Helyzettudat és irodalom Marosi Péter:Kismonográfia, avagy jegyzetek egy monográfiához? Utunk XXXVII. évfolyam, 11. szám       1.       Szávai Géza Méliusz-kismonográfiáját (Helyzettudat és irodalom. Dacia Könyvkiadó. Kolozsvár-Napoca, 1980) szinte oldalanként ugyanazok a biztatások, illetőleg ígéretek uralják. Ez meg ez a kötet "újra kiadandó", "megjelenés előtt áll", "nyomdakész állapotban van" és ilyenformán tovább. A leggyakrabban pedig ez a szó ismétlődik: "kéziratban". Amikor másodszor olvastam a kismonográfiát, megerősödött bennem a meggyőződés: Méliusz József eddigi életművének legfeljebb egy jelentős részlete él elevenen irodalmi tényezőként a mai olvasó tudatában.       Persze van ebben valami biztató is: a leírt szó szakadatlan formálhatóságáról (az író életében) meg aztán az érdemes művek egyre jobban felmérhető utóéletéről szóló utalás. Igaz, Méliusz József rettenetes árat fizetett magánemberként ezért a végül is jóra (kedvezőre) forduló írói sorsért, de íróként ezenközben többnyire messze felülmúlt sokakat, akik hetvenéves korukra minden, de minden írásukat többször is megjelentették már. Szávai Géza Méliusz-kismonográfiájának az a legnagyobb érdeme, hogy fel tudta hívni a figyelmet egy életműnek az idővel növekvő időszerűségére és jelentőségére. Hogy várakozást tudott ébreszteni a mű számunkra még ismeretlen részei s az ezután körvonalazódó összképe iránt.       Ez tehát az érdeme Szávai Géza kismonográfiájának. Hogy az olvasókat és a kiadókat érdekeltté teszi az egész Méliusz-mű megjelentetésében, ami nélkül nem lehet majd monográfiát sem írni Méliuszról és műveiről Tizenöt évig készültem egy sokkal kisebb terjedelmű opus, a Salamon Ernő-mű monografikus feldolgozására, és ebből tíz évet az anyaggyűjtés és az anyag kiadása vett igénybe, pedig nem is indultam (indultunk) töretlen talajon. Szávai Géza kismonográfiája eszerint egyelőre a munka első, előkészítő fázisának a tennivalóira hívja fel a figyelmet. Nagy elméleti megalapozással fogott munkához, de csak odáig jutott el: ezt is, azt is ki kell adnunk, elemeznünk, értékelnünk kell még ahhoz, hogy csak a kezdet verseit is odahelyezzünk végre az őket megillető helyre, mondjuk, az Áprily Lajos, Reményik Sándor, Tompa László, Dsida Jenő, Salamon Ernő, Szemlére Ferenc, Kiss Jenő indulásának a versei mellé. Mert arról már ezek a propedetikus Szávai-jegyzetek is meggyőzik az olvasót, hogy valamilyen ilyesféle igazságtételnek jött el objektíve a lehetőség-ideje, nemcsak Méliusz József kezdeti verseivel, hanem valamennyi versével, elbeszélésével és esszéjével kapcsolatban.       2.       Ez a nagy érdeme Szávai Géza kismonográfiájának. A megoldatlan problémája pedig, hogy... nem is kismonográfia. Csak utal egy kismonográfia lehetőségeire. Az író egyéniségéről alig mond valamit, a művek nagy részét csak felsorolja. Tulajdonképpen egy jellegzetes epizódot ragad csak ki Méliusz indulásának az éveiből, s ezt az epizódot boncolgatva igyekszik bizonyítani a társadalmi forradalomnak elkötelezett avantgarde létjogosultságát-szerepét a romániai magyar irodalomban is. Most már csak az a kérdés, hogy Méliusz életműve teljesen befér-e a Szávai Géza által kínált elméleti keretbe. Szerintem ugyanis: nem!       Természetesen megértem Szávai Géza szándékát. Éppen azt a sajátosat emeli ki a Méliusz-műből, ami "legidegenebbnek" tűnt a régebbi konvenciókon nevelkedett olvasók és bírálók számára. Ugyanakkor azonban teljesen elhanyagolja Méliusz írásainak azokat a vonásait, amelyek más, régebbi, megszokottabb konvenciókhoz is kapcsolják őket, nemcsak a Szávai által kiemeltekhez. Vagyis szerintem ez a kismonográfia azzal fenyeget, hogyha nagy-monográfiává nőne fel, akkor egy bizonyos - másféle - irányba szűkítené tovább Méliusz-képünket. A főfeladat kijelölésében tehát egyetértek a Méliusz-monográfiát előkészítő Szávai Gézával. Az összkép kiteljesítéséhez azonban arra van még szükség, hogy Méliusz József magyarázója sokkal szélesebb öleléssel közeledjék a művészhez és a műhöz, mint ebben a kismonográfiában. Az alkotásban újjáteremtett élet ugyanis az avantgarde-okban - vagy még csak ott igazából - mindig sokkal gazdagabb, mint az elmélet mindent mindig akaratlanul is leszűkítő igaza. Ezzel kell szembenéznie Szávai Gézaának amikor mostani jegyzeteiből tényleges kismonográfiát, ebből pedig Méliusz egész művész-emberségét és embersorsát érzékeltető monográfiát ír. És ki írja meg azt a Méliusz-regényt a Méliusz életregényről, ha nem Szávai, aki ilyen rokon-lélekkel és nagy lélegzettel indul neki a munkának...       3.       Vannak írók, képzőművészek, zenészek, akik halálukig ugyanúgy írnak, festenek vagy komponálnak, szólaltatnak meg műveket, mint valamikor az indulásuk idején. Egy részük még büszke is erre. Hogy ő soha senkitől semmit se tanult, hogy rá soha senki sem hatott, hogy ő egész életében változatlanul csak önmaga volt és maradt. Tényleg vannak, sokan vannak ilyen változatlan, makacsul, egy stílusirányzatban megkapaszkodó zseniális művészek, de... ne feledkezzünk meg: vannak ilyen dilettánsok is. A változatlanság tehát nem együtt járója a nagyságnak vagy a kicsiségnek, hanem adottság, amitől nagy művész vagy szánalmas próbálkozó is lehet még valaki egész életében.       Ennek pedig az ellenkezője is igaz. Minden kornak voltak géniuszai, de dilettánsai is, akik mindazt maguk kezdeményezték, vagy maguk is kipróbálták, amit koruk újdonságot hozhatott, hogy szakadatlanul meghaladhassa önmagát. Az örökös művészi újítás sem biztosítéka tehát a nagyságnak vagy nem lebecsülendő tulajdonság. Ez is adottság, ami lehet korformálás forrása, de lehet komolytalan játszadozásé is. Mindezt pedig Méliusz Józseffel kapcsolatban sem szabad elfelejtenünk.       Jellegzetesen sokarcú művész. A Szávai Géza-kismonográfiának a központjába kerülő verse olyan, mint egy hosszabb bekezdés az induló Kovács György valamelyik turisztikus novellájából. Kovács György azonban egész életében ragaszkodik ahhoz a faluképhez, amely ebben a versben jelentkezik - még az idillikus leírásai is ilyen naturalisztikusak, mint ezek a sorok - Méliusz viszont közben az egész világot bejárja, stilárisan is. Kovács Györgynek nincsenek a Sütő András prózájával rokonítható írásai, Méliusz Sors és jelképét akár az Enyedről kikerülő kisdiák is írhatta volna. Kovács György mindig csak Kovács Györggyel rokonítható, és sohase indult el az avantgarde-útjain. Méliusz avantgarde-ja viszont néha Brecht, máskor Kassák, máskor Ady, Proust, Déry, Krleza, Bogza, Sinkó tőszomszédságában fogant, és éppen ebben van a varázsa: hogy e sokféleségben is megőrzi egységét, stiláris és eszmei sajátosságát. Hogy úgy keresi a megújulás útjait a maga Délkelet-Európájában, hogy közben szövetségesének, sőt fegyvertársának tekinti mindazokat, akik hozzá hasonlóan keresnek új utakat a huszadik század világháborúit követő Európában, annak is a dunai tájain. Így akad aztán alkalmi fegyvertársakra - például Tamási Áronban vagy a fiatal Kovács Györgyben -, de állandó szövetségesekre geo Bogzában vagy Krlezaban is, akikkel mindig együtt vállalja a népek, nemzetek közös haladásának, maguk megőrzésének a legnagyobb ügyét. Életre-halálra vállalja. Ebben van Méliusz József életművének a kulcsa; ezt a kulcsot teszi elénk Szávai Géza; s azt várjuk tőle most már, hogy ezzel a kulccsal nyissa minél szélesebbre a Méliusz-életmű szívébe vezető kapukat. Hogy Méliusz József pályájával is bizonyíthassa: az avantgarde sohasem bezárkózás nálunk sem semmiféle "abrakadabrába", hanem a legszélesebb kapunyitás irodalmunk teljessége felé.       Várjuk az új Méliusz-köteteket, s a nyomukban kiteljesedő Szávai Géza-monográfiát. Egy helyzettudat irodalmi kiteljesedéséről.