|
Székely Jeruzsálem SAJÁT ARCUNK ...Egész kisgyerekkorom afféle várakozó félárvaságban telt. Apám halálát mindegyre kilátásba helyezték; nem halt meg (ma is él, 73 esztendős). Isten arcát szobánk mennyezetén már alig láttam. Nem igazán akartam látni. Pedig éreztem, tehát hittem, hogy nagyon távolról, túlságosan is távolról tudomása van rólam. Ezért nem mertem az apám haláláért imádkozó gyerekeknek olyan formában visszafizetni, hogy én is imádkozzak apjuk, anyjuk, vagy testvérük haláláért. Én hittem, hogy gonoszságot nem szabad imába foglalva kérni Istentől. Azt hittem, ha megtenném, mentem belém csapna a villám, és szörnyethalnék. A többieket bizonyára azért nem sújtotta villámcsapás, mert nem gondolták egészen komolyan az imádságot, nem kívánták vele apám halálát, csak a biciklimet. Isten nem avatkozik be - ez volt töprengéseim végeredménye. Ami nem keserített el különösképpen. Isten közömbössége csak előny - legalább nem csapódik vissza róla a földre az innen feléje szálló gonoszságözön. Az apám haláláért imádkozó, nálam nagyobb gyerekek ellen még évek múltán is büntető verekedéseket szerveztem a barátaimmal. T. Mihály bácsinak pedig a biciklis affér után, ha egyedül voltam, nem köszöntem. Ez óriási sértés volt, az öreg pontosan érzékelte. Azt hiszem, helyénvalónak találta, hogy valamiképpen törleszteni akarok. Egyszer aztán, már pár esztendővel idősebben, a saját portája kerítése melletti kőrakásról (néhány elrejtőzött barátom elismerő pillantásai közepette) megdobáltam nagyobbacska kavicsokkal T. Mihály bácsit. Trágyát hányt az istállóból, én pedig nyíltan a kőrakás tetejére álltam, és a fejét céloztam. Néhány dobásom nem talált, de egyik kő a homlokát érte, felszakította a bőrt, és vérezni kezdett a seb. Az öreg hadonászott a villával és fenyegetett - nem hangosan, nehogy a szomszédok, vagy éppen a szüleim meghallják -, hogy keresztül szúr, ha nem hagyom abba a hajigálást. Indult is felém, de látszott, hogy nem akaródzik neki igazából közelebb jönni. Én elszántam vártam a kőrakás tetején, és eldöntöttem, csak akkor szaladok, amikor már egész közel kerül hozzám a villával. Vérző homloka meghökkentette az öreget is, engem is. De csak szitkozódott, rázta felém a vasvillát, nem közeledett. Anyám kiáltott, "merre vagy, mit csinálsz, hol gazemberkedsz" (körülbelül félóránként ellenőrzött ezzel a rituáléval). Erre el kellett iszkolnom a kőrakás tetejéről, de már volt mentségem: nem az öreg kergetett, magamtól mentem, másfajta kényszer hatása alatt. T. Mihály bácsi szólhatott volna anyámnak, hogy kővel megdobáltam, és a homlokán megsebesítettem - ez valami elképzelhetetlenül nagy bűn, az idősebbeknek kijáró tiszteletet nagyon szigorúan megkövetelték. De Mihály bácsi nem árult be a szüleimnek. Gondolom, helyénvalónak tartotta, hogy egyenlítettem. Mindketten nyugodt lelkiismerettel nézhettünk az égre: már nem volt bajunk egymással, tehát Istennek se velünk. Az öregnek továbbra sem köszöntem, ha tehettem, kerültem, hogy ne is kerüljek köszönő helyzetbe. Kicsit szégyelltem magam, hogy nem köszönök... Apám halálának a gondolatát is hamar elfogadtam. Nem volt jó tudni, hogy apám talán meghal; esténként néha sírtam. De olyasmit éreztem, gyanítottam, hogy apám élete nem tartozik az Isten hatáskörébe - vagy ha igen, majd dönt. A döntéstől már nem féltem. Én csak attól féltem, rettegtem, hogy ha apám meghal, hogyan küldjük őt Isten elé! Leginkább a kommunista temetéstől viszolyogtam. A szomszédos Siklódon ugyanis volt már példa ilyen szertartásra. Az elvtársak a legfényesebb egyházi temetéssel vetekedő eseményt akartak celebrálni, ezért a rajonközpontból (Székelyudvarhelyről, vagy Székelykeresztúrról, már nem tudom akkoriban éppen melyik városka adminisztratív körébe tartoztak a Küsmőd vize melletti falvak) egy teherautón kiszállították a népi együttes énekkarát, ami majdnem azonos volt a tánckarral. Ők énekeltek, bizonyára gyönyörűen, a halottasháznál és a sírnál, központi elvtársak mondtak búcsúztatókat a koporsó fölött, bizonyára ékesszólóan. Nem tudhatom. De azt láttam, hogy a temetés után Siklódról jövet, megállt a teherkocsi Küsmőd határában egy erdő alatti füves tisztáson. Egy "terepjáró" népi együttes tagjainak joguk van némi szórakozásra: lekerültek a kocsiról a városból hozott sörösládák, előkerültek a gyászoló család rokonságától rájuk tukmált pálinkás üvegek, elemózsiás csomagok. Hatalmas vigadalmat csaptak az ifjak a természet ölén. Hidegrázást kaptam, ha arra gondoltam, apám temetése után is mulatozni fog valahol a búcsúztatására kivezényelt népi együttes, amelynek tagjai őt - éltében - nem ismerték, sose látták. Nem tartottam volna helyesnek, hogy katolikus apámat református, vagy unitárius pap temesse el. A merev, római katolikus egyháznál még bennfentes nagyapám sem tudta volna elintézni ateista fia temetését. S bár egy időben csodáltam lehetetlent nem ismerő apai nagyapám elszánását, hogy ha semmi sem lehetséges, még akkor is lehetséges valami: majd ő mondja a textust halott fia fölött... ...Én ezt nem szerettem volna. Így nem állhatunk meg Isten előtt, talán az emberek között sem; ilyen szánalmas magunkra hagyatottságban, magunkra utaltságban; talán az unitáriusok és a reformátusok is megkondítják a harangot, és kölcsön- vagy alamizsna-harangszó mellett egy apa saját szavaival bocsátja Isten színe elé a saját fiát... Fájdalmas, elkeserítő volt elképzelnem. Isten őrizzen meg ettől. Nem őrizett meg. Huszonnégy éves koromban született első gyerekünk. Apai nagyapám nagyapjának neve után: Péterként diktáltam be az anyakönyvvezetőnél, aki egyszerre állította ki a születési és elhalálozási bizonyítványt. Élt 14 órát. Császármetszéssel született; koraszülött. Feleségemet egy átzokogott nap után vittem be a szülészetre. Igazgatója, egy tudományos szocializmus és politikai gazdaságtan tanár megfenyegette: "eltaposom, mint egy poloskát!" Idézet pontos. Nem tudom, miért nem mondott pókot. A pók nagyhasú, jobban hasonlít egy terhes nőhöz. Az volt az érzésem, hogy a hosszas zokogástól indult be a szülés. Tévedhetek. Hirtelenében császármetszést végzett az orvos, akit pár hónappal később tiltott abortuszokért perbe fogtak, pincéjében penészedő pénzkötegeket találtak. Ezért merült fel bennem - utólag - a gyanú, hogy ez a pénzéhes, fura személyiségű ember talán nem volt hivatása magaslatán akkor, amikor a császármetszés mellett döntött. Tévedhetek. A gyereket megnéztem az inkubátorban. Életrevalónak láttam. Pár óra múlva meghalt. Feleségemhez menet találkoztam a városi kórház félnótás kifutójával, aki egy vasládikát vitt ki a szülészetről. Egykedvűen himbálta, mint egy bőröndöt. "A csecsemőt átszállították a városi kórházba boncolás végett" - közölték velem a szülészeten. Feleségem a kórházban feküdt, nekem el kellett temetnem a meg sem keresztelt Szávai Pétert. Nemhogy nem voltam, nem voltunk felkészülve ilyen sorsfordulatra - elképzelni se tudtuk volna, hogy ez megeshet velünk. A még meg sem született, csak az anyaméhben rugdalózó Petike kvázijelenlétét előbb Harmincdekás Petikeként, majd egyre gyarapodóbb súlyú Petikeként (a magzati fejlődés időarányos adatait egy szakkönyvből néztük ki), valamiféle végleges bizonyosságú tényként kezeltük. ...Két barátom felajánlotta segítségét. Mindketten nőtlen, fiatal fiúk. Ezért csodálkozom még ma is, hogy valóban segíteni tudtak. A halott csecsemő kis koporsóban volt, a városi köztemető ravatalozójában. Mint barátaim mondták, az ilyen kis halottakat egy-egy "felnőtt parcella" fölé, oldalt helyezik el. Így nem kell parcellát vásárolni. "Örökbe fogadja a halott csecsemőket egy-egy felnőtt halott." Ezt nem mondtam ki hangosan. Semmit nem szóltam. A temetőőr, aki megásta a sírt "az örökbefogadó halott" parcelláján, kihozta az aprócska koporsót a ravatalozóból. Ez még ünnepélyesnek és temetésszerűnek tűnt számomra. Négyen elföldeltük a koporsót, a temetőőr kövekkel kiképzett egy kis sírhantot a nagy sírhant szélén, én pedig felírtam a parcella számát. A noteszt eldobtam, amikor - vagy tizenhárom esztendővel később, 1988-ban - úgy döntöttem, hogy ha kell, szökés útján is elviszem Romániából a kislányomat, Esztert, és a fontosabb iratainkat összecsomagoltam. A noteszt eldobtam, de egy másikba azért bejegyeztem a parcella számát. Ha nagyon keresném, talán előkerülne. A sír mellett eléggé nyomorultnak éreztem magamat, magunkat: ahogyan egy temetőőr és három fiatal fiú, az egyikük az elhunyt csecsemő apja, minden temetésszerűség nélkül temet - utolsó útjára bocsát egy megkereszteletlen kis pogányt. Isten, ha van - jó lenne, ha volna -, bizonyára csak a sors tartalék játékosa. Megfigyelő. Az nagyon jó, ha a világot, az embert megfigyelik. Inkább: szemlélik. Aki tudja, hogy valaki őt is szemléli - azt a szemlélő feltételezett tekintete szelídíti. Én nagyon nyomorultul éreztem magam ezen a temetésen, és bármilyen szemlélődő - akár Isten - előtt szégyelltem magam, hogy ilyen nyomorultak vagyunk. Második gyerekünk, Eszter is császármetszéssel születetett, több császárt nem kockáztathattunk, így maradt a kislányunk egyke. Tizenegy éves volt Eszter, amikor a feleségem megbetegedett. Bukarestben azt mondták, talán még öt hónapot él, próbáljam külföldre vinni. Rémregénybe kívánkozó körülmények között vittem Budapestre egy szanatóriumba. Megtudakoltam, halála esetén mennyibe kerülne hazaszállítani Erdélybe. Lezárt vagon stb., 63 ezer forint - mondták nekem 1987-ben. Akkoriban, és főként nekem, nagyon nagy összeg. Ha valami csoda folytán ennyi pénzem lett volna, azt is az élőre, Eszterre kellett volna fordítanom. Mivel nem tudhattuk, hogy Ceausescu Romániájából még egyszer kiengednek-e engem, akár temetésre, pláne Eszterrel, aki túszként otthon maradt, feleségemmel megbeszéltük, hogy minden, amit még tehetünk, kislányunkért történik. Halála esetén a feleségemet - pénz híján - egyszerűen nem tudtam volna hazaszállítani, ezért úgy gondoltam, temessék el a barátaink Magyarországon, valahol vidéken (ahol ez olcsóbb). Ha nem engedtek volna Romániából Esztert is, engem is a feleségem temetésére, akkor kislányomat küldtem volna valamelyik rokonnal, és én maradtam volna túszul. Mivel akkoriban egy román állampolgár három havonta egyszer telefonálhatott külföldre, külföldről viszont fogadhatott hívásokat, barátaim, ismerőseim telefonálgattak, hogy beszámoljanak a feleségemről. Eszter sok mindent - mindent! - hallhatott. Hónapokon át minden este felment a láza 38,7 - 39 fokra, mint később kiderítették, pszichoszomatikus alapon. Szintén rémregénybe kívánkozó bonyodalmak közepette 1988-ban a román hatóságok Esztert is, engem is kiengedtek, meglátogatni a kórházban a feleségemet. Többé nem tértünk vissza Romániába. Eszter eléggé vallásos gyerek lett. Egy budapesti református közösségben barátokra talált, ott konfirmált. Édesanyja biológiai csodának számít, a megjósolt öt hónap óta eltelt tizenhárom esztendő; egy elkeseredett pillanatában nemrég azt mondta a feleségem: halála után hamvasszuk el, és szórjuk szét a porait, semmi se maradjon utána. Elhűltem, és bekeményedtem. "Téged is, engem is, el fognak temetni, bizonyára Kisorosziban - mondtam. - Normális temetésünk lesz, Eszter ott fog állni a koporsónknál, és fontos, hogy ez így legyen, fontos, hogy egy évben legalább egyszer, Halottak Napján ellátogasson a gyerekeivel a szülei sírjához, és elégedetten szemlélje őt az Úr, ha ugyan létezik - jó lenne, ha létezne -, hogy ez az annyi nehézséget látott kislány megnyugodhasson egy emberinek remélt végtisztesség élményében. Nekünk a holttestünkkel is élnünk kell, azzal is használhatunk." Ha figyel az Úr, akkor tudja, hogy a halál közelségében mindanynyian figyelni próbálunk mi is: Rá. Erdélyben, az Úr figyelő tekintetének a keresése is sajátságosan történik. Évszázadok óta. Borsos Tamás erdélyi, toleránsan világpolgári életírásának három időszámítást respektáló címe jutott eszembe, amikor egy antikváriumban rábukkantam egy 1914-ben kiadott könyvre, melynek címe Beszédek és imák háborúi alkalmakra. 1914 egy egészen kivételes alkalom volt a háborúnak nevezett nemzetközi összejövetelek történetében. Ekkor kezdődött az első világháború, amelyben az antológiába illően ostoba és rövidlátó magyar politikai elit nagy pompával felvonult és öngyilkos módon kitartott: sikerült is megcsonkítani az országot, és a magyar népnek nevezett emberi közösség egyharmada, több millió, nagyrészt egységes etnikai tömbökben élő ember - máshova csatoltatván - nemzeti kisebbséggé lett. Ezt az imádsággyűjteményt azért vettem meg, mert kíváncsi voltam, milyen beszédek és imák születnek, miként szerepel a vallás intézménye a halál közelségében, tehát éppen ott, ahol már minden és mindenki az igazi arcát mutatja. Nos, hát siralmas ez a beszédgyűjtemény. Politikai célokat kiszolgáló, nyakatekert ostobaságokat igazoló cirádák. De itt is akad igaz ember, olyan lelkész, aki a lelkiismeretére, józan értelmére hallgat, ha temet. A világot és a világháborút messziről szemlélő Istent így szólítja meg: "Előtted nincsen emberben különbség. Előtted nincsen keresztény, s pogány, mert egy embert teremtettél te régen, s minden porember a te gyermeked. Te vagy az Ura azoknak is Atyám, kik nem ismerik a Te szent neved, és Te szerezted azoknak életét is, kik mást imádnak istenük gyanánt." Az imádság címe pedig - nyilvánvalóan - a temetkező összegyűlteknek (akár több gyülekezetbélieknek!), földi hallgatóknak és olvasóknak szól: "Temető imádság, hadseregünkben küzdött, harctéren megsebzett, s hazai kórházban meghalt mohamedán vallású bosnyák katona fölött" A halott neve: Arnautov Haszszán, bosznadubicai ember az egyik gráci ezred közkatonája. Akit így bocsát utolsó útjára Szombati-Szabó István, református lelkész: "A Te kezednek alkotása volt e koporsóban szendergő halott is. A Te fiad volt, a Te gyermeked, s nekünk testvérünk volt, felebarátunk. Más ország szülte, más nyelven beszélt. Imája más volt, más volt a dala. Más név alatt imádott Téged is, Allahnak hívott téged: Istenét. De Te az voltál mindig néki is, ki nekünk voltál, vagy ma, és maradsz: jó Istenünk és Mennyei Atyánk." Akinek koporsója fölött Szombati-Szabó István tiszteletes úr imádkozott, nem csupán más vallású, hanem idegen volt: "E föld, amelyen vérzett, nem hazája, övé belőle ez a sír csupán, amely magába zárja tetemét. A Hon-anyának mostohája volt ő, itt idegen volt neki minden élő." De a mohamedánnak végtisztességet adó Szombati-Szabó István református tiszteletes úr tudja, és jó lelkiismerettel kimondja: "S mi nem kevesebb könnyel adjuk át a holt vitézt a síri álmodásnak, mint hogyha édes testvér volna az, kit e koporsó tőlünk elragad. Ó, jó Atyánk, Te lásd meg szíveinket: a fájdalomban mind egyek vagyunk; a szenvedés nagy testvériesítő, s a sír ölében koporsólakó egyforma por lesz minden földi élet, s egyforma testté minden meghaló." A holtak álma mindenütt egyenlő - véli mohamedán embertársa fölött Szombati-Szabó, aki az I. világháború idején, még legrosszabb álmában sem gondolhatta, mi mindent hoz majd a II. világháború. Temető imádságának elhangzása után öt évvel Szombati-Szabó István is idegen lett; Erdélyt Romániához csatolták a nagyhatalmak, kisebbségi magyarként élte tovább az életét ez a kiváló férfiú, aki költőként és műfordítóként sem volt jelentéktelen. A két és félmilliónyi erdélyi, azaz romániai magyar - mindmáig Európa legnagyobb lélekszámú kisebbsége! - új helyzetében tanácstalanul és passzív rezisztenciában vegetál; lényegében a kisebbségben eszmélődő fiatalok nemzedéki mozgalmaival kezdődik egy józanabb helyzettudat kimunkálása. Szombati-Szabó István (mint sokan az erdélyi értelmiségiek idősebb nemzedékének személyiségei közül) rokonszenvvel fogadta, támogatta az ifjak szerveződéseit. Egy Nelovánkovits József nevű temesvári fiatal költő sokat köszönhetett neki. Nelovánkovits ükapja valahonnan Horvátországból költözött a Bánságba, a római katolikus püspökség alkalmazta bognárként. Nelovánkovits József öregemberként is büszke volt a nevére: "Öregem, utánanéztem, azt jelenti: szeméremövkovács. Micsoda gyönyörű, középkori mesterség" - nézett rám sok évszázados szakmai öntudattal az öreg, aki nagyon jó, apai, inkább nagyapai barátom volt, és aki semmi aktív humorérzékkel nem rendelkezett (ezért kevesen szerették), de passzívan méltányolta a viccelődést, én pedig imádtam őt jobb kedvre heccelni. Az ősz szeméremövkovácsot Méliusz Józsefként ismeri a magyar irodalomtörténet. Szombati-Szabó István és kamaszkori olvasmányok hatására tért át a római katolikus vallásról a reformátusra. Meggyanúsítottam, hogy azért, mert tudta, előbb-utóbb a teológiára fog beiratkozni. És ugyebár, szeméremövkovács körökben (e szakma jelesei tudvalevően érzelemdús hölgyek, férfiak örömére illegálisan is nyitogatták a szerkentyűt!) nem mindegy, hogy szüzességi fogadalmat kell tenni katolikus papként, vagy élhet az ember némi szabadsággal, református lelkészként. Az öreg felhördült. Valóban: előbb műegyetemre járt Pesten, aztán elvégezte a református teológiát. Pappá már nem szentelték. Nos, Szombati-Szabó István tanítványa is írt egy imádságot: Jitgadal elégia. Keresztényként mond benne kaddist a holocaust áldozataiért. Amikor ezt a költeményt fogalmazta, már elég öreg volt és vigasztalhatatlan. A II. világháború után, amikor a román hatóságok a Romániához ismét visszacsatolt erdélyi területek magyarságának politikai szervezetét (Magyar Népi Szövetség) lefejezték, vezetőit koholt vádakkal bebörtönözték, majd a szervezetet megszűntették, nos akkor Méliuszt is lecsukták. Feleségét egy törülközővel megfojtották a securitate (román politikai rendőrség) emberei, tíz éves fiát kicsapták az ország iskoláiból, nagyanyja nevelte, egy nyugdíjas tanító foglalkozott vele, hogy a tanévek végén vizsgázhasson. Mégis egyetemre került a gyerek. Utolsó éves korában tört ki rajta az elmebaj. Zárt osztályra került Marosvásárhelyen, majd Dicsőszentmártonban. Méliusznak azt tanácsolták, ne látogassa a fiát: nagyon felzaklatja minden találkozásuk. A bomlott elméjű Méliusz Péter szenvedélyesen gyűlölte az apját, akit felelősnek tartott édesanyja haláláért, nagyanyja és saját szenvedéseiért. Öreg barátomnak megígértem: méltóképpen el fogom temettetni Méliusz Pétert, ha a fiú túléli az apját. Méliusz József élete utolsó két évtizedének egyetlen kívánságát teljesítette a sors: a fia előbb halt meg, mint ő. De a fia temetésére nem tudott elmenni: éppen kórházban volt, műtötték. Mikor már neki is kevés volt hátra, kérlelt: "próbáld meggyőzni Annát". Második feleségével azt fogadták meg, hogy ha egyikük meghal, a másik öngyilkos lesz. Annát nem tudtam meggyőzni. Rendbe rakta férje hagyatékát, és többszörös gyógyszeradagot vett be, feltűnésmentesen távozott. Én úgy láttam, nagyon félt a haláltól, de az életről már lesújtó véleménye volt. Kolozsvári zsidó lány volt. Kívánsága szerint mindenféle temetési szertartás nélkül "lerakták Jóska mellé" (idézet tőle, én csak áttettem múlt időbe.) A zsidók temetőimádságát, a Kaddist tízen mondják. Méliusz Anna temetése után döbbentem rá, mennyire emberhez méltó lenne, ha mindenkinek jutna a sírja mellé - amikor Istene elé indul - legalább tíz ember. Tíznél több kellene. A sír mellől vissza vagy előre, de mindenképpen az életre tekintve egyértelműbbé válik a conscientia egyik-másik parancsa. Ha nincs ki a tíz ember, beáll kaddist mondani a keresztény költő; református lelkész temeti a mohamedánt. Erdélyben volt valamiféle történelmi folytonosság a conscientiához való viszony megélésében. A gyulafehérvári főiskolára külföldről érkezett Johann Henrik Alstednek is bizonyára jobb volt a lelkiismerete, hogy Erdély nagy fejedelmét, Bethlen Gábort, akire sokan (nem eléggé sokan!), sokszor (nem elég sokszor!) hivatkoztak és hivatkozunk - halálakor nem csak latin és görög gyászkölteményekben, hanem héber nyelvűben is megsiratta: "-Atyám, Atyám- Gábriél, -Izráel szekere és lovasa- [II. Kir. 2,12] te, uralkodó és (vitéz) férfiú, hős, aki a veszedelmet elhárítottad, aki a gonoszok cselszövéseit megtörted. Isten választotta fejedelem Bethlen: neved ugyanaz, mint Betlehemé: jóság és könyörület. Jaj, a halál rejtelmes lakhelyed, lehullott a diadém, jaj, fejedelmek." (A zsidóság története Erdélyben, 73. old.) Alsted nem volt zsidó. De nem csak héber nyelvű szöveg került ilyen közel az erdélyi fejedelem személyéhez. Majláth István (1502-1551) erdélyi vajdát a moldvai vajda török kézre adta és Konstantinápolyban a Héttoronyba zárták, ahol 1550 végén, vagy 1551 elején elhunyt. "Felesége 1551 májusában levélben kérte Rusztán pasa engedélyét, hogy férje holttestét hazaszállíthassa. A levelet bizonyos Ferenc pap és Ábrahám zsidó közvetítésével küldte el, ők azonban a levelet nem adták át a pasának, mert féltek, hogy jelentős összeget fog kérni az engedély fejében. Ezért tervet dolgoztak ki, hogy amikor Erdély nevében az adót elviszik a pasához, mások segítségével éjnek idején majd kicsempészik a holttestet is, szekrénybe zárják, a szekrény ajtaját leszegezik, és így mint bútordarabot, minden akadály nélkül hazaszállítják." (i. m. 28. old.) A dokumentumok csupán a vállalkozásról tudósítanak, eredményéről nem maradt feljegyzés, így nem tudhatjuk, hogy Majláth István holttestét a keresztény papnak és Ábrahám zsidónak sikerült-e hazavinni Erdélybe. Ha kudarcot vallott a vállalkozás, mi történt a halottal- Eltemették a törökök? A keresztény papot és a zsidó Ábrahámot odaengedték a sírhoz? Vagy ők ketten temették el útközben? Vagy otthon, nagy pompával? A megrendelő, a feleség milyen szerepet szánt a szertartáson a két szállítónak?... Minderről nem szól a történet. Csak annyit engednek látni a dokumentumok, hogy egy keresztény pap és egy zsidó ember országhatárokon át cipel egy holttestet, hogy az a halott ember megkaphassa a végtisztességet. Ezzel a keresztény pap és zsidó ember által cipelt szekrénnyel bebútorozhatnánk tudatunknak egy szögletét; azt, amelyre életünk őszintébb pillanataiban figyelünk. Mert azt a halottas szekrényt - nem Isten és ember, hanem ember és ember kapcsolatát jelképező frigyládát - hurcoló két, különböző hitű, "végtisztességügyi vállalkozó" az életéből, épp az életét kockáztatva, szánt némi időt egy halottra. Furcsa útjuk lehetett: a túlvilág felé menetelve a végtisztességre - az élet kínálta lehetőségek között - tisztességes megoldást keresni... ...Mindenki állott, vagy állni fog, hozzátartozóinak holtteste mellett. Adja Isten, hogy létezzék Isten, és őrizze meg attól, hogy egyedül és tehetetlenül kelljen ott állnia. De mivel mindenki ott áll egyszer, bizonyára bárki pontosan tudja, hogyan villan fel előttünk az őszinteség és egyenlőség pillanataiban az a folyamat, amit életünknek nevezünk. "A holtak álma mindenütt egyenlő?" - Szombati-Szabó István, református lelkész és költő, előbb többségi magyar az Osztrák-Magyar Monarchiában, majd 1918 után kisebbségi magyar a két világháború közötti Romániában, Erdélyben, tehát aki volt "egyenlőbb" is, majd kevésbé egyenlő is (hogy ne mondjuk: elnyomott) - egészen bizonyosan tévedett. Valami szépet és vigasztalót szeretett volna mondani a kétszeresen (nemzetiségében és vallásában) idegen mohamedán férfi holtteste fölött, de tévedett, és megtévesztette hallgatóságát. Mentségéül szolgáljon, hogy amit mondott, az valóban szép. De a Bözödújfalu helyén lévő tó partján - a falu Auschwitz-től Izraelig és Amerikáig szóródott halottjaira emlékezve - háromnegyed évszázaddal később jó lelkiismerettel ez a szép szöveg nem mondható el. Szülőfalum, Küsmőd patakából duzzasztott víz mellett, amely ellepte a Székely Jeruzsálemet, most hogy már vége - nem hazudhatunk. Bármilyen közömbösen szemléljen minket az Úr. Zsidók, különféle felekezetű keresztények, mohamedánok, négerek* - bárki a földkerekségről, akinek valami köze lehetett a Székely Jeruzsálemhez - felemelhetnek gondolatban egy-egy szekrényt (bár nem tudom, Auschwitzból akárcsak gondolatban is milyen szekrény milyen holttestekkel indulhatna vissza Bözödújfaluba?!); s a jó lelkiismeret támogatta gondolat vagy emlékezet játékaként összehordhatják a halottakat. Mondom: már csak az emlékezet dimenziójában. Székely Jeruzsálem partján azonban az én logikám vitatkozik az emlékezettel, de még a megtörtént valósággal is. Hiszen ha valamire logikus esély van, az megtörténhet, vagy megtörténhetett volna. "A keresztény vallások történetében sehol másutt ilyen szellemi, vallási fordulat meg nem esett?" - logikailag semmiféle akadálya, hogy megessék. Székely vagy másmilyen Jeruzsálem-csírák ott szunnyadhatnak valahol, valakiknek az agyában. Mert amire logikailag esély van... minden kombináció és permutáció végbemehet... Mivel őszinte akarok lenni, kimondom: a logikai lehetőségek szabad történelmi játékára - Auschwitz után - nem sok esélyt látok. Annál fontosabbnak érzem a székely Jeruzsálem létrejöttét és történetét rögzíteni az emlékezetben. Én nem vagyok zsidó. A XVI. századi prédikátorok ugyan hirdették a párhuzamot a zsidó és a magyar nemzet között. Meg aztán a Székelyföldnek ezen a vidékén majd minden családnak volt a XVI. század végén egy zsidózó pillanata. És ez a pillanat lelkem szerint való; néhány ember a Bibliába és az égre nézett, s miután a következtetés-sor végére jutott, kiegyenesítve derekát, kijelentette: "Semmi nem zárja ki, hogy zsidó lehessek. A hitnek biológiai határt Isten nem szabott. A hit és a lelkiismeret szabad. Hát szabad zsidónak lennem". És az lett az istenadta. A sok székelyföldi istenadta. És én szeretem ezért őket, ahogyan szeretem például Bethlen Gábort, és mindazokat, akik Erdély földjén lelkiismereti szabadságot, toleranciát hirdettek és gyakoroltak... Én nem szerettem volna, nem szeretnék zsidó lenni. Hogy miért? - el sem jutottam odáig, hogy a lehetőséggel logikai játékokat űzzek. Azt hiszem, nincs ember, aki el ne gondolkodott volna azon, hogy mi lett volna leginkább, ha egyáltalán választhatott volna biológiai és egyéb identitást. Én nagyon jól éreztem magamat a bőrömben a Székelyföldön. Ha életében egyszer-kétszer kiegyenesedhet az ember, és az égre nézve egyenlőnek érzi magát a Föld bármelyik halandójával, ez már elég útravalónak. Én megkaptam ezt az egész életre elegendő útravalót, kisgyerekkori mély lélegzetvételeket, sőt, valamivel többet is: a humor kegyelmi állapotát egész életemben csak a szülőföldemen, a Székelyföldön tapasztaltam. Ott a humor szent, bármit szabad, ha van benne élc. Valahányszor megkérdezték tőlem, hová, minek szerettem volna születni, azt feleltem: "jól választottam", de szívesen lettem volna még cseh, Prágában a két világháború között. Mindmáig nem jártam Prágában, viszont kedves olvasmányom volt a Svejk. Szóval: Prágát hiányoltam a Székelyföldről. Séta gramofonzenére c. regényem orosz fordítója és néhány orosz barátom azt mondta: "Géza, neked el kell menned Odesszába. A Paradicsomban éreznéd magad. Az egy külön városállam, ahol nemzeti sport a hülyéskedés. Neked való." Egy ideje hát Odesszába készülök ellátogatni. Soha nem szerettem volna zsidó lenni, el sem jutottam odáig, hogy a lehetőséget ízlelgessem. Egyetemi hallgató koromban egy szokásosan estétől reggelig tartó bulin lerohanásos támadásom után nagyon összemelegedtem egy lánnyal, nevezzük Anikónak. Hajnalban egy másik lány (előző időszakban megejtett egyik lerohanásos támadásom szépemlékű célpontja) gonoszkodva a fülembe súgta: "Ugye tudod, hogy Anikó zsidó?" Nem tudtam, hogy zsidó. Különben hamar kiderült, hogy nem az. Alkoholosan éles volt az elmém, tiszta a hajnali ég, hűvösen józanító a levegő, és én megrendülten szembesültem azzal, hogy nem szeretném, ha gyerekeink lennének, akiknek tudniuk kellene, hogy felmenőik egyike-másika füstként ment fel a közömbös égbe valamelyik koncentrációs tábor krematóriumából; nem szeretném, hogy gyerekeink szülessenek. Hiszen egész életükben félniük kellene. Nekem egész hátralevő életemben félnem kellene, hogy mit tudok tenni, ha még egyszer megőrül a világ... ...Anikó nem volt zsidó, és a lerohanásos támadáseffektus szédültségéből magához térve még aznap közölte velem, hogy többet nem kellene találkoznunk, de ha mégis, akkor titokban, mert neki vőlegénye van. Ezzel az Anikó-kérdés megoldódott... De tovább nem titkolhattam magam előtt, hogy ha nem tudatosan, de tudat alatt ösztönösen óvakodtam zsidó lányokkal kapcsolatra lépni. Nem örültem, hogy ezt a gyávaságot, történelmi gyökerű megfélemlítettséget meg kellett állapítanom magamról. Nem szerettem volna zsidó lenni. Fájdalmasan nem szerettem volna, hogy a gyerekeim zsidók legyenek. Feleségem nem zsidó. Ma már egyáltalán nem rendülnék meg, ha zsidó volna, ha zsidó lett volna. Attól sem, ha én volnék zsidó. "Zsidóvá lenni, zsidónak lenni" - bizonyára nagyon bonyolult dolog. De hihetetlenül egyszerűen teszik zsidóvá az embert. Engem zsidóvá tettek; ma már érzem, hogy mit jelent zsidónak lenni. A 80-as évek Romániájáról nagyon keveset akar tudomásul venni, tehát alig tud valamit a világ. Az egész földkerekség akadémiái és egyetemei akkoriban sorra választották díszdoktorrá "a román nép lánglelkű fiát" és zseniális feleségét "dr. Elena Ceausescu mérnök akadémikust"... bizonyára jól használom a hivatalos megnevezést, amitől eltérni egyetlen újságban sem lehetett. A bukaresti viszonyokat az ostromlott Leningrádéhoz hasonlították. De ha Leningrádban mindenki hős városvédőnek érezhette magát, Bukarestben magyarnak lenni veszélyes volt. Ennek az Európában elhelyezkedő országnak a fővárosában a "dicső román népnek" (csak így emlegették a romániai újságok a román népet!) a világtól elszigetelt tagjai rászóltak az utcán az emberre, tessék románul beszélni. Ekkoriban betegedett meg a feleségem. És azt hittem, nem fogjuk ezeket az állapotokat túlélni, belehalunk, vagy belerokkanunk. Már csak Esztert féltettem. Hazavittem a szüleimhez Etédre. Ott legalább volt mit enni. (Bukarestben a kenyér hivatalosan, "a világ élvonalában haladó román tudományos kutatások által optimálisan megállapított fejadagja" kisebb volt mint Auschwitzban - kesergett szerkesztőségi kolleganőm, Halász Anikó, aki onnan visszajött, de hogy itt mi lesz, arra nem volt tippje.) A románok megkapták Ceausescutól a büntetlenül űzhető garázdálkodás és gonoszkodó gyűlölködés kéjét. Állítom, mert tapasztaltam: nagyon sok ember számára ez többet jelenthet, mint a kenyér. Régi jó barátom azt javasolta, jegyezzük le pontosan napjaink folyását, mert ha túléljük, mi sem fogjuk elhinni, hogy mi minden megtörténhetett. De hát a világban annyi nélkülözés van, és azt az emberek bárhol nehezen viselik. "Egyre súlyosabb anyagi gondok. Mi lesz a vége? Nehezen tudom elviselni, hogy Eszternek annyi mindenben hiányt kell szenvednie." "Egy kiló kávé: 1200, a fizetésemből két és fél kilót vehetnék, ha kapnék..." Két papírlapnyi feljegyzés az akkori időkből. Naplót vezetni, időponttal ellátott feljegyzéseket nem mertem papírra vetni. Házkutatás esetén bizonyíték lett volna. Amikor úgy döntöttem, hogy ha szökve is, de kimenekítem Esztert Romániából, feljegyzéseimből, kézirataimból többnyire találomra annyit csomagoltam össze, amennyit egy barátom vállalt, hogy kicsempész az országból. Ezek között találtam azt a két lapot, amelyről pár mondatot idéztem. Ismétlem, nem a világ sok részén sorolható nélkülözés-listákat kívánom szaporítani. A nélkülözést el lehet viselni. Vagy csendesen - akár jó lelkiismerettel - bele lehet halni. De az értelmetlen gyűlölködésre és őrjöngésre nincs magyarázat. Azazhogy van: én úgy láttam, hogy hihetetlen kéjérzetet nyújt. És ezt örökérvényű magyarázatnak érzem. Amit idézek, csupán egy konkrét álom körítéseként másolom ide arról a két megőrződött papírlapról: "Ma tudtam meg, Eszterék igazgatónőjét leváltották. Leváltások. Magyar nem lehet igazgató. Hargita megyéből az első titkárt is elhelyezték - hallom - Krassó-Szörénybe. Eszter 4 év múlva nyolcadikos. Addig mi lesz, és utána?" Ennyit álommagyarázó körülményként. És az álom: "Vagy két hete iszonyatos álmom volt. Sokszor eszembe jut. (Ritkán álmodom, ezért amikor megesik, odafigyelek.) Lágerbe vittek. Eszterrel kettesben voltunk. Ő nem fogta fel a dolgokat. A kapuban azt mondták: gyerek nem maradhat szülővel, kislány sem férfiak között. Leguggoltam. Búcsúztunk. Azon gondolkoztam, megmagyarázzam-e neki, hogyan lehet öngyilkosságot elkövetni. És hogy talán már előbb, énnekem kellett volna végeznem magunkkal. Álmom hangulata: tökéletes. Ismert. Vége. Ma, február 26., ünneplőbe vágva kellett jelentkeznünk a nemzetiségi tanácsülésen - mint közönség. Írnék, és művelném a kertemet. Kertem nincs." Nem tudom, melyik évben jegyeztem le az álmomat, de fölösleges utánanéznem, mert az aranykorszak (így nevezte a román közírás Ceausescu országlásának idejét) évei egybefolynak. A nagyritkán, egy-két évenként összehívott magyar nemzetiségű dolgozók tanácsa - amelynek tagjait felülről jelölték, s amelynek létezése a nemzetiségi kérdés megoldását dokumentálta volna a világ felé -, nos, ez a néha összetrombitált gyülekezet egy-egy előre megfogalmazott nyilatkozatban ítélte el például a magyarországi történészek úgynevezett románellenes publikációit. (Egyáltalán: a magyarok és cigányok létezése önmagában románellenes jelenség volt Ceausescu és rendszere számára. A németek más kategóriát képeztek: felszámolásuk üzletként is jónak bizonyult. Őket egyszerűen eladták fejkvóta ellenében Németországnak.) Én ezen az egyetlen tanácsülésen vettem részt, az újságírókat beterelték közönségnek. Ceausescu közelről idiótának tűnt. Beszéd közben felakadt, és lemerevedett az állkapcsa, majd ahogy a görcs oldódott, fémes hangon csattant öszsze a két fogsora. Leesett és görcsbe merevedett állkapcsa, tágra nyitott szája fölött a két szeme mereven bámult valahová a falakon túlra. Ez az ember - ha annak lehet nevezni - bármire képes volt. A tiszta nemzetállam eszméjébe beleőrült román politikai elit számára, mint cinikusan mondják: maga a sors ajándéka. Tisztogat. Elűz. Felszámol etnikumokat. Falvakat lerombol. Minden piszkos munkát elvégez, aztán a háta mögül előrelép az örökösen européer szerepben tetszelgő román politikai, diplomáciai elit, nyakra-főre elítéli Ceausescut, elhatárolódik tőle, és minden utódja színpadiasan széttárja karjait: a helyzet viszont adott, a tények megváltoztathatatlanok, jóvátenni semmit nem lehet. Ez a mentalitás a fait accomplit-k váltógazdálkodására épített. És törekvéseit már-már teljes siker koronázta. ...Engem zsidóvá tettek. Ha igaz, akkor az álmok nem hazudnak. Mivel nagyon ritka álmaimat nem osztottam meg másokkal, ezt a kijelentést, állítást is úgy értem, hogy ha az álmok nem hazudnak, akkor adódik, adódhat legalább egy helyzet, amelyben önmagammal is kényszerülök őszintének lenni. Amikor álmodom. Bizonyára ezért nem szeretek álmodni; elárulom magamnak a gyöngeségemet, tehetetlenségemet. És én nem szeretek gyönge és tehetetlen lenni, különösképpen, ha a kislányomról van szó. ... Életemben összesen talán öt-hat álmomat jegyeztem le. Az egyetlen, amiért szégyelltem magam, a következő: Fekete egyenruhásokkal álmodtam, bár életben soha nem láttam ilyen egyenruhás férfiakat, nem is láthattam őket. Csak filmen. Ott voltam a legfelső, a kilencedik emeleti lépcsőfordulónál, bukaresti munkahelyem épületében. Pontosan tudtam, hogy a kilencedik emeleten vagyok. Pedig az épület nem ennyire magas, nincsen kilenc emelete. A folyosón egy csoport jött velem szembe. Legelöl egy fekete egyenruhás kézen fogva vezette Esztert, pontosabban a karját fogta, nem a kezét. Másik kezében bilincset lóbált. Mögötte még két egyenruhás, mellettük néhány ember, meg se néztem őket, mert észrevettem közöttük apámat, feltűnt bűntudatot rosszul leplező arca. Készségesen kutyagolt az egyenruhások után, s bár a helyzet nagyon nem tetszett neki, mégis szolgálatkészen bólogatott. Amint engem észrevett, nekem is jelezni, hunyorogni, grimaszkodni kezdett: hagyjunk mindent a maga mentében, majd rendbe jönnek a dolgok... aztán ismét oldalasan hajlongott az egyenruhások felé. Eszter fehér ballonkabátban volt, amit az ősszel vásároltunk neki, s melynek olyan nagyos a szabása, felnőttes a gallérja. A kabát övét kisasszonykásan kötötte meg, ahogy tőlem tanulta, fején a piros berettsapkája. Szedte a lábait, hogy ne kelljen ráncigálják; és sírt. Elébük mentem, felkaptam, ölbe vettem Esztert. Csak annyit engedtek meg, hogy levihessem a lépcsőn az egyik egyenruhás kíséretében. A többiek liftbe szálltak és eltűntek a szemem elől. Eszterrel mindketten sírtunk, amit nagyon szégyelltem, aztán igyekeztem nem sírni, hogy Esztert vigasztalhassam. Odabújt hozzám, hogy ne lássa az egyenruhást, aki rendes embernek tűnt, szemlesütve kullogott mögöttünk, úgy lóbálta a bilincset, mint fáradt házmester a kulcsokat. Kimentünk a lépcsőházból, a Herastrau parkban, a tó szélén voltunk, de ameddig a szem csak ellátott, csupán hármasban. "Mennünk kell", mondta az egyenruhás, megemelte a tányérsapkáját, megvakarta a fejét, "Búcsúzzanak", s másfelé nézett. Leguggoltam Eszter mellé, magamhoz öleltem, s bíztattam. "Menj szépen a bácsival. Majd látjuk még egymást, ne félj. Minden jó lesz. A börtönben mesterséget tanulhatsz. Kitanulsz kőművesnek..." Ekkor felébredtem. Ennyi a feljegyzés. Hozzáteszem: olyan bűntudattal ébredtem, amilyent valódi (nem álombéli) cselekedetemért, viselkedésemért is ritkán kellett éreznem. Összeolvashattam könyvtárnyi irodalmat az álom és az álmodás lélektanáról, bárki magyarázhatott (volna) bármit, én csak azt éreztem, hogy cserbenhagytam Esztert - mert "valamit mindig lehet tenni!" -, sőt, erre gyáván vigaszt és mentséget is találtam. Én azt hittem, álmomban sem történhet meg velem, hogy cserbenhagyjam a kislányomat... Álmainknak: kiszolgáltatottak vagyunk. Nem egy jó érzés. Én nem akartam megengedni, hogy háromtagú családomon eluralkodjék a reménytelenség, ezért erőteljesen korlátoztam a "panaszkodás, elkeseredés szabadságát". Magamnak kiváltképpen nem engedtem meg ezt a luxust. Csak hát: ritka álmait nem képes az ember megrendszabályozni. Már régen Budapesten, újra együtt és életben voltunk mindhárman, de én néha ugyanazt a konokul visszatérő álmot láttam: szökünk Romániából a zöld határon át. Kézen fogva vezetem Esztert, mintha csak sétálnánk a fűben, a bokrok között. Szerencsésen kiérünk a Maros partjára, elkerültük a román határőröket. Ölbe veszem Esztert, átöleli a nyakam, és nekivágok a víznek. Úszni nem nagyon tudok, de azt mondták, hogy itt sekély a víz. Gyalog átmehetek a túlsó partra, ahol már a magyar határőrök mindenben segítenek. A Maros közepe táján szelem a vizet, lassan a derekamig ér, picit meg kell emelnem Esztert. Hátunk mögött, a parton, a román határőrök kiáltanak: álljak meg, vagy lőnek. Meg nem állnék az égvilágon semmiért, ha lőni akarnak, lőjenek, gyorsítom a lépést. De a víz mélyül. Derekamig, mellemig, nyakamig ér. Esztert mind magasabbra kell emelnem. Ahogy süllyedek, mind magasabbra kell tartanom, felkínálva a puskagolyóknak, hiszen ha lőnek, a víz fölé, a fejem fölé emelt gyereket érik a golyók... Ezen a ponton szoktam megébredni. Néha kiáltozva. Mivel Eszter már régen nem az a kisgyerek, akit ölben próbálok átvinni a Maroson, mivel már régen az innenső parton vagyunk, s mivel rámkérdeznek, mi ez az álombeli kétségbeesés, elmondom... Afféle furcsaságként, jópofa paradoxonként mesélem el, aminek már nincs jelentősége, hiszen több év eltelt azóta, hogy valóban elhatároztam, ha nem adnak útlevelet, akkor a zöld határnak vágok neki a kislánnyal. Egyik barátommal már konkrétan mérlegeltük, hogy a határ melyik pontjának célszerű nekivágnom, és a sikeres átkelésben egy pillanatra se kételkedtem, hiszen egyik unokahúgom is, lány létére, átszökött... Ezt az álmomat - ravaszul - azért meséltem el, hogy leleplezvén, talán többé nem jelentkezik. Hiszen nevetséges, hogy Eszter már nagylány és én álmomban még mindig egy kisgyereket menekítek át a Maroson... A nevetségesbe kapaszkodtam, és nevetve, szórakoztatva meséltem. A publikum előtt megszégyenített, kikacagott álom ritkábban, de még sokáig jelentkezett. Eszter mindig riadt kisgyerekként kapaszkodott belém, ölelte át a nyakamat. Ennyiben hazudott az álom. Eszter azóta felnőtt. Esztert felneveltük, férjhez ment, szült két kislányt, és én úgy érzem, hogy földi küldetésem teljesíttetett, mert lányunk születése óta számomra a legfontosabb az volt, hogy őt teljes értékű emberré felneveljük. Néha azon töprengek, vajon őt zsidóvá tették-e? Ha azzá tették volna, akkor neki is csak azt mondhatom, amit magam ma már félelem nélkül vallok: ha zsidóvá tettek, akkor zsidóként kell felegyenesednem, és egyenlőnek éreznem magam a világ bármelyik emberével. A Székely Jeruzsálem története számomra olyan, mint egy álom, melyben több száz év eseményei kavarognak. A valóságot az álmok nem változtatják meg, de legalább az igazat mutatják. Az álmok nem hazudnak. Az álmok visszatérnek. A logika pedig örök... És ha mindez így van - márpedig így van - akkor a Székely Jeruzsálemet az emberi emlékezet számára megmenthetőnek kell tekinteni. |