néhány értékelő, bevezető oldalt fogalmazni. Írhatod angolul, én majd lefordítom.       El kellett árulnom, hogy eléggé tájékozatlan vagyok a tér filozófiájának témakörében.       - Senki nem kíván tőled filozófiai traktátust. Esszéisztikus megközelítést kellene adnod arról, hogyan képes egy elme versben átfogni a bolygót.       - Éppen ehhez lenne nehéz valamilyen támpontot találnom.       - Az elme egyetlen szikrája, egyetlen utalás elegendő. Erre való az esszé. Nézd, barátom: - Malewski előkotort a zsebéből egy cérnaszálat; az asztalra helyezte, húzta, hogy egyenesedjék, majd egy mozdulattal visszafordította, s aztán egyenes irányban folytatta a cérna lefektetését: ahol visszafordította és egy kört leírt vele, ott egy kis hurok keletkezett -, az a feladat, hogy megszűntesd a hurkot, anélkül hogy hozzáérnél. Hogyan, miként jársz el?       Megnéztem a cérna rajzát:       - Meghúzom a két végét, s kiegyenesedik.       Malewski megbocsátóan nevetett:       - Ezt szeretem benned. A rátermettséget, a rámenősséget. De most hibázol. Az asztal lapja egy sík, csak két dimenziója van: széle és hossza. Ebben a két dimenzióban helyezkedik el a hurok.       Közbe akartam szólni, leintett:       - Ha valaki csak ezt a két dimenziót látja, ha valaki számára nincs több két dimenziónál, sosem oldja ki a bogot. És akkor jön valaki, aki nem két dimenzióban látja a világot. Számára létezik egy harmadik dimenzió is. És ebben elforgatja a cérnát. Ha az asztal lapját - a cérnaszál lenne a hossztengely - elforgatnám, s vele a hurkot, ezt kapnám:       - Eltűnt a hurok... Most bogot vetek a cérnára. Ha el tudsz képzelni egy negyedik dimenziót, a negyedik dimenzióban éppúgy kiforgatható - kioldható - a bog a három dimenzióból... Egy többdimenziós célzással könnyedén utalhatsz arra a lehetőségre, hogy valaki, anélkül hogy keresztül-kasul utazná a bolygót, valaki tökéletesen leírhatja a Földet.       - Még mindig nem tudom, milyen, akár groteszk vagy metaforikus magyarázattal szolgálhatnék. Más elfogadni, élvezni valamit, és megint más megmagyarázni, érvelni mellette. Én nem találom azt a pontot, amelyre támaszkodva megtehetném.       - A nehézkes kő! - Malewski nem lepődött meg a húzózkodásomon. - Gondolkozz még, barátom. De senkinek egy szót se róla.       Megígértem. De nem gondolkoztam. Csak néha gondoltam rá. Julia miatt. Akkor éppen egy elbeszélés gondolata kötött le. Pontosabban: egy részlet. Hogy milyen jó lett volna, ha gyerekkoromban órát - szó szerint víziórát építünk a Moldva egy kis mellékfolyójára. Ha vízikereket szereltünk volna rá. És megmérjük évi fordulatszámát. Az évszakonkéntit. Kiszámítjuk az átlagos nap időtartamát. És nézzük, figyeljük, éljük, tavasszal rohannak a napok. Órák alatt napokat forgathat a kerék. Nyáron és télen fordítva. Több nap alatt vánszorgott volna az idő egy napnyit. De amúgy az év évnyi lett volna. Szó se lett volna csalásról. Pontosan mutatta volna az éveket. (Ilyen nagy tétben...) Rész-egységeit, úgy, ahogy megéljük, kiszámíthatatlan, beláthatatlan változatossággal.       Annyit ültem a folyócska partján, bámultam a tovafolyó víz felszínén tova nem futó képeket, hogy eszembe juthatott volna barátaimmal megépíteni a víziórát, mely pontosan méri a víziévet. Mintha eszembe jutott volna; mintha nem. Mi lett volna, ha eszembe jutott volna? Élesen él az emlékezetemben a vízimalmok látványa, melyeknek vízikereke hol forgott, hol nem forgott, mégis megőrölték az évi termést. Nem tudom, mi volt annak a gyereknek a fejében. Homályosan mintha mégis emlékeznék, hogy megfordult a fejemben a vízióraépítés gondolata. Úgy terveztem, ha jelentkezik Malewski, rábeszélem, mondjon le arról, hogy én írjam az előszót. Megígérem neki, hogy megkérem egyik nagyon okos és felkészült ismerősömet, vállalja ezt a mindenképpen megtisztelő feladatot. Biztos voltam, ez a megoldás is tökéletesen megfelel neki, sőt hálára kötelezi.       Már nem féltem a telefontól. Eltelt pár nap. Egy délelőtt felhívott Malewski. Hangja elszántan, nyíltan ingerült volt. Nem hallgatta végig udvarias mentegetőzésemet s bejelentésemet, hogy nagyon jó ötletem támadt az előszó elkészítésére vonatkozóan. Azt nem mertem - még - bevallani, hogy az ötlet: a feladat másra hárítása. Úgy szerettem volna közölni vele a hírt, hogy először alaposan előkészítem a talajt, s ajánlatomat azzal is megtoldom, hogy ígéretet teszek fordítók toborzására. Ezeknek a manővereknek a lebonyolítására nem alkalmas a telefon. Hagytam, hadd beszéljen ő.       - Nézd, ha már belevágtam, szembe kell néznem az igazsággal. Nem találsz te olyan ötletet, mely fedje az igazságot. Mert azt kell felvillantani. Elárulni nem, de felvillantani, ennyit talán: igen.       Arra kért, mielőbb, ha lehet késedelem nélkül, ha tehetem, azonnal jelenjek meg nála. Olyan látványt ígért, amilyenben soha nem volt részem. Célzott arra, Juliát is régebbi, tehát számomra új oldaláról ismerhetem meg. Tudta, ezzel levesz a lábamról. Azonnal indultam.       Vakítóan sütött a nap, ezt csak azért jegyeztem meg, mert eszembe juttatta, mennyire alkalmatlan időpont a kora délelőtt a látogatásra; és eszembe juttatta ama régi februári délelőttöt.       Feldúltan érkeztem meg, azzal az eltökélt szándékkal, hogy összeszidom Malewskit, ha kiderül, hogy valami ostobaság miatt csábított ide. Komoly volt, sokat ígérő arccal fogadott. Egy kisebb szobába vezetett; sose jártam benne, de Julia mesélt róla. Azt hittem, elbeszéléseivel az egész házat áttetszővé, átláthatóvá tette előttem. Tévedtem. Minden más, amint saját szemünkkel látjuk.       - Ott lógnak - Malewski egy szekrényre bökött - Julia bakfiskori ruhái.       Elpirultam. Mintha leskelődésen fogtak volna. Mégsem szégyelltem magam.       - Most majd megláthatod őt is. Ezekben a ruhákban is, másokban is.       És szárazon közölte, hogy lenn a pince sarkában, ott van egy Aleph. Megjegyezte, hogy az Aleph a mindenségnek egy olyan pontja, amely minden más pontot magába foglal.       - Az ebédlő alatt van - magyarázta, s izgalmában megeredt a nyelve. - Az enyém, az enyém; kicsi koromban fedeztem fel, amikor még iskolába se jártam. A pincelépcső meredek, a nagybátyám megtiltotta, hogy lemenjek, de valaki azt mondta, hogy odalenn egy egész világ van. Később rájöttem, hogy egy nagy ládáról beszélt, de tapasztaltam, hogy odalenn valóban egy egész világ van. Titokban lementem, legurultam a tiltott lépcsőn, elestem. Amikor kinyitottam a szememet, megláttam az Alephet.       - Az Alephet? - ismételtem meg, s arra kellett gondolnom, vajon Julia tudta, mi van a pincében. Nekem azt mondta, hogy ott az unokabátyja sötétkamrája, oda húzódik vissza fényképeket előhívni, ezért másoknak tilos a bemenet.       - Igen, azt a helyet, ahol a világegyetem minden helye megtalálható, de tisztán és minden oldalról láthatóan. Senkinek sem árultam el felfedezésemet, de máskor is visszamentem. A gyermek nem is érthette meg, hogy ez a kiváltság azért adatott meg neki, hogy majd egyszer a felnőtt férfi papírra vethesse a költeményt! Te leszel a tanúm. Az előszó a tanúvallomásod. Mindjárt lemész.       Nem tudtam, ahogy Malewski feldúlt arcát néztem, nem tudtam, egyáltalán le akarok-e menni. Próbáltam szót érteni vele.       - De hát nincs nagyon sötét a pincében?       Egy pohár konyakot nyomott a kezembe. Egyből felhajtottam, hogy kissé megnyugodjam.       - Aki fél a sötéttől, nem eszik Alephet - izgalmában Malewski elferdített szólásmondással próbált szellemeskedni, észre sem vette, milyen ostobaságot mondott.       - Ha a föld minden helye ott van az Alephben, minden világosságnak, minden lámpának, minden fényforrásnak is benne kell lennie. Mindent fogsz látni, sok-sok millió gyönyörű vagy borzasztó eseményt; és mindent egyidejűleg. A tengert, Londont, Amerika embertömegeit, sivatagot, homoktengert, minden hangyát, ami csak van a földön, bölényeket, dinoszauruszokat, és láthatod önmagadat, Juliát, mindent. Minden tárgy végtelen sok tárgynak felel meg, mert egyszerre és tisztán látod a világegyetem minden pontjáról.       Átfutott rajtam a végtelen tisztelet, a végtelen irgalom.       A kis ezüsttálcán szabálytalan tócsákban állt össze a konyak, amit Malewski remegő kézzel a poharak mellé locsolt. A tócsák, mintha belevájták volna magukat a tálcába, mintha belesüppedtek volna az ezüstlemezbe, moccanatlan fénylettek medrükben.       - Még egy kupica konyak - rendelkezett Malewski -, aztán levonulsz a pincébe. Hanyatt fekszel. Ez elengedhetetlen. Akárcsak a sötétség, a mozdulatlanság. Lefekszel a kövezetre, merőn nézed annak az áldott lépcsőnek a tizenkilencedik fokát. Én otthagylak. Leengedem a csapóajtót, és egyedül maradsz. Pár perc múlva meglátod az Alephet. Az alkimisták és kaballisták mikrokozmoszát, a multum in parvót.       Amikor az ebédlőbe értünk, még hozzátette:       - Persze, ha nem látod, tehetetlenséged nem ingatja meg bizonyságomat... Menj, rövidesen elbeszélgethetsz Julia minden képmásával.       Gyorsan lementem, hogy végre elvágjam a szavát; mikor az Alephről, a végtelen, a látható világegyetemről beszélt, megindultan, tisztelettel, izgalommal tudtam hallgatni, de amikor az Aleph és a végtelen tér megközelítésének módszeréről és aprócska praktikáiról kezdett fontoskodni, úgy éreztem, egy őrülttel van dolgom.       A pince szűk volt és sötét. Malewski kivett a ládából egy zsákot, összehajtogatta és egy bizonyos helyen leterítette.       - Ha csak egy centivel is magasabbra teszem, nem fogsz látni semmit. Na, nyújtózz csak ki rajta, és számolj tizenkilenc fokot.       Teljesítettem nevetséges utasításait; végül magamra hagyott. Gondosan lecsukta a csapóajtót; úgy éreztem, teljes sötétség vesz körül, bár később felfedeztem egy hasadékot. Rájöttem: veszély fenyeget. Ki tudja, mit tett ez az őrült a konyakomba. Valami zavaros nyugtalanság fogott el. Aztán hatni kezdett a konyak, visszatért humorérzékem, elernyedtem. Visszaemlékeztem egy régebbi érzésemre. Arcimbaldo egyik antropomorf táját néztem, és először nem jöttem rá, miért antropomorf. Kastély, bástya; sziklákon, vadregényes tájban. Ha a képet oldalról nézzük, mintha bal széle lenne az alsó, vízszintes fele: egy arcot látunk. A táj, ha kilencven fokos szögben balra billentjük, arcképpé alakul át. A nagyon oldalra hajtott fejjel szemlélt táj elemeiből erőszakos, már-már ijesztő arcú férfi portréja áll össze. Mélyen ülő szeme teszi ijesztővé. Ha ezután a képet ismét eredeti helyzetébe visszaforgatva szemlélem, a tájból is kinéz az a furcsa szem: egy torony ajtaja vagy ablaka. Nem is a képre emlékeztem vissza. Olyan ismerős volt nekem, nem is a táj, nem is az arc, hanem amit kiváltottak belőlem, az érzés. Néha nagyon oldalra hajtott fővel szerettem elgyönyörködni Juliában.       A zsákon hanyatt fekve arra gondoltam, ebből a helyzetből erőlködés nélkül észlelhetném az Arcimbaldo-portrét. Egy kis szögváltoztatás annyi mindent módosít.       Az Alaphet nem láttam.       Elképzeltem viszont Malewskit, amit fölöttem, az ebédlőben izgatottan fel-le sétál: vajon látom-e az Alephet. Fekvő helyzetből képzeltem el, tehát két cipőtalpat láttam magam fölött, az arcom előtt, egy tekintélyes pocakot, melynek szélén áthajolt és lekukucskált egy ősz haj keretezte, szemüveges férfiarc. Szinte vártam, hogy mint kisgyerek, hasra vesse magát, hogy jobban lásson: mi történik vendégével a pincében.       Nagyon megsajnáltam ezt az embert, Julia unokabátyját. Nem moccantam. Minden erőmmel azon igyekeztem, hogy arcomról eltüntessek minden olyan kifejezést, mely sérthette volna Malewskit.       Mikor a legfelső lépcsőfokon megjelent, nagy nehezen feltápászkodtam.       - Remek. Igazán remek.       Közönyös hangomtól magam is meglepődtem. Malewski aggodalmasan érdeklődött:       - Mindent jól láttál? Színesen?       Kitértem a válasz elől, de lelkesen értekeztem a nézőpont-változtatások művészi kihasználásának óriási lehetőségeiről, és udvariasan, melegen közöltem vele, igazán megtisztelő feladat az előszó megírása, és örömmel látok munkához, amikor csak óhajtja.       Malewski gyanakodva, szürkén méregetett. Hűvösen kezelt, mintha megsértettem volna. Az Alephről többé egy szót sem ejtett; igényét sem ismételte meg az előszóra. Pár percnyi udvarias társalgás után elköszöntem. Igazán megindultan és melegen szorítottam meg ennek a tekintélyt parancsoló, nagy tudású, sima modorú, célzásokkal gazdag műveltséget rejtő, utalásokkal fűszerezett beszédű koros úriembernek a kezét; újból hangot adtam előszóírói készségemnek. Nem válaszolt rá. Kifogástalan udvariassággal búcsúzott.       Rosszkedvűen hagytam magam mögött a G. utcai házat. Lassan sétáltam végig az utcákon. Az október végi dél irreálisan valóságos volt. Az épületek már-már gyújtó napfényben csillogtak, tiszta, éles és kellemes volt a látvány, mint hajdan Julia kacagása. Igyekeztem megfeledkezni a pincéről. Ácsorogtam a téren, majd hazaindultam. Mindent megbámultam, mintha először láttam volna. Elhaladtam a torony lába mellett, a kis park hervadt leveleket hullató fái mellett, átvágtam az utcán, s a borbélyüzlet kirakatában díszelgő tükörben ismét megpillantottam, amit magam mögött hagytam: a tornyot, a park fáinak őszi koronáját. És az arcomat, valószínűtlenül pontos körvonalaival, vonásaival. Nem is jutott eszembe, nem is gondoltam arra, hanem hirtelen tudtam, amit különben eddig is: harminchét éves vagyok. Szinte újdonságként tudtam. Negyvenhét éves korában halt meg Julia. Én akkor - nagyon? - fiatal voltam, de nemsokára én is negyvenhét éves lehetnék. E lehetőségben közelinek tűnt fel képzeletemben Julia, olyan közelinek, mint aki után nem is illik áhítozni. Sosem akartam negyvenöt évnél többet élni. Abban a pillanatban sem voltam kíváncsi arra, milyen lennék negyvenhét évesen, és hogyan gondolnék akkor Juliára. Elég volt számolnom a lehetőséggel, én is lehetnék nemsokára...       Otthon arra gondoltam, fel kellene hívnom Malewskit, hogy elnézést kérjek, ha netalán udvariatlan lettem volna vagy valamivel megsértettem volna. Könnyed, közvetlen hangon kellene csevegnem vele, a számára legkényelmetlenebb dologról is, s egy régebbi, játékos hangon egy talányos mondatot is megkockáztathatnék: ma déli fél egykor átröppent az Aleph egy szilánkja a borbélyműhely kirakatának tükre, a szemközti torony és a park fái között. Szegény barátom. Ezt csak magamban mondanám. És társalognék tovább, mint régente, és ismét biztosítanám, hogy szívesen megírom az előszót a költeményéhez.       Mégsem hívtam fel.       Ő sem keresett többé.       Ezerkilencszázharminchétben hazatelepedtem szülővároskámba. Addig még találkoztunk néhányszor. Beszélgettünk. Már nem emlékszem, miről. Elménket mállasztja a feledés; az évek tragikus porladásában magam is egyre inkább összezavarom és elfelejtem Julia vonásait.       Jegyzet       Herbert Quain írásai között ez az a darab, mely szembeszökően hasonlít Jorge Luis Borges Az Aleph című elbeszélésére. Borges Az Alephjének utolsó sora alá is jegyzetet lehetne írni, melynek így kellene kezdődnie: Jorge Luis Borges írásai között ez az a darab, mely szembeszökően hasonlít Herbert Quain Az Aleph című elbeszélésére. Fölösleges lenne találgatni, ki írta újra a másik történetét. Két ilyen rejtőzködő, talányos szellem konspirációját úgysem láthatnánk át; meg mit is érnénk vele? Borges Herbert Quain személyiségének és művének szentelt írásában sem sorolja Az Alephet azon novellák közé, melynek témáját barátjától kölcsönözte volna.       Herbert Quain nem vehette Borgestől a történetet, mert Utóvédjében több bejegyzés is arról tanúskodik, hogy sok fordulatát egyéni élményként élte meg. Mégis, egészen bizonyos, hogy mindkét elbeszélés írója ismerte a történet másik (ha ugyan nem létezik több) változatát. E titokzatos írói konspirációban csak az nem titok, hogy mindketten vallották: egy történet több változatban él. A két Az Alephet talán összehasonlítják tudósabb elmék, kielemzik a különbségeket és hasonlóságokat (néhol a két szerző szövege szó szerint egyezik!). Az alkat- és stílusbeli eltérések első látásra nyilvánvalóak. Borges írása intellektuálisabb, az emberábrázolás nála a novellahősök szellemi habitusának elemzéséből áll. A szeretett nő unokabátyjának (Carlos Argentino) irodalmi rögeszméit azzal a látható élvezettel ismerteti, mellyel a tehetetlenségbe beleőrülő dilettáns erőlködéseit figyeli - fölényesen, elnézően - az igazi, nagyformátumú tehetség. Mindegyre legőgöli Carlos Argentinót. Herbert Quain, hogy úgy mondjam, játszik a tűzzel. Malewski némelyik gondolatának csíráját (nem a rögeszméig bontakoztattot, ferde rendszereit) - az Utóvéd ismeretében ez nyilvánvaló - ő maga, Herbert Quain is vállalhatná. Önirónia akar ez lenni?... De őrizkedik Carlos Argentino és Wladislaw Malewski Aleph-képzetének elfogadásától. Borges viszont "belemegy" az Alephbe. Ez lenne az ő öniróniája? A talányos játék mögött, úgy érzem, egy pontban összefutnak a történetek, találkoznak a szerzők (bizonyára Borges hagyatékában is akad majd idevágó "valóságvonatkozás"); megörökíteni a/egy nőt, kivételes hatású, az érzelmek teljességét kiváltó, szenvedést és örömöt szóró, a szellemnek is kielégülést nyújtó egyéniségét. Beatriz-Julia valóban tüneményes nő lehetett. Megörökítése - önmagában is harc az idővel... Mert hiszen nem kétséges, Borges és Herbert Quain történetében mi zajlik: küzdelem az idővel. A felületen persze itt is különböznek az elbeszélések. Az életből távozott asszony születésnapjainak szertartásos megülése Borgesnél arra látszik utalni, mintha a túlélők tudatában - velük együtt - öregedne. Herbert Quain az időből kilépett nőt az időben próbálja - végre - utolérni, teljesen megközelíteni (nyilván: hogy aztán elhagyhassa). Az Utóvéd töredékei között találtam egy Bertrand Russel idézetet: "Szerintem a világ igazabb képét kapjuk, ha a dolgokat úgy képzeljük el, mint amelyek kívülről, egy örök világból lépnek be az idő folyamába, mint akkor, ha az időt minden létező kényurának tekintjük, mely felemészti mindazt, ami van. S még ha valóságos is az idő, jelentéktelenségeit tudatosítani a gondolatban és érzésben egyaránt - ez a bölcsesség kapuja..."       Mindkét írót a bölcsesség kapujában láttam - az idő jelentéktelenségéről beszélni.       Herbert Quain küzdelme az idővel - bevallom -, számomra meghatóbb, szívhez szólóbb volt, mint története (nem mint eszme, nem mint gondolat). Hiszen ez az ember, aki csupán negyvenöt évet akart élni, meghalt negyvenkét éves korában. Csak a "gondolatban és érzésben" (Russel) létező időben érte el - amit/akit el akart érni.       Már elkészültem Herbert Quain szövegének fordításával, amikor megdöbbentő hírt olvastam ezerkilencszáznyolcvanhat augusztusában: "Jorge Luis Borges argentin író nyolcvanhatodik életévét is betöltötte már, s úgy döntött, hogy a képen vele együtt látható Maria Kodamát feleségül veszi. A kettejük közötti korkülönbség alig negyvenöt esztendő, így a félig japán származású egyetemi docenssel kötött frigy nem sejtet romantikus regényekbe illő fejleményeket. A házasságról - akár csak a Borgesszel egyidős Moraviaéról - a sajtó sok intimitásnak tűnő dolgot leír, a valóság mégis nagyon egyszerű. Borges és Maria huszonhat éve ismerik egymást. Maria még kislánykorában Shakespeare-korabeli angol nyelvet tanult a neves írótól, s az oktatói-tanítványi kapcsolat az évek során barátivá fejlődött. Borges szavaival, mindez több egyszerű szellemi kalandnál, most jött el az ideje, hogy házasságnak nevezzük. A sors csak három hétre szabta a házasságot. Borges akaratlanul (kiemelés tőlem, SZ. G.) is igazolta Dosztojevszkij mondását: ?A halál napján is lehet új életet kezdeni.? A tényeket soroló újsághírben csak egyetlen szó zavar, csak ezt a szót kifogásolom: akaratlanul. Jorge Luis Borges (akárcsak barátja, Herbert Quain) nem az az ember volt, aki életében - az így megnevezhető történetben - akaratlanul cselekedett vagy "igazolt" volna.