Utóvéd UTÓVÉD (részletek) KÉT TIZED HALÁL A trombiták is szóltak, a dobok is peregtek. A tizedik ütés mindig nagyobb volt. A TIZEDIK dobütés messzire döndült, a légiók mindegyik katonája hallotta. A szerencsétlenül végződött csata előtti rendben sorakoztatták fel a foghíjassá vált légiókat. Egész sorok hiányoztak. Az elhullt sorok nem estek dobütés alá. Így nem lehetett előre kiszámítani, melyik sorokra esik a tizedik ütés, a végzetes döndülés. Bárkire eshetett; csak az egészen közelivé vált dobpergés hozhatta a felmentést. Amíg A.C. éles hallású füle meg nem hallotta a tőle kettő-kilenc sornyi távolságra eldöndülő nagydobot, s nyomában az előrelépő sor csörömpölését, addig félholt volt, majdnem egészen az. Félelmében olykor - kétszer-háromszor is - biztosra vette a halálát. A teljes halált.       Csak akkor gondolkozott ismét világosan, amikor már tudta, amikor két nagy döndülés között, az apróbb dobütések valamelyikére megérezte, hogy most már délcegen állhat. Addig mintha térdelt volna, feje a tönkre hajtva, s vigasztalás csak annyi, hogy mögötte viszonylag hosszú sor, a megtizedelt légiónak az a része, amelyet a sors halálra ítélt. Míg a dob még kiszámíthatatlanul messzire pergett tőle - egésznek, és egészében önmagára mértnek érezte a hálált, pedig tudta, hogy félelem indokolta érzete nem hű a valóságos helyzethez. Mert rá, miként a társaira is, amíg kiszámíthatatlanul pereg a dob, csak egytizednyi halál vár. Miközben kiszámíthatatlanul messzire pereg a dob, próbálta meggyőzni magát, hogy indokolatlan a félelme. Halálfélelmének csak tizednyi része lenne indokolt. Amikor meghallotta közvetlenül maga mellett a nagydob döndülését, s nyomában az előrelépő sor csörömpölését, akkor ismét képes volt valóságos helyzetéhez hűen gondolkozni. Elmúlt halálfélelme. Haláltudata valósághű mértékek szerint működött. Tiszta fővel, a győzelem férfias számbavétele következett: a bajtársak egytizede halt meg. Ő él. Ha érintette őt is a halál a dobok pergése közepette, akkor csupán egytizednyi halál volt az.       Meghalhatott egytizednyi A.C., azért mégis él A.C. Él és számol. Hosszúnak tekinthető eddigi élete során már tizedszer élt át tizedelést. Véletlennek tartotta, hogy az elsőket megúszta. Szerencsének tartotta a következőket, a hetediket már csodának. A nyolcadiknál tudta: istenek játszanak a halálával. A kilencediknél tudta, hogy amit az istenek űznek vele, az nem játék. Tudta ezt, de főleg utólag tudta, mikor visszagondolt a dobpergés idejére. Amikor peregtek a dobok, nem tudta annyira biztosan, hogy megússza, mint miután már megúszta. A tizedik tizedelés alatt is képtelen volt az adott helyzet mértékéhez szabni halálfélelmét és haláltudatát... Csak miután már biztos volt benne, hogy életben marad, akkor nézett tiszta fővel, férfias büszkeséggel az égre. Már tudta, hogy kiválasztották őt valamire az istenek. Élve megúszott tíz tizedelést. Egy egész halált élt át: tíz részletben.       Először egytized részben halt meg. Erre is csak a másodok tizedelés után jött rá, amikor már két tized részben volt halott. Amikor a tizedik tizedelésnél meghallotta közvetlenül maga mellett a nagydob döndülését, és ismét képes volt valóságos helyzetéhez hűen gondolkozni, miután tiszta fővel, férfias büszkeséggel az égre nézett, derűsen, büszkén bólintott, igen, tíz tizedelésben, egészen meghaltam. És élek. Már félelemre sem érezte képesnek magát. Hiszen, aki meghalt, az már nem halhat meg. Ez így van, él, gondolkodik, tudja ezt. A légió előtt elvonuló, a sors ritmusát pergető dobok nyomában lassan, nyugodtan és bátran lovagolt az isteni caesar. Derűs arcával A.C. kitűnt a légióból. Caesar nem tudott uralkodni szemöldöke, szemhéja rándulásain. Gyorsan döntött. Szemének önkéntelen rándulását tudatosan megnyújtotta, tűnődőre és kíváncsira szűkített szemmel egyenesen A.C. szemébe nézett. Intett neki, lépjen ki. A.C. férfias nyugalommal, büszkén nézett a caesar szemébe. Derűsen, büszkén, félelem nélkül kilépett. (1913)       Térdeplek, fejem a tönkre hajtva. Mintha dobok peregnének, amikor       Hány példányban és részletben őrződött meg kamaszkorom fogalmazványa? A latin nyelven megírt történet egyik-másik mondatát akkor is, később is használtam az általam ismert élő nyelveken. Claudiát talán a nevéért szerettem. Leginkább. Nem tudott latinul, csak a bemagolt igéket, szövegrészeket és fordításokat fújta. Felvágott nyelvű hollóra emlékeztetett. Ennek a ragadozó madárnak az anyanyelvén - lengyelül - írtam, amit éreztem, hogy térdem... fejem... Atyaúristen. Nyersfogalmazványok halmaza. Húgom elcsente és megőrizte őket. Néha, amikor eszébe jutok, borítékba rak néhány sárgult, hevenyészett kamaszbetűkkel rögzített, "kipróbált" mondatot. Fejem a tönkre hajtva... Magam előtt látom: vihog. Kislányként.       A fejem a tönkre hajtva visszatért világkörüli útjáról. Claudiának tizennégy évesen írtam ilyen részletekből egybekovácsolódó (?) - egybelöttyenő (!) - levelemet. Aztán elmentünk Európából, aztán én nem maradtam Írországban; aztán, te húgom, Londonban... Mennyire örülök, hogy ott vagy, és nem eshet semmi bántódásod. Mindig féltem. Apámért és érted féltem, anyánkat sosem féltettem, nem tudom, miért, mikor meghalt: alig vettem észre az eseményt. És én megint itt; és te vihogva borítékba teszed a nyersfogalmazvány-töredéket. Vihogsz, hogy lám, vissza a tett színhelyére. Claudia? Viccnek is rossz. Családnevére sem emlékszem.       AHOGY TÁVOLODUNK A T Ö R T É N E T E K T Ő L       Talán jó címe lenne - valaminek... Ahogy saját történeteink megszületnek. Ahogy ugyanazt a történetet, a történet születésétől a saját halálunkig többször átéljük, az nyilván fényt vet alkatunkra. Ránk.       Az alkat, mondják, nem változik. Nem tudom.       Annak például őszintén örülök, hízelgő rám nézve, hogy Herbert Quain, tizenhárom éves fiú milyen cselesen, milyen okosan tudott fogalmazni. A latin nyelvet csak gimnáziumi szinten ismerte. De azért volt mersze megírni A.C. történetét latinul. Először, persze, angolul. Egyszerű, könnyen fordítható mondatokkal. De hosszabbakat, körmondatokat is szerkesztett, ezeket csak kevéssé módosítva kétszer is felhasználta. Nyelvileg toldozott-foldozott a mű. De a történetet, A.C. történetét bármikor felidézi előttem. Ám ha az alkat változatlan - mint állítják -, akkor mi az én alkatom? Mert volt egyszer - először - egy elbeszélő, csak úgy valaki. Caesar így írt magáról: "Caesar hajlandó volt elhinni hogy..." Egy elbeszélő elmondta Caesar tetteit, és ez az elbeszélő maga Caesar volt. Tehát hinni lehet az elbeszélőnek, hiszen tudta, mit beszél el. De én csak úgy egy valaki - okosodó kamasz voltam.       Csak úgy egy valakinek lenni (nem cseles kamasznak lenni), a halott latin nyelven, az nem volt kevés! Én voltam, aki láttam a tizedelésre felsorakozott légiókat. Én voltam az elbeszélő valaki. Ez idáig: egy. Egyvalaki. Tovább is van.       Én voltam a harcosok.       Ez így helyes. Én voltam egyenként a harcosok. Mindegyiknek élettörténete van. Ezeket elbeszélhetni! Lehetetlen. De elképzelni... Én voltam az akármelyik katonák, akiket fejvesztésre ítélt a nagydob. Claudiához írt szerelmes leveleimre emlékezve - ha előttem a nyersfogalmazványok lapokra szétszórt töredékei - szétfoszlanak a szavak, harcos vagyok, a légió katonája. Máris a tönk előtt térdeplek, s miközben római polgárhoz méltóan megjátszott nyugalommal a kard alá hajtom a fejemet, az életemre gondolok. Egy egész légió, légiónyi élettörténet - köztük az enyém - halad a tönk felé: véget érni, befejeződni. A tönkből, mint légiónyi belőtt nyíl, úgy állanak ki a történetek. A (nyilván: összesített, egyben látott) történetek központja ez a tönk. Innen visszafelé légiónyi történetet lehetne elmesélni. Légiónyi nyílvessző szólalhatna meg, s a szavak a nyíl hegyétől a vége felé haladnának, menekülnének. De ez csupán pillanat az időben. A dobpergés ideje alatt a tönk felé lőtt nyilakat a lehetőség félelmetessé fokozódó ereje - tönkre kerülhet a fejünk! - röpíti, ugyanakkor a hegyüktől visszafelé áradnak, sikongva, nyüszítve, kétségbeesetten vágtatnak a vesszők vége felé a történetüket hordozó szavak, és ez a két erő kiegyensúlyozódik. A kilőtt nyílvesszők moccanatlan állnak a levegőben. A dobpergés következtében sebesen szállnak, helyben állnak a nyílvesszők.       Mikor döndül a nagydob, a döndülés elmetszi jó néhány nyílvessző egyensúlyát, megszűnik egy hosszan tartó pillanat. Jó néhány nyílvessző visszafelé pattan, sebes hátramozgásba, hátraröppenésbe kezd - vége mintha hegyévé válna -, és eltűnik; néhány pedig becsapódik a tönkbe. Ha megszámoljuk az egyensúlyukat vesztett nyílvesszőket, rájövünk: pontosan egytizedük fúródott a tönkbe, kilenctizedük visszafelé tűnt el. Megoszlom. Olykor előre indulok, hogy lássék is végre: térdeplek, fejem a tönkön. Olykor megrezzenek, visszazökkenek, mint akinek feje mellett elzúdult legalább egytized halál. De Claudia elé a nagydob döndülésével a fülembe álltam. Elétérdepeltem, fejem a tönkre hajtottam, reménykedtem, hogy látja, és szájam sarkán lecsordult a sóvárgás.       Micsoda nyáladzó ökör voltam!       Ez az én alkatom, ez volnék én?