A megfigyelő Fehér Katalin:A történet játéka Híd 1988. május, 693-695. o.       A könyv - anyagát tekintve - Herbert Quain írországi író hátrahagyott, ismeretlen műveinek fordítása. A bevezetőben ( Herbert Quain élete és műve ) a fordító közös ismerősként említi Borgest, megteremtve azt az írói háromszöget, amelyről azonban rögtön kiderül, hogy egyik pontja az elbeszélő Herbert Quain - fiktív személy. Marad tehát a "fordító", Szávai Géza, aki így szerző, elbeszélő, fiktív fordító, a két barát (Borges és Quain) titokzatos szellemi kapcsolatának felderítője, és Quain, ugyanakkor - közvetetten - Borges műveinek magyarázója, értelmezője egyszerre. A fentiekben azonban nem merül ki összes szerepe: Quain neve alatt irodalmi előadást tart, szerelmet vall, gyermekkorára emlékezik, Kavafisszal vitázik, felidézi a tanárával, G. páterral folytatott beszélgetéseit, s az itt felmerülő kérdéseket végül a pszichológusnővel tárgyalja meg.       Feltűnő az alakváltogatás folyamán írt jegyzetek, levelek, reflexiók nagyfokú megkomponáltsága, bonyolult s mértanilag mégis nyilvánvalóan megtervezett metaforikus hálózata, melyben egymásba nyílnak és fonódnak a különböző időpontban és színhelyen játszódó események.       Olyan játék ez, melynek ötlete Borgestől származik. Az egyik alapszabálya a játéknak a történetek környezetének váltogatása, új összefüggésekbe helyezése oly módon, hogy a legkülönfélébb bölcseleti, irodalomelméleti, metafizikus, kozmologikus kérdések felvetésére alkalmasakká váljanak. Az egyik ilyen története a Caesar-féle tizedelés, amely hol egy latin dolgozatba ágyazva jelenik meg Quain emlékei között, hol analógiaként, a történetek irodalmi sorsára vonatkoztatva, olyan értelemben, hogy minden tizedik éli túl közülük az írói megfogalmazást; majd a halálról szóló elmélkedésben tér vissza ugyanez az esemény, politikai vonatkozásoktól sem mentesen, a "felgyűlő halál fokozatos átélésének" példájaként, s végül a G páterral való vitában számtani feladványként, hogy vajon a tízszer megúszott halál egyik lehetséges képlete, a kéttized egyszerűsíthető-e ebben az esetben kettővel.       A játék másik alapja az Elágazó ösvények kertjében (Borges) említett körkörös regény megszerkesztése: olyan szerkesztésmód, amely egyedül lehetséges, ha az irodalmi mű az emberi élet befejezettségét és befejezetlenségét formájában és anyagában egyaránt meg akarja valósítani. A szerző ugyan nem fűzi fel jegyzeteit, hogy a Borges-novella kínai írójához hasonlóan, a körformával a végtelenség illúzióját keltse, de metaforikus szintig megvalósítja e ciklikusságot: az ismétlődő motívumok elrendezésével végül is kirajzolódik az a kör, melyben a mű bárhol olvasni kezdhető, bármilyen irányban.       A harmadik elv, melyre a kötet szerkezete épül az, hogy a történetek változataikban élnek. Quain minden művét többféleképpen írja meg, a Spinoza-regényből például egy holland társadalmi, egy filozófiai, egy történelmi regény és egy krimi született, legalább - mondja a "fordító" a kötet eleji Quain-tanulmányban. Ennek alapján írja át a szerző Borges Az Alef című elbeszélését - a teret és időt változataiban befogadó látószögnek, az Alefnek a létezését tagadva -, s mégis ugyanarra az eredményre jut, mint az eredeti novella szerzője: az idő jelentéktelenségének érzékelésére. Novellaértelmezés ez, novellával.       S végül a jellegzetes borgesi képzet, a végtelen labirintus gondolata is jelen van a kötetben de nem idő-, tér- vagy világképzetként, hanem az esély, a választási lehetőség szimbólumaként. Quain és barátja olyan egymáshoz nyíló, végtelen labirintussort tervez meg, melyből az ember vagy vállalja a kilépés kockázatát, vagy megtelepszik a középső labirintusban. A kijárat húsz sávból áll, ebből tízen golyó várja a rálépőt, tízen pedig szabadon távozhat. Esetleg féloldalasan kijuthat mind a húsz sávon - a golyó csak a szembefordulókat érheti.       A szövevényes ismétlődésrendszer révén az ilyen történetek politikummal, történelemmel léthelyzet- és esélyfelméréssel telítődnek. A kötet egyik legplasztikusabban megformált alakja, Hanka N., a sovány, sunyi írónő például, aki "primitív életharácsolása" miatt kerül az elbeszélő megfigyelése alá, s aki végül besúgóvá válik, féloldalasan jár; mint ahogy vannak olyan helyzetek - az első világháború somme-i csatája, ahol a féloldalasság és szembefordulás között már semmi különbség, az eredmény azonos.       E formai-motivikus játék tehát súlyos, létfontosságú gondolatokat görget magával, s a kötet esztétikumának is e forma és anyag közti - látszólagos - fajsúlykülönbség a forrása. De az elme- és formajáték, a történetek konstellációja révén végül is laboratóriumi kísérletté minősül át (a szerző gyakran hangsúlyozza a megfigyelő helyzetét). Bölcseleti síkon a történések végtelen számú változatával a teljes relativitás élményét teszi átélhetővé "szakmai" téren pedig az experimentum lényegét az irodalmi önreflexiók tárják fel: a szerző a történet helyét, lehetőségeit keresi az újkori prózában, az elavult eszközű fabulás művek és az avantgárd történelemellenessége után olyan írásmódot, mely nem fojtja meg a történtet, mely által az író kötött, térképtermészetű szavakkal, nem önmagára, hanem a látványra figyelő nyelvvel, átlátszó mondatokban elmondja őket. Arriére-garde-nak nevezi ezt az irányzatot, de mindenekelőtt azt az írói magatartást, melynek fő jellegzetessége, hogy nem művészi, hanem az "avantgarde irányzatok olykor fülsiketítő zajában (...) furának tűnő, köznapi" (Arriére-folyóirat).       A szerző is ilyen áttetsző, pontos fogalmakkal írja történteit. A közéjük szövött reflexiók (különösen Herbert Quain irodalmi előadásai, levelezései) azonban gyakran modorosakká, bőbeszédűekké válnak. A történetet megfojtó, hivatásos íróinak nevezett s elvetett stílus helyett itt e ritka reflexiós közeg telepszik rá a kötet történeteire, olyan kísérleti légkört teremtő szereppel, melyből talán egy újabb borgesi elv hiányzik: a mindent magában foglaló egyetlen mondat elve (A tükör és a maszk).A fenti, borgesi játékformák említése után is eredeti mű A megfigyelő. A kelet-európai színtérrel, a két világháború közti időszakkal, a szerző sajátos, e történelmi korszakával analóg léthelyzetével adekvátnak látszik a körkörös regényforma. Mint ahogy a borgesi képzetek, az Alef, a rejtésre, rejtőzködésre alkalmas labirintus, de a teremtőjétől elszakadó, önálló életet élő prágai Gólemnek a kötetbe is szimbolikussá növelt alakja is a jelzett háttérrel sajátos értelmezésre nyújt lehetőséget.       Írói és ideológiai kérdések eredeti, érdekes kísérleti színtere e kötet. Mint G. páter, Herbert Quain tanára, nem csodálatra, hanem gondolkodásra szólítja fel olvasóját.