Kivégzősdi PILÁTUS      Tizenkilenc évszázaddal nevezetes kliensének születése után, egy verőfényes, gyönyörű tavaszi napon Pilátusnak kedve támadt végigsétálni a falun.       A kertek alatt is kimehetett volna a határra, fűzfakarót vágni a vesszőkerítéshez, de a tavaszi napfény, mely kellemesen matt színűvé szárította az út porát, élénkzöld életet öntött a kertek füvébe, fáiba, benne is feszültséget teremtett, "sétálhatnékot" gyújtott. Karjára vette a fejszét, beszólt a konyhába:       - No, én mentem, Rebi. A Hangya felé kerülök, vegyek egy pakk szivarat.       A tavaszi fény mintha megemelt volna mindent: pehelyként, csillogó szalmaszálként lebegtette a falut.       Az ember ilyenkor úgy érzi, időtlen idők óta tart ez a napsütés, leolvaszt a dolgokról minden szennyet, fölösleges terhet, tisztára meszeli a házak falát s a lelket. Az öreg könnyűnek érezte magát, "mit nem tesz ez a drága jó meleg", gondjai szétfoszlottak a vakító levegőben, csontjai mintha súlyukat vesztették volna. Ösztönök, ívódott reflexek vitték az utcán a szövetkezet felé, bólintották fejét köszönésre. A boltban csak a felelős volt, s a nyugdíjas tanító, Ágh.       Az öreg megvette a csomag szivarat, szétterpesztett lábakkal megállt az ajtóban, s rágyújtott. Aztán letelepedett a kőlépcsőre, hátát kényelmesen a falnak támasztotta. A lájbiját kigombolta, hogy jobban melegítse mellét a nap. Ráérősen engedte ki az égszínkék füstcsíkokat, melyek körbegomolyogták a kultúrotthont. Mikor szeme elől elszállt a füst, s erőteljesen kibontakoztak a körvonalak, megint el-árasztotta őket. Mintha szappanbuborékon illogott-villogott volna a kultúrotthon, olyan távolinak, valószerűtlennek tűnt. Csend volt, munkanap, csak néhány kölyök játszadozott az utcán. Az öregnek még soha nem volt alkalma így végignézni a falun: félig-meddig kívülállóként, aki a ragyogó tavaszi munkanap perceit veszni hagyja, henyél. A lépcsőn csak vasárnaponként szokott elüldögélni, mikor ünneplőbe öltözött emberrel van tele a piac, a táncház. De ez nagyon is távoli kép. Amit most lát, egészen más. Mintha nem is ebből a kultúrotthonból áradna vasárnap esténként a zene és az izzadságszag, kivörösödött, részeg legények nem az előtte lévő téren hetvenkednének. Mintha nem az udvarán szúrta volna le bicskával az ő egyszülött fiát a megrészegedett Bálint Elek. Ez is olyan távoli esemény: nem kavar érzéseket. Teljesen átadta magát a napfény s a szivarfüst élvezésének, az agya s az érzékei felhúzott óraként működtek, szinte észrevétlenül. Máskor mindig elöntötte a harag, ha eszébe jutott Elek, olyankor aprólékosan és kéjesen, részletezve képzelődött, mint fogja agyonütni, ha kijön a börtönből. Most ezt is unta. Vagy nem akarta elrontani a szép délelőttöt, szentségteleníteni a ragyogó napsütést. Amikor elfogad az ember mindent, ami létezik, amikor örül mindennek: nem ködösítik el a dolgokat az agy vértolulásai. Milyen egyszerű - fújta az öreg a füstöt -, süt a nap, s él minden a maga törvényei szerint. Ha van törvény... Micsoda fura dolog: néhány ember összeül, s ítélkezik egy másikon. S közben fölöttük is süt a nap. Még furcsább, hogyan jön néha a halál. Legények, férfiak gyúródnak ki a kultúrház ajtaján a friss levegőre. Maga előtt látja az öreg a fiát, amint félig viccesen rászól a tolakodó szomszédra, "menj te az anyád kínjába!" Mint a bábszínházban, előre tudható a válasz: "Anyámat emlegetted?!" A közönség már köréjük gyűlt. Ha nem akarnának is, most már verekedniük kell. Évszázadok óta változatlan a szokás. A szokás az ember mértéke. Milyen könnyű teljes értékű embernek lenni, mereng az öreg. Ha valakit részegen félhülyének csináltak, akkor is megtanulhat az időjárásról, termésről s a fehérnépek fenekéről bölcselkedni. Tizennégy-tizenöt éves korában harisnyát húz, tizennyolc évesen bokrétás kalapot csap a fejébe, iszik, énekel, s ha az anyját emlegetik, bicskát nyit - bátor és becsületes mindenki lehet. Az öreg fia is az volt, ami kiszaladt a száján, azt vállalta, s hogy túl nagy baj ne legyen belőle, indokolta is: "az anyádat hát, nézz a lábad alá, s ne lökdösődj". De a másikban, mert részegebb, jobban ágál a becsület. Ami pedig csak úgy ér valamit, ha látható. Becsületes közönség becsületes látványt követel. Anyák és szeretők sikoltozva átfurakodnának az embergyűrűn, kivenni a becsület kezéből a bicskát. De a hirtelen csődület közelében se anya, se szerető. Reménytelenül várja hát a kiutat az öreg fia. "De az én anyámat ne merd a mocskos szájadra venni, azt a hétszentséges úristenit, mert kiontom a beledet." A választ már évszázadok óta megfogalmazták: "Ahhoz te kicsi legény vagy, te nyomorult". "Kiveszem a véredet, hogy lássad, ki a nyomorult, te rongy"...       Mint a betanított állatok, tűnődött az öreg.       Elek túl mélyre szúrt, a fiú meghalt. Egyetlen fiú volt.       Az öreg előrehajolt, hogy tarkóját is dédelgethesse a napsütés. Gondolkozott, menjen, maradjon? - jól esett tétlenül üldögélni. Mégis lekászálódott a felmelegedett kőlépcsőről, amelyet egy pillanatra valami emelvényfélének, cirkuszi kakasülőnek érzett, ahonnan az ember lehuppanhat a komolytalan és érdektelen látványosságok közé. Elindult. Léckerítés mellett haladt, a résekből egyenes fénycsíkok, éles fénypengék hulltak rá. Mintha nagyon enyhe fájdalmat okozva hasogatták volna a testét. Kiment az út közepére.       Árnyék se bántsa őt, élnie kell.       Ahogy kijön Elek a börtönből, agyonüti. Ez, ki tudja hányadszor, épp csak átfutott az agyán, mint az, hogy a kerítés-karókkal egyszerre paradicsomkarókat is vághatna. Ne kelljen még egyszer járni.       A Bálint Elek háza előtt önkéntelenül lassított, s mihelyt erre rájött, utólagos és szemérmes indoklás végett kotorászni kezdett a zsebében, elővette a cigarettát, s rágyújtott. Lopva a kapu felé lesett. Négy-öt éves gyerkőc csippeszkedett a kiskapura, mögötte borító alatt kotló és kicsi csirkék. A ház üresnek tűnt, a gyereket otthon hagyták, tartsa szemmel a csirkéket.       Ha már megállt, az öreg megkérdezte, mintha nem tudta volna:       - Hát te, komám, kié vagy?       - Bálint Elek édesapámé.       Bátran csengett a gyerek hangja. Apja fia, gondolta az öreg. Bátran néz az emberek szemébe. Az egyenlő eséllyel szemben álló két férfi közül Bálint Elek maradt életben. Ha hazajön a börtönből, hősként fogják tisztelni. S akkor ő agyonüti. És ő, az öreg lesz a hős, bár semmi kedve ehhez az egész színjátékhoz, melyben mindenki hős és becsületes. Talán csak a feleségével ketten érzik, milyen mélységesen szomorú a buta pojácáskodás gőgjéből sarjadzó halál. S talán tudni fogja majd ez a kisfiú, ha kijön az apja a börtönből, és ő... <184> is, mint a betanított állatok: ütni, ölni fog. De hát mi mást tehetne? Máris enyhe rokonszenvet érzett a miatta elárvulandó kisfiú iránt.       - S téged hogy hívnak?       - Eleknek.       - Elek - mondta az öreg -, eridj, fuss el a szövetkezetbe, s hozz nekem egy pakk szivarat.       Odaadott egy ötlejest.       - Ami visszajár, arra végy magadnak cukrot. Itt megvárlak.       Leült az árok martjára. A gyerek eliramodott. S szaladt is vissza ragyogó arccal.       - Milyent vettél? - kérdezte az öreg.       - Tejescukrot.       - Ügyes gyermek vagy.       Elindult.       Ez a gyerek rá fog haragudni. Bár a harag sohasem egészen őszinte. A színjáték, a becsület csillogása nem ad helyet a fájdalomnak, szánalomnak. Itt még igazi gyilkosok sincsenek. Itt a szertartás személytelenségével áldoznak fel bicskán embereket. A betanított állatoknak nincs személyes felelősségük, fájdalmuk, csak hősiességük és becsületük. Fájdalmat se okozhatok nekik; magam csinálok magamból hőst, ha leütöm Eleket.       A kisfiú a kapu előtt bíbelődött a cukorkástasakkal, aztán teletömte a száját, s az öregember után szaladt. Bekanyarodtak a temető melletti fűzfák irányába. Az öreg levetette a lájbit, feltűrte ingujját, s mustrálgatni kezdte a fákat.       - Nem szidódsz meg, hogy eltekeregtél otthonról?       - Úgyis csak este jönnek haza.       Az öreg levágott néhány karónakvalót, de hamar elfáradt. Nem vágott karót, amióta a fia suhanccá cseperedett.       Hanyatt feküdt, behunyta a szemét. Kellemesen mosdatta arcát a napfény. Hirtelen felült. Megtudja az a becsületes vadállat is, hogy mi a halál, s mi a fájdalom. A gondolatra végtagjaiból kiment az erő, remegett, s azt hitte, mindjárt sírva fakad.       - Kicsi fiam, te nagyon ügyes gyermek vagy.       A gyerek játszadozott, hálásan pislogott, még mindig a cukorkáért, de különben nem törődött az öregemberrel.       - Szeret téged a bácsi, ne félj.       Hanyatt feküdt. Széttárta karjait. Érezte a tenyerére csorgó fényt. Mosdatta arcát, mosta tenyerét.       Úgy érezte, hirtelen nagyon megöregedett.       Talán föl se tudna állni.       De a napfény jót tesz. Mosdat, tisztít. Hófehérre mossa a hajat. Az öreg meg mert volna esküdni, hogy tiszta ősz a haja, hófehérek a csontjai. A harisnyát is szép fehérnek, a bakancsot villogó feketének látta.       Számolni kezdett.       A karókat levágja, a kertet megfonja Péter, a Rebi unokaöccse. Van malac, öt juh, vagy húsz tyúk, csirkék, liba kettő, pulykák is vannak, Rebi is tud még mozogni, tenni-venni. Meglesz egymagában is.       Hogy mit fognak mondani róla, az az öregembert nem érdekelte, arra nem gondolt. Megnémulnak talán, mert erre a kegyetlenségre nem lesz fényesre koptatott szavuk. "Megtanítjuk őket érezni", mondta volna a gyermeknek. Szívesen beszélgetett volna vele még egy kicsit. Közelinek érezte, mintha az unokája lett volna.       - Játsszál csak nyugodtan.       Szivarozni nem volt kedve, gondolkozni nem tudott. Befelé, a testére figyelt, miként feszülnek az inai. Összeszedte minden erejét, s a kisfiú háta mögött két kézre fogta a fejszét.       Egy hang sem hallatszott.       Ennek még örülni is tudott.       A fejszét a kisfiú teteme mellett hagyta Pilátus. A nap felé hunyorgott, keze fejével letörölte a homlokát. Kihúzta a harisnyaszíját, s egy fára kötötte. Magát a harisnyaszíjra. Kettőt-hármat rúgott Pilátus, karjai fölfelé lendültek. Mintha föl akarta volna húzni magát a szíjon vagy a lecsüngő napsugarakon a vakítóan tiszta tavaszi égbe. (1973)