Tartalom

Kivégzősdi

ANTIGONÉ HANGJA

      Hol az a határ, ahol a megfigyelés még/már nem változtat a megfigyelt rendszeren? Az ember megérzi, ha figyelik. Az állat is megérzi. Ha figyelsz egy kutyát, megváltozik a viselkedése. De a kutya képtelen önmagát megfigyelni. Önmagában tehát változatlan - önazonos - a viselkedése. Az ember, ha megfigyeli önmagát, a megfigyelés ténye mennyiben, mennyire változtatja meg a megfigyelt rendszert? A fokozatok (a szukcesszíve megfigyelt, ezért szukcesszíve változó rendszerek) hová, merre, meddig vezetnek?

I.

Egy kutya - élete, regénye - talán leírható volna. Hű az emberhez, és nála sokkal kevesebbet él. A tenyésztők és a szakkönyvek azt tanácsolják, hogy kutyája halála után a gazda ugyanolyan kölyköt szerezzen be magának. Mert a kutya hozzánő az emberhez. Halála után űrt hagy maga után. S mivel az ember is hozzászokik kutyájához, az űrt az előzőhöz hasonló kutyakölyökkel tanácsos pótolnia.
      Egy emberélet - időben - öt-hat kutyaélettel egyenlő. Egy emberélet tehát bizonyára elegendő egy kutyaélet leírására. Persze a leírás előfeltétele, a megfigyelés, itt is problematikus lenne. A megfigyelés itt is eléggé súlyos beavatkozás. A kutya is nagy megfigyelő, különben nem lehetne hűséges.
      Ha a kutya gazdája írná le a kutyát, akkor - sok vonatkozásban - önmagát írná le ("kutyatükörben"). A kutya, ha írni tudna! Abban több fantázia lenne. S ha valaki "kívülről" írná le a kutyát gazdástul és a gazdát kutyástul? Van valami meggondolandó Tristram Shandy atyjaurának abban az elméletében, hogy a név meghatározza az embert. Tegyük hozzá: az élőlényeket. És fordítsuk meg az elméletet: az élőlény is meghatározhatja, "hívhatja" a nevet, s akkor egy kölcsönösségi determinációsor indul el.
      A kutya, az kutya. Kutyálkodik. Ez neki kutyajoga és kutya kötelessége. Egyszer egy számomra nagyon kedves lénnyel, egy gyönyörű asszonnyal látogatást tettünk a barátnőjénél. Aki - az ilyen alkalmakkor szokásos magasröptű társalgás folyamán - elkeseregte, hogy egyszer ő is látogatást tett egy barátnőjénél, ah, bár ne tette volna. Barátnőm (a gyönyörű asszony) barátnője (akinél mi tettünk látogatást) egy törzskönyvezett fajtiszta pulikutya sokáig boldog tulajdonosa. Látogatásunk pillanatában éppen boldogtalan tulajdonosa. Mert amikor ő tett látogatást a barátnőjénél, akit nagyon szeretett, és akinek imádott pulija három kedves, hercig kis fiacskát szült, nos ez a barátnő a három kölyök közül eggyel megajándékozta a mi barátnőnket. Alaposan felvilágosította a törzskönyvezett pulikutyák gazdáinak kötelességeiről, és a barátnőnk, ah, a felületesség élő szobra, megesküdött mindenre, ami szent, hogy példásan gondját viseli az értékes ajándéknak. Úgy tűnt, tartja is fogadalmát, hiszen ama végzetes látogatás előtt gyönyörű barátnőm barátnője többször is látogatást tett a barátnőjénél, és meggyőződhetett pulija utódjának kielégítő, sőt úrinak minősíthető sorsáról.
      A puli-mama tulajdonosa akkor tévedett, mikor szeleburdi barátnőjét készítette fel a pulitulajdonosi teendőkre - és nem a személyzetet. Mert nem a barátnő, hanem a személyzet viselte gondját a kutyának. Ezért történhetett meg a malőr. Ama végzetes látogatáson. Saját pulikutyáját is magával vitte. Kevés időre a személyzet gondjaira bízta, bár ne tette volna. Mert a kertben a két kutya - anya és fia - között minősíthetetlen dolog esett. És mindennek a tetejében a gyönyörű barátnőm barátnőjének a pulija vemhes lett. És szült négy kis pulit. Már csak egy van az alomban. Egyet agyonvert és elföldelt a személyzet; a többi azért nem jutott erre a szomorú sorsra, mert a gazdi sírógörcsöt kapott, és megkegyelmezett az életüknek. De pusztulniuk kell a házból. Kettőt - a személyzet közvetítésével - már elajándékozott messzi vidékről jött vásáros embereknek. Maradt ez az egy. Melyre azonnal bejelentettem igényemet.
      Mocorogni kezdett bennem az ördög - gondoltam, jól megfér majd ezzel a kis fekete pulival, melyre úgy néznek itt, mint valami ördögfiókára. A bennem mocorgó ördög arra késztetett, hogy hosszan, talányosan, rejtélyesen nézzek gyönyörű barátnőmre. És már azt is tudtam, ennek a kiskutyának neve: Antigoné lesz.
      Gyönyörű barátnőm megsejtett valamit, pompás érzékkel megáldott asszony volt, és próbált lebeszélni, minek nekem egy kiskutya. A házmesteréknek viszem, mondtam, s ez némiképp megnyugtatta, mindazonáltal tüsténkedésem gondolkozásra késztette.
      A csalódás akkor ért, amikor kiderült, hogy a kölyök: baksi. Sorsa - egyszer elgondolva - mégis Antigonéként volt megpecsételve. A neve Anti lesz, jelentettem ki. Hamiskásan; barátnőm gyönyörű fejében hadd száguldozzanak a feltevések. Antit (akinek nevét magamban mindig Antigonéra egészítettem ki) elajándékoztam. A puli és sorsa alakulását távolról követtem. Az igazság az, hogy nagyon megkedveltem ezt a kiskutyát. Olyan emberi volt az esetlensége, esendősége, melyről nem látszott tudomást venni; melyről - környezetében - csak nekem volt tudomásom. A gyönyörű asszonynak néha meséltem róla, de a kutya igazi nevét - hogy sorsát megvilágítsam - nem közöltem vele. Halogattam. Szerettem volna szellemesen heccelődni. Egyszer...
      Egyszer aztán a házmester búslakodva jelentette: a kutya beteg. Az udvarban a gyerekek játszottak vele. Saját bevallásuk szerint megsajnálták, hogy annyira a szemébe lóg a haja, biztosan nem lát tőle. Hoztak egy ollót, és levágták. A kutya most hunyt szemmel sunyít. Megnéztem. Szánalom volt nézni. Másnapra becsipásodott a szeme, nem akart enni. Aztán mégiscsak mintha megelevenedett volna. Ha valaki benyitott, az ablak felé, a függöny mögé szaladt. A földig érő függöny rojtokban végződött. A rojtok mögül, a rojtokon át nézett a megnyírt puli a belépőre. Szeme mégis begyulladt, megvakult. Mikor már alig vonszolta magát, a házmester irgalmasan agyonverte. Agyonverte, mint egy kutyát.
      Gyönyörű barátnőmnek elmondtam, hogy végül agyonverték, de azt már nem mondhattam meg, hogyan is hívták igazából - ezt a szegény kutyát.


      II.


      Antigoné egy hurok. Egy bog. Egy folyamat végén, ahol visszafordul önmagába egy sor. Az egymást követő nemzedékek: mint a természetes, egész számok sorozata. Antigoné az első természetellenes szám, aki megszakítja a sorozatot.
      Ezt a történetet olyan istenek írták, akik kapiskáltak, sejtettek valamit, nem voltak olyan jaj-de-ostobák. Mennyi mitikus gondolat és képzet pazarlódott el egy olyan emberfeletti ember megteremtésére, aki nem természetes módon született.
      Minden valamirevaló megváltótól elvárta az emberiség, hogy ne úgy született légyen, mint ő (=emberiség). E jelöltek közvetlen felmenőinek egyike nem keveredhetett el az emberekkel. Az anyának még érintetlennek is illett lennie.
      Tehát: egy természetellenesen meghurkolt, bogra futtatott sorozatot képez a mítosz... Oidipusz története a legdöbbenetesebb. Annyira végigvitték az istenek, hogy nem is hiszem, átgondolták volna, lévén, hogy soha többé nem tértek rá vissza - egyetlen mítoszban, egyetlen legendában sem. Őt nem gondolták, legfennebb átsejtették és átsejttették - volna. Minden jel szerint ez utóbbi szándékuk (ezidáig) meghiúsult.
      Vizsgáljuk meg a történetet pszichologizáló hisztériák nélkül. <199>llítsunk fel egy valószínűségi labirintust, és indítsuk el benne Oidipuszt. Képzeljük helyébe magunkat; ne undorodjunk mértéken felül, csak amennyire szükséges; nem pszichológiai, hanem logikai kísérlet lesz ez. (A pszichológiát, ezt a kezdetleges, nagyképű és haszontalan diszciplínát, mely annyi kárt tett az emberben, érdemtelenségei szerint utálom.)
      Tehát megszületik Oidipusz, egy a világon születő csecsemők közül. Olyan, mint mi csecsemőkorunkban. Azt jósolják, hogy egy rettenetes bűnt fog elkövetni. Nincs ebben semmi különös. Akár megjósolják, akár nem, a bűntelen kisdedek közül - felcseperedvén - bizony sokan elkövetnek iszonyatos bűntetteket. Oidipuszt ugyanolyan lehetőségek veszik körül, mint a világ bármelyik csecsemőjét. A jóslat nem szűkíti a lehetőségek körét. Oidipusz bűnét az is elkövetheti, akinek nem jósolták meg. És Oidipusznak is megvan - mint bárki másnak - az a lehetősége, hogy elkerülje a bűnöket. Köztük azt is, amit megjósoltak.
      Emberek vagyunk, köznapiak, gondolkodó lények. Ami meghatároz tehát: köznapi realizmus és logika. Ennek fényében kell vizsgálnunk mindent, hogy emberien cselekedjünk; egyáltalán, hogy emberiek legyünk. Ezért ezt a történetet sem szabadott volna átengednünk a mítosznak, a hisztériának, a romboló pszichológiának.
      Ismételjük el tehát, kövessük a történetet - továbbra is - köznapi realizmussal és logikával. Oidipuszt születése után mindjárt körülveszik a hisztéria félelmei, de ezt mellékes tényezőnek tekinthetjük, hiszen lehetőségeit nem változtatta meg. Sőt, a világ többi csecsemőjéhez képest egy kis előnyre tett szert. A kocka nem volt szabályos. Javára billenhetett a levegőben, javára eshetett a földre. Ugyanis: őt óvták minden bűntől (nevelték őt is, mint mindannyiunkat), egytől különösen! Minden csecsemő, minden kisgyerek nem ajándékoztatik meg ezzel a pluszkülönösséggel, mely esélyeit javítaná - óvatosságát, körültekintő készségét fokozván. Adott volt Oidipusz számára egy természetes emberi élet lehetősége? Igen, mint mindenki számára. Őt még vehemensebben tuszkolták ilyen irányba...
      Mit tehet az az ember, akinek azt jósolták, meg fogja ölni édesapját és feleségül fogva venni édes-anyját? Mint mindenki másnak, kerülnie kell ezt az embertelen, természetellenes lehetőséget. Például: nem keveredik szóváltásba idősebb emberekkel, mert nem tudhatja, közülük ki az apja. Amint teheti, tehát nagyon korán, megnősül, és fiatalabb vagy magával egykorú (legfönnebb néhány évvel idősebb) nőt vesz feleségül. Nyilvánvaló, hogy Oidipusz bárkiéhez hasonlítható természetes életet élhetett volna. De ha, rendben: akaratán kívül, mégis elköveti a megjósolt bűnöket, még mindig lehet kisebbíteni őket.
      (Kitérő: A logika is lehet embertelen. Ha istenné kiáltjuk ki. A logikus ember azonban logikusan számolhat a logikai embertelenség lehetőségével és kikerülheti azt, őrizkedhetik tőle. A köznapi, a mindennapi realizmust pedig korlátszerűen kell társítani a logikához.)
      Ölni embertelenség. Logikus lenne azt mondani: megölted apádat, nagy bűn; öljél meg másokat is, hogy ne terheljen csupán apád megölésének bűne: mert, ha nem csak apádat ölted meg, hanem másokat is, akkor csökkented ennek a nagy bűnnek a súlyát - rettenetes egyszeriségét <197>, ez a borzasztó bűn törpül, a többi "társaságában". De: az emberi logikával nem szabad tovább fokozni az embertelenséget. A következtetés nem szolgálhat az embertelenség fokozásának, halmozásának igazolására. (Mutatis mutandis: a végtelen logikája. Végtelen a végtelennel végtelent ad.) De: a házasságkötés nagyon is emberi, ugyanis természetes dolog. Ha Oidipusz elmulasztotta korábbi lehetőségeit - ha nem vágott természetes irányban ki a labirintusból <197>, ha nem vett nőül korban hozzá illő lányt, ha tudtán kívül végül mégis édesanyjával házasodott össze, e kötelék (bármilyen tragikus!) felbontása után ismét megnősülhetett volna.
      Ezt a bűnt kisebbíthette volna új házassággal, megmutatván a világnak, az embereknek, önmagának, hogy még mindig van egy kiútja a labirintus természetellenes folyosóiról. Oidipusznak, mint mondják, mint az ránk hagyományozódott: a rettenettől már csak szenvedésre tellett... Pszichologizáló, téves álláspont, rossz ítélet. Oidipusz alapvető bűne, mely mint láttuk, végigkísérte életét (más csecsemők, kisdedek, gyerekek, kamaszok, felnőttek viszont elkerülték): nélkülözte az emberi léthez feltétlenül szükséges köznapi realizmust és logikát. Szenvedése érdektelen. Történetét két évezrede sokan "feldolgozták". Érzelmi, pszichológiai alapon, és valljuk be, hihetetlen, szégyenteljes ízléstelenséggel. Pszichológiai fogalmat fabrikálni a történetéből - az emberi gondolkodás szégyene!
      És most nézzük pszichológiamentes, józan logikával a legendát. Oidipusz története kétféle viszonyulást tesz lehetővé. Mindkét viszony lényegileg ugyanaz: 1. feltesszük, hogy a történtek mindenkivel megeshetnének, 2. feltesszük, hogy egyedi az eset. A két feltevéshez egyféleképpen viszonyulhatunk: nem szabad megesnie (pedagógiai szóhasználattal: ismétlődnie) az ilyen történetnek. Ezek után a kérdés: miért (nem eshet meg; esett meg)? Mert: megszakadna, visszafordulna hurokra/ba a természetes sor. Önmagába fordulna vissza az egymás után következő emberi nemzedékek sorozata. A fiától szülne gyereket az anya, anyjának nemzene gyereket a fiú - az emberiség elsorvadna, kiveszne. Szegény Jokaszté, szegény Oidipusz, szegény Antigoné (kettejük elsőszülöttje), szegény önmagába visszahulló önös emberi sors(ok)!
      Ezzel a történettel mintha egy falat tartottak volna az ember elé az istenek: innen, erre nincs tovább. Oidipusz a labirintus falának ment, a labirintus kútjába esett, pedig kijöhetett volna belőle. Oidipusz bűne az ostobaság, a logikus gondolkodás képességének és a mindennapi élet józanságának a hiánya. Ami ebből következett: cifrázott történet. Ezt a történetet "pszichológiailag", érzelmi alapon vizsgálni micsoda ostoba ízléstelenség. Ez a történet az emberiséget mint fajt fenntartó észnek, logikának egy paradoxálisan sokat mondó ábrája. Talán a vak édesapját vezetgető, testvéreit eltemető, a maga természetes mindennapi életét a köznapok józan igényei szerint élő Antigoné - ő talán sejtette. Nem halljuk Antigoné hangját. Pedig hányan megszólaltatták! Pszichologizáló, érzelmeskedő ostobák, áltudósok, tyúkeszű barmok csámcsogása, locsogása visszhangzik a századok labirintusából.


      III.


      Egy nevet se, egy vidéket se, egyetlen valóságra történő utalást se. Csak annyit szabad elismernem erről a történetről, hogy megesett.
      1932. Falukutató fiatalok járják a legeldugottabb hegyi falvakat. Szociológiai felméréseket végeznek. Minden megfigyelés - akár szociológiai is - izgat. Velük megyek. A kutatók szétoszlanak a környéken. Nekem nincs kedvem - mégsincs kedvem - kutatni, szisztematikusan megfigyelni. Csak lötyögni és szemlélődni. A tanító mellé szegődöm. Az iskolában kisebb-nagyobb gyerekek. A nagyobbak közt már szemrevaló, vihorászó lányok. A tanítói lak egybeépült az iskolával. Szünetekben a lányok segítenek vizet húzni, vödröt cipelni a "tanítóné asszonynak". A gyerekek rokonszenveznek velem. A vendég miatt rövidebbek az órák, az utolsók talán el is maradnak. A verandán ülünk, cigarettázunk és diskurálunk a tanítóval. "Elengedem a gyerekeket", feláll, bejelentését örömteli zsivaj fogadja. A kapu mellett nagyon vékony lábú, betegesnek tűnő kamaszlány cselleng. Nem indul haza. Arca szeplős, szemei nagyok, mélyen ülők. Haja gyér. Az egész lány olyan gyér. Riadt. Nem szép, talán nem is lesz az soha. Vékony lábait nehéz kitelve elképzelni. A tanító jóindulatúan kérdezi: "Miért nem mész?" "Anyám azt mondta, ma délben lejön az iskolába, itt várjam meg. Beszéde van a tanító úrral." Szégyenlősen lesüti a szemét. A tanító gondolkozik. Nem mutat meglepetést. "Történt valami?" "Nem nagyon", mondja a lány, fel se mer nézni. "Jó, akkor várj!" A tanító visszajön a verandára, a gyér leány leül a favágó csutakra, összeszorított lába mellett a földre nyúl, egy forgáccsal rajzolgat. A tanító megkéri a feleségét, menne el zöldségért a kertbe. A tanítóné ért a szóból, eltűnik a kertkapu mögött. A déli harangszó előtt megjelenik a lány anyja. Idősebb, megviseltebb asszony, mint képzeltem. Jön a veranda felé, a lány két lépéssel mögötte. Az asszony nem mer körülnézni, de a szeme forog. "Az úr külföldi, alig érti a nyelvünket." Az asszony elszántan, győztesen kiböki: "Kiveszem az iskolából a leánykát, tanító úr, megjött az ideje." A tanító bólint, kötelességből megjegyzi: "Megbüntethetik." "Büntessenek." Vállrándítás. "Mégis mi történt?" "Hát nem érti? Megjött az ideje. Ez már vérzik." A tanító zavarban van. Az asszony fölényben: "Immár többet nem eresztem iskolába. Ha már így van. Elszegődtetem valamerre, s aztán... Rendel neki a jóisten valakit..." A tanító bólint, igen, biztosan rendel. "Merre, hová szegődteti?" Az asszony int: messze, valahol. "Jó lesz az úgy", mondja a tanító. "Akkor én megköszönök mindent." "Ne köszönje!" "De, megköszönöm, köszönd meg te is, leányka, a tanító úrnak", "A jóisten fizesse meg" motyogja a lány. A tanító nem kíséri a kapuig őket. Az udvar közepe táján megfordul. Mindjárt mellette terem a felesége, csupa kíváncsiság. "Na, mi van?" "Kiveszi a gyereket az iskolából. Elszegődteti valahová szolgálni." Kettesben vagyunk a tornácon. A tanító megmagyarázza: az asszony özvegy. Van egy fia. 1916-ban, mikor már a kamaszokat is sorozták, elbújtatta a fiát, nem engedte katonának. Csak a fennvaló tudja, hogyan tudták átvészelni, átrettegni, túlélni a hadjáratokat. A háború vége felé az asszony gyereket szült. Ezt a leánykát. "Senkije nem volt", a tanító rám néz, reméli értem. Értem. Isten bocsássa meg a bűnüket. "És a fiú?" "A háború után csak az asszony maradt itt a faluban a leánykával. A fiú gazdálkodik valahol. Családja van. Egyszer láttam, amióta a faluban vagyok, két jó lóval jött, néhány zsák gabonát rakott le, s még aznap továbbment." A tanító hallgatott, figyelt, mit gondolok, mit szólok. Semmit sem szóltam, semmit nem gondoltam. "Uram, a háború az..." Intettem, hogy egyetértek. "Most majd férjhez megy valahol, valakihez a leányka is." A tanító sóhajtott. Aztán ebédeltünk. Eltelt kilenc év. Az asszony meg is halhatott azóta. Itt az újabb háború.