Helyzettudat és irodalom Kovács János:Helyzettudat és világkép A Hét 1981-12-11      Szávai Géza könyve, alcíme ellenére, nem monográfia. A szerző szándéka szerint más, mert elveti a monografikus módszereket, és helyükbe több-kevesebb következetességgel ezekkel ellentétes megközelítési eljárásokat alkalmaz. Mellőzi az életrajzi adatokat, az esztétikai krédókat, a műhelyvallomásokat, és ami a legkihívóbb, a szövegelemzést is. Méliusz József írói indulását vizsgáló-feltáró könyvében egyetlen - 1932-ben keletkezett - vers elemzése található; Szávai Géza lemond az egykori fiatal tollforgató kezdeti szövegeinek kölcsönhatású vizsgálatáról. Könyvének tényanyaga viszont messzi túllépi az életrajzelvű vagy szövegközpontú dolgozatok szokványos kereteit, tulajdonképpen nagyszabásúra méretezett eszmetörténeti tanulmányt vázol fel, néhány részletesen kidolgozott epizóddal.       Határozott szakítás ez a dolgozat a nálunk honos monografikussággal, Szávai Géza könyve bevezetőjében tételesen is megfogalmazza vállalkozását: "... fel kell fednünk a valóságnak, az adott történelmi helyzetnek, a társadalomnak és szellemiségnek fontosabb erővonalit, jelenségeit és tendenciáit, melyekre a vizsgálandó szellemi-irodalmi, közéleti tevékenység vonatkozott, s melyet közéleti szinten módosítani, változtatni, irodalmilag pedig kifejezni, ábrázolni akart." Azért szabott ki magának - könyvének - ilyen széles pászmát, hogy elkerülhesse "a monográfiáknak azt az eredendő hibáját, hogy egyetlen életutat követve, annak esemény- és történetsora az irodalomtörténet tárgyalt szakaszának mintegy tengelyévé, de legalábbis a viszonyításrendszer középpontjává válik." Az alkotó személyiség meghatározó tulajdonságainak csupán futólagos jelenléte, a gazdag politikai és eszmetörténeti anyag felhalmozása már-már eltünteti a vizsgálat tulajdonképpeni tárgyát, az íróságát megalapozó Méliusz Józsefet, alkotó személyiségének kibontakozását. A szerző általánosítja azt az egyedi folyamatot, amely éppen azzá tette az útját kereső fiatalembert, akivé lett, olyan íróvá formálta, amilyennek indult és amilyennek hosszú vajúdás után (és alatt) beérett. Szerencsére Szávai Géza nem mereven következetes elvei alkalmazásában, helyenként teret enged az életrajzi tényezőknek és a szövegek vizsgálatának is. Kinyilatkoztatott szakítása a hagyományossal mégsem teljes.       Ismert módszert alkalmaz Szávai Géza; a kiváló irodalomszociológus, a genetikus-strukturalizmus megalapítója, Lucien Goldmann dolgozta ki és alkalmazta ezt elsőként a francia irodalom különböző korszakaiban tevékenykedő nagyjaira. A szellemtörténészekkel rokon vonásokat mutató, de magát marxistának valló és Lukács Györgytől eredeztető irodalomtudós közvetlen kapcsolatot lát a társadalmi csoport/osztály tudata és az irodalmi mű formai és strukturális elemei között, és a szövegértelmezésnél nem az alkotói egyéniség partikularitásaiból indul ki, hanem az általa képviselt csoport/osztály lehetséges tudatából, amelyet zseniális alkotók és gondolkodók szövegeikben megvalósítanak. Lucien Goldmann módszere - legalábbis elméletileg - egyesíti a szövegközpontúságot a szociológiai vizsgálattal. Szávai Géza tanulmánya erőteljesen magán viseli a filiáció jeleit. Eltérése a goldmanni gyakorlattól főként abban mutatkozik, hogy könyvében túlnyomóan a csoporttudat társadalmi vetületeivel foglalkozik, és szinte mellőzi a kínálkozó szövegek elemzését. Ez a hiátus lehet szándékos is; a pályakezdésre szorítkozó vizsgálat nem keresheti szövegelemzésében a teljes tudati koherenciát, amikor is az író által képviselt közösség lehetséges tudatmaximuma megvalósul. A későbbi Méliusz-írásokat megalapozottan sorolhatjuk a romániai magyarság lehetséges tudat-maximumát irodalmilag megformáló koherens megnyilatkozásai közé. Mégis, Szávai választását igazolja megítélése: az 1929-es "tragikus nemzedék" helyzettudatának szemléltető jellegű költői kifejeződését látja a Vasárnap este, táncban című versben, Méliusz Józsefet pedig már pályakezdő korában úgy mutatja be, mint adekvát helyzettudattal rendelkező írói és közéleti személyiséget.       A lehetséges tudat-maximum fogalmával nem találkozunk Szávai könyvében, helyette Benkő Samu művelődéstörténeti tanulmányainak módszert jelző kulcsszavát hasznosítja, a helyzettudatot. Könyvét meghatározó súlyú Benkő-idézettel indítja: "A történelem sorshelyzeteket hoz létre, s ezekben a tudatosság különböző szintjén magatartásformákat alakít ki az ember. A tehetség, a tudás és a meggyőződéssé kristályosodott erkölcsi normák egyénenként ugyan váltakozó erőtérben szablyák meg az életpályák irányát, s a véletlen is elég gyakran belejátszik azok alakulásába, de - ha tetszik, ha nem - megörökölt történelmi helyzet határolja körül a cselekvés lehetőségeit. Nem úgy, hogy az egyén szükségszerűen megelégszik azzal, ami születésekor körülveszi, hanem úgy, hogy számol vele. Az értelmiségi tudatnak különösképpen az a rendelt hivatása, hogy az objektív szituációk megváltoztatására vállalkozik." Azért idéztem én is Benkő Samu immár közismert tételét, mert Szávai Géza elemzése hűtlenül hűséges a maga választotta módszerhez. Benkő Samu például többes számot használ (helyzetek és helyzettudatok, ezek számtalan egyéni és egyidejű variációi), nem mutat ki egyetlen és egységes korszellemet vagy annak kizárólagos hordozóját. Szávai nem figyelmez eléggé mindenkor a társadalmi rétegződésből eredő pluralitásra, és történelmi áttekintésében olykor leegyszerűsített képet vázol a húszas-harmincas évek eszmeharcáról, azt a passzivitás-aktivitás pólusaira csoportosítja; az aktivizmus sokfélesége közül csupán a korai (politikai) transzilvanizmust mutatja be. Másik lényeget érintő eltérés, hogy Benkő Samu képlete és az azt követő tárgyi kifejtése mindenkor három tényezővel számol: a történelem alakította sorshelyzettel, az egyének eltérő adottságaival (tehetséges, tudás, etikum) és a véletlennel. Szávai Géza, miként már jeleztem, főként az első tényezővel foglalkozik, igen szűkszavúan foglalkozik Méliusz József egyéniségének (helyzettudatának) alakulását döntően befolyásoló személyes tulajdonságaival és élményvilágával, még ha kapunk is némi információt - beágyazva az adott korszak uralkodónak ítélt eszmei irányulásába.       Különösképpen író esetében mellőzhetetlenek az egyéni tényezők. Az író helyzettudata - amennyiben valódi író, márpedig Méliusz az - nem fogalmiságában jelentkezik, az eszmei tartalom lelkivé minősül, amikor költői világképben rögzítődik. A költői világképet mint a műelemzés fogalomeszközét Király István dolgozta ki és alkalmazta nagyszabású Ady-monográfiájában, és mibenlétét így határozta meg: "a művészi megismerés törvényei szerint alakított ez a világkép. Létrejöttébe az egyéni tudatosan vallott világnézete mellett a lélek mélyén őrzött, de tudatosan még fel nem dolgozott valósághírek, tapasztalatok, valamint a választott művészi formai elemekbe beleivódott, átörökített összemberi élmények, ’ontológikumok’ is belejátszanak. Éppen ezért csak a műalkotásból elemezhető ki maradéktalanul." A helyzettudat fogalmának árnyalása, a művészi alkotás sajátosságához való alkalmazása a költői világkép. A kialakuló és változó költői világkép nyomon követése és elemzése hallatlanul izgalmas feladat, a tudatosan vallott helyzettudat mélyrétegeibe hatolást azonban Szávai Géza nem tűzi feladatául. Egyébként is kétséges, hogy a Vasárnap este, táncban mint esztétikai realizáció és ennek elemzése megadhatja számunkra a kulcsot Méliusz József korai költői világképéhez. Annak ellenére, hogy ez a vers más szintű és célzatú vizsgálatnál eredményesen hasznosítható.       Mindennek bizonyítása ellenmonográfia szükségelne, aminek itteni és mostani megvalósíthatatlansága töredékes áttekintésre és még így is hosszas fejtegetésre késztet.       Vizsgálatában Szávai Géza előtérbe helyezi a társadalmi cselekvést, és gyakorta elmélyül a politika és irodalom összefüggéseinek a boncolgatásában. A társadalmi cselekvés sokrétűségéből kiemeli a nemzetiségi szervezkedést, a kisebbségi közösség tudatát modelláló törekvéseket, ezek közül is azokat, amelyek a konzervatív-nacionalista körök passzivitást hirdető politikájával szembeszegezték a cselekvő bekapcsolódást az ország életének minden vetületébe. Fejtegetése azonban csupán egyetlen síkon bontakozik ki, Kós Károly (és az általa szervezett Néppárt) transzilvanizmusára, ennek a Kiáltó Szó című röpiratban, 1921-ben megfogalmazott programjára alapozza eszmetörténeti vázlatát. Holott a passzivitás ellen, a gyakorlati életbe való cselekvő bekapcsolódás mellett más korabeli tényezők is állást foglaltak - a polgári radikálisoktól és liberálisoktól egészen a marxista szocialistákig. Minden politikai és társadalmi szervezettől függetlenül, maga az erdélyi magyarság helyzete kikövetelte ezt a változást. Erre utal Gaál Gábor az erdélyi irodalom változásait elemző tanulmányában: "A romániai magyarság ui. nemcsak új és új lapokat, folyóiratokat, könyvkiadókat, nemcsak a szellemi és irodalmi élet új szerveit hozta létre, hanem vállalkozott is, kicsinyben és nagyban, röviden: ipari és kereskedelmi téren részt vett az új élet berendezésében, részt vett a román polgárosulás nagy élettényében." És tegyem hozzá: a dolgozók osztályszervezeteinek és pártjainak tevékenységében is - helyzettudatuknak megfelelően.       Szávai Géza pászmaválasztása annyiban indokolt, hogy a romániai magyarág közösségi helyzettudatának kialakításában a korai transzilvanizmusnak jelentős szerep jutott. Talán nem olyan nagyméretű, hogy Méliusz József ifjúkori helyzettudatát a Kiáltó Szóból kelljen levezetni.       A szerző megpróbálkozik a politika és az irodalom fogalmának és praxisának a különválasztásával és összefüggéseik tisztázásával. Utal arra, hogy a kezdeti szakaszban a magyarság politikai aktivitását jórészt írók és publicisták szervezték meg a polgári radikalizmus demokratikus elvei szerint. Kiszorulásukkal a politikai élet (pontosabban az Országos Magyar Párt tevékenysége) elvesztette népi jellegét. A szerző ilyen vonatkozású fejtegetései során fogas kérdésekbe ütközik. Szávai megkísérli - művi úton - különválasztani a tiszta irodalmi cselekvést a tiszta politikaitól, hogy aztán mégis egybekapcsolja őket. Megkülönböztetésül jelzi, hogy az irodalmi mű áttételes hatású, míg a politikai manifesztáció azonnali eredményt hoz - legalábbis szándék szerint. Méliusz József esetében, különösképpen pályakezdő szakaszában, szólni lehetne egy meddő próbálkozásról, amely általában jellemezte a harmincas évek elején a forradalomnak elkötelezett irodalmat: az azonnali hatású művek sürgetéséről és megírásáról.       *       Három kulcsszó       Az antimonográfia - a szerző eleve felállított tételéből kiindulva, miszerint Méliusz útja a transzilvanizmustól vezetett a marxizmushoz és avantgardizmushoz - szükségesnek tartja a transzilvanizmus fogalmának és az erre épülő politikai-irodalmi gyakorlatnak a részletesebb tárgyalását. A meghatározáshoz Nagy Györgyöt idézi: "Az itt maradás, az építő és önmegőrző cselekvés, a kisebbségként is teljes életet élés történelmi igényének tudatosítása" az a hivatás, amelyet a korai (politikai) transzilvanizmus magára vállat. Szávai Géza ezt a tételezést alkalmazza az 1929-32-es időszakra is, holott a távozás és itt maradás kérdése ekkorra már lényegében lezárult, az építő bekapcsolódás szubjektív feltételei is létrejöttek. Ellenben kétségbeejtően lecsökkentek ennek objektív lehetőségei. Ebben az időszakban már 1200 magyar diák tanul a kolozsvári egyetemen, és évente húsz magyartanár végez, akik közül csupán hat számára akad munkahely. Függetlenül ettől a mellőzhetetlen ténytől (mellőzhetetlen, mert a megváltozott helyzet megváltozott tudatot igényel), a transzilvanizmus meghatározása és értékelése az ilyen jellegű antimonográfiában elkerülhetetlen, és a szerző vállalja is az eszmetörténeti előtanulmányok hiányából adódó bizonytalankodás minden kockázatát.       Összegezéséből úgy tűnik, a transzilvanizmus nem tud megbirkózni feloldhatatlan belső ellentmondásával: az erdélyiség közös nevezője, amely mögött valójában a kisebbségi sorsközösség búvik meg, nem tudja áthidalni, még kevésbé megszüntetni a társadalmi rétegződésből, szüntelenül létrejövő antagonizmusokat és széthúzó erőket. A nemzeti elnyomás bizonyos mértékig egyesítő tényező, de nem semlegesítheti az érdekellentéteket, miként ezek nem szüntetik meg az együvétartozás tudatát, amely az anyagi érdekekből táplálkozó ellentéteket az etnikumi identitás és a nemzeti kultúra közösségével ellensúlyozza. A néppárti (transzilvanista) egységpolitika a maga plebejuscentrikusságával gyakorlatilag megbukott az Országos Magyar Párt úri (földesúri-bankári) irányítású egységpolitikája ellenében, noha ez sem tudta felszámolni a nemzetiségi identitáson belül jelentkező, szüntelenül bomlasztó ellentéteket. Ebben a vonatkozásban figyelmet érdemel az, hogy Méliusz József irodalmi-közéleti indulásának idején a romániai magyarság körében az OMP-tal szemben már nem a Kiáltó Szó programja alapján szerveződött az "ellenpárt", hanem az ennél demokratikusabb törekvésű magyarpárti ellenzékben (ebből született aztán a MADOSZ), és a kommunisták szervezte-irányította munkás-paraszt blokkokban, melyek komoly magyar tömegeket öleltek fel.       Miért eredezteti Szávai Géza Méliusz József transzilvanizmusát a Kiáltó Szóból? Talán amiatt a közkeletű hiedelem miatt, hogy a politikai transzilvanizmus időben megelőzte az irodalmit. A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy az irodalmi transzilvanizmus legalább egyidős, ha nem éppen koraibb a politikainál. Emlékezzünk Szentimrei Jenő európaiságú erdélyiségére a Napkelet 1920-21-es folyamaiban. Ennek szerves folytatása Kuncz Aladár transzilvanizmusa, mely az erdélyiséget ugyancsak belefoglalta az európaiságba. Szerintem, amennyiben a transzilvanizmus egyáltalán hatott Méliusz korai helyzettudatára, akkor ez a befolyás Kunczcal kapcsolatosan jöhetett létre; tudjuk, a fiatal tollforgató rajongó híve volt a Helikon spiritus rectorának. A halálakor írt nekrológ-verse is tanúskodik erről. Fölösleges tartom itt és most kitérni a Kós Károly és a Kuncz Aladár transzilvanizmusának különbözőségeire. Ehhez szükséges lenne összevetni két, szinte egyidőben megjelent alapművet, Kós Károly Erdélyét és Kuncz Aladár Az erdélyi gondolat Erdély magyar irodalmában című tanulmányát. Erről lemondva, csupán annyit jegyzek meg: Szávai Géza kizárólag a Kós-tanulmányt veszi figyelembe. Pedig az irodalmár Méliusz bizonyára nem maradt közömbös példaképének Erdély-elvűsége iránt.       Kétségek környékeznek Méliusz József transzilvanista indíttatásával kapcsolatban, bár nem zárom ki az ilyen hatás időleges létezését, de a Szávai jelezte útvonal (a transzilvanizmustól a marxizmusig) kezdőpontja aligha lehetetett ez. Nem érdektelen Méliuszra is vonatkoztatni Jancsó Elemér korabeli - az Új Arcvonalban kifejtett - meglátását: "erdélyiség tényleg van. De ezt az erdélyiséget nem kell csinálni, mert ez feltalálható Erdély speciális gyűjteményi és társadalmi adottságaiban és az azon felépülő szellemi életben. (...) Ezeket, ha akarjuk, nevezhetjük transzilvanizmusnak is, de belőlük szentséget, tabut csinálni fölösleges, szükségtelen és káros..." Ilyen látószögből az erdélyiség egyes jegyei Méliusz korai verseiben más valenciákat kapnak, különösen hogy egész írói-közéleti attitűdjét - szerintem - más valami jellemzi. Az a rebellisség, amit egyik 1929-es cikkében tételesen megfogalmazott: "Vagyunk talán néhányan fiatalok, akik gondolatainkat meg merjük mondani, akik nem vagyunk hajlandók magunkat a kritikátlansággal sodortatni, és feladatunknak tartjuk az ifjúság szemeit megnyitni". Ez a Szabó Dezsővel kapcsolatban megfogalmazott álláspont transzilvanista környezetben jelentkezett, de értelmezhető annak bírálataként is. Ez nem zárja ki, hogy a bánsági - nem erdélyi - fiatalembert pillanatnyilag vonzotta a transzilván egzotikum, amihez kívülről közeledhetett. Tudott, hogy sorsának alakulására nagy befolyással volt egy ugyancsak nem transzilván író, Szombati Szabó István, akinek hatására a katolikus hitről áttér a reformátusra. Így kerül a zürichi teológiára, ahol tulajdonképpen eszmélése kibontakozik. Szávai Géza futólag említi ezeket az életrajzi adatokat, de nem értékeli őket annyira, hogy kihatásukkal foglalkozzék. Az általam is csak felsorolt tények szerintem inkább jelzik Méliusz helyzettudatának kialakulatlanságát, mint annak transzilvanizmusát; inkább vallanak több irányú tájékozódásáról, mintsem lehorgonyzásáról egyetlen iránynál vagy eszmekörnél. Ilyen kötődés később következik be nála, amikor a forradalmi társadalmi praxis és az elkötelezett irodalom híve lesz.       A szerző gondolatmenetének kibontakozása minduntalan jelzi preferenciáját. Elismerő méltatásban részesíti a néppárti radikalizmust átható transzilvanizmust, míg a helikoni gondolatban megtestesülő irodalmi erdélyiséget - globális elismerése ellenére - kritikailag ítéli meg. Dicséri ugyan az irodalmi intézmények létrehozásáért, de ellenérzéssel kezeli eszméit és megnyilvánulásait, sőt a marosvécsi írói összefogást az OMP egységpolitikája másának látja. "A csődöt mondó hivatásos kisebbségpolitika kedvelt egység jelszava nagyon is egybehangzik az irodalompolitika világnézetek fölötti, transzilvanista közösség- és egységeszményével" - mondja ki meggondolkoztató ítéletét, mely talán igényelné az árnyalást, a finomítást, sőt: az irodalom sajátosságából következő más látószögű megközelítést. Számomra a helikoni gondolat demokratizmusa, etikai tartalma (humanizmusa) akkor is nagy hatóerejű szellemi tényező, ha a marosvécsi összejövetelek nem a küldöttválasztás kritériumai szerint verődtek össze, hanem a házigazda meghívottjaiként ülték körül a legendás asztalt. Annak a házigazdának a hívására, aki 1932-ben - Szávai elemzésének időzítésekor - arról beszélt meghívottjainak, hogy "túl világnézeti különbözőségeken, magunk színeit külön-külön megtartva, nyelvünk, otthonunk s a szellem alkotóerejének közös szeretete és tisztelete alapján az írók maradjanak együtt az emberiséget sújtó gazdasági és szellemi válság leküzdésére." Persze, ezek a külön színek korlátolt toleranciát jelentetek, a szélsőséges elvűek távoltartását, de jelezték a véleménymondás szabadságát, az eszmék konfrontációját. A helikoni 1rói munkaközösség "plain air parlamentje" önmaga szabta meg korlátait-határait - a szelekció elvét nem vagyunk kötelesek elfogadni, magam is bírálóan viszonyulok hozzá -, de ezen belül elismerésre méltó humanista légkört teremtett. "Az az erdélyi írói közösség, amelynek magam is tevékeny tagja vagyok, az irodalmi szabadság elvét testesíti meg. Politikai és világnézeti kérdésekben a legnagyobb türelemmel vagyunk egymás iránt, közös célunk az erdélyi kultúra ápolása" - vallotta Kuncz Aladár a valójában ködös transzilvanizmushelikonságba áttett éltető lényegét. Nem állítom, nem állíthatom, hogy ez a belső türelem nem párosult a kirekesztés intoleranciájával. Ez volt a Helikon, talán nem is lehetett más, de a demokráciát és a kultúrát szolgálta; a maga módján és helyén, a maga helyzettudatával.       Azt hiszem, Szávai Géza önmagával is vitázik, amikor a helikoni aktivitás mérlegét ekképpen vonja meg: "az irodalmi élet alakulásának későbbi helyzeteiben bezárkózó regionalizmust eredményezett, ahol a sajátos jegyek túlhangsúlyozása (az elméleti kategóriák egyetemes nyelvének rovására) szempontvesztéshez, kritikátlansághoz, az önmegdicsőítés sokszor nevetséges megnyilvánulásaihoz vezetett." Az ilyen összegezéshez - érzésem szerint - gazdagabb bizonyító anyag és elmélyültebb elemzés kívánkozott volna. És az egymással nyíltan-burkoltan vitázó irányzatok létezésének a mérlegelése. Gondolok arra például, hogy a Kós Károllyal vehemensen vitázó Szemlér Ferenc is helikonista volt, noha határozottan elutasította a kósi erdélyiség regionalizmusát. Az erdélyiség az írók hitvallásaiban és műveiben annyiféleképpen realizálódott, ahány írónk volt, a súlypont hol erre, hol arra tolódott el, egységes megítélést summázni szinte lehetetlen az egyszerűsítés és szubjektivitás elkerülésével. A pályakezdő Méliusz helyzettudatának-világképének megismerése szempontjából számunkra az lenne a lényeges, hogy megtudjuk, a fiatal író beilleszkedett-e (beilleszkedett-e) a helikoni keretekbe, illetve beleférhettek-e a vécsi gondolatkörbe európaiságot és forradalmiságot hirdető eszméi? A kezdet kezdetén, berlini évei előtt, szerintem feltétlenül (és ilyen értelemben minősíthető transzilvanistának), később már nem. Hiszen 1932-ben már tételesen is Helikon-ellenes. Keleti Sándor avantgardista költészetét egyetlen szempontból értékeli: "Különben pedig: erőteljesen különbözik attól az ’erdélyi költészettől’, amit ékes üvegházakban kotolnak, grófi felügyelet mellett, szürke makulatúrapapírból." De ez útkeresésének lezárulását jelző mozzanat, már egy másik helyzettudatának-világképének megnyilatkozása. És ennek az új korszakának reprezentatív műve a Ben Hepburn hagyatéka című versciklusa.       A transzilvanizmus és a helikoni gondolat mellett a harmadik kulcsszó, mellyel a szerző sokat vívódik: a nemzedék. Előbb elméletileg világítja meg a fogalom jelentését, aztán elismerve-tagadva tényként elfogadja az "1929-es tragikus nemzedék" létezését. Az akkori húszévesek valóban tragikus helyzetben váltak felnőtté. A gazdasági világválság súlyosan érintette Romániát és erőteljes kihatással volt a magyar nemzetiségű fiatalok helyzetére; elhelyezkedésük és jövőjük bizonytalanná vált. Létbizonytalanságukat fokozta az is, hogy a nemzetiségi intézmények ekkorra már telítődtek, a húszas évek elején indult korosztály még szinte fiatalnak számított, és teljes aktivitásban találjuk még azokat is, akik az első világháború előtt kezdték pályafutásukat. Sőt, ők képviselték elsősorban a szellemi vezetőréteget.       Ehhez a társadalmi helyzethez hozzáadódik egy lényeges eszmetörténeti adalék; nem mellőzi ezt Szávai Géza, de nem tulajdonít neki kellő fontosságot. Arról van szó, hogy a romániai magyar irodalomban mutatkozó egészségtelen tüneteket nem az ifjú, helyet és szerepet követelő nemzedék bírálja meg elsőként, hanem a már "befutottak". A "Vallani és vállalni" vitát, mely kétségtelenül felfrissítette az irodalmi légkört és a jelen idő valóságos ellentmondásai felé irányította a figyelmet, már lefolytatták az "öregek", mire az Erdélyi Fiatalok nemzedéki csoportja megjelent a maga különvéleményével. Talán ezért is fordult érdeklődésével a politika felé. Igaz, a politikát "átfogó társadalmi aktivitásnak" tekintette, és ez alatt elsősorban a főiskolások falumunkáját, népnevelő és szociologizáló tevékenységét értette. Az Erdélyi Fiatalok deklarált politikamentessége valójában erős politikai érdeklődést takart, amit egyik kortársuk, Tolnai Gábor, az erdélyi magyar irodalom történetének szentelt tanulmányában már 1933-ban kimutatott. "Megjelenésükkel lesz az erdélyiség, az erdélyi magyarság problémája az irodalmi területen felül társadalmi és gazdasági kérdés is. Velük új korszaka kezdődik az erdélyiségnek" - írja Tolna Gábor, és észreveszi azt is, hogy "az új erdélyi nemzedék elsősorban nem az irodalom terén keresi az érvényesülést". Szávai Géza jellemzése ezzel szemben inkább a "tragikus nemzedék" politikai kiábrándultságát mutatja ki. A tények Tolnai Gábor egykorú meglátását látszanak igazolni.