A megfigyelő Marosi Péter:Lombik-író lombik-regénye Utunk 1989. május 19.       Szávai Géza A megfigyelő című könyve után (Történet - töredékekben. Kriterion. 1987) valósággal folytatnom kell a Séta gramofonzenére című 1985-ös regénye nyomán ezeken a hasábokon elkezdett gondolatmenetemet (Utunk, 1986. március 28.), mert Szávai Géza új könyvével hatalmasat lépett "előre" mindenféle elbeszélő irodalom elporlasztásának, mindenféle (icipicit XIX. századi értelemben és hagyományos) epikai műforma felszámolásának az általa egyre harciasabban vállalt útján. Persze azt felelheti erre a szorgalmas olvasó, hogyha egy évvel ezelőtt Marosi Péter is jelezte ugyanitt az elbeszéléseinkben s regényeinkben előretörő líraiságot s ezzel kapcsolatban az epikum háttérbe szorulását, akkor ne lepődjék meg azon sem, hogy Borcsa János szerint (Igaz Szó, 1988. 9) az új Szávai-kötet háromötödét kitevő, Utóvéd című, "lazán szerkesztett" történet, "lényegét tekintve a költészethez közelebb áll, mint a prózához - a benne, illetve a kötet más szövegeiben kifejtett vagy a széppróza eszközeivel érzékeltetett elvek ellenére". Meglephet tehát valakit Szávai Géza újabb kísérlete? Hiszen annak a XX. századnak a végén élünk, amelyben jó ideje kiteljesedett már (nemcsak a szépírói, de még az olvasói köztudatban is) egy Proustnak, Joyce-nak, Kafkának, Borgesnek az életműve, az írásművészete...       Engem azonban mégis nagyon foglalkoztat Szávai Géza - úgymond - "arriere-gardizmsuba" átcsapó "avantgardizmusának" a mindenféle líraiságon, sőt általában a fentebb idézett huszadik századi újító, újszerű irodalmiságon való - én úgy érzékelem és értékelem - túllépése. Igaz, erősen fékezni próbálom magam. A Claude Simon Nobel-díja után Nyugaton kialakult irodalmi viták például valósággal elborzasztottak brutalitásukkal - pro és kontra is. Vesszen mindenki, aki úgy ír, mint Simon; vesszen mindenki, aki nem úgy ír, mint Simon!? Nem vagyok tehát elég nyugati ahhoz, hogy az indulatokat teljességgel felszabadítva arra felé toljam el Szávai Géza törekvéseinek a nyilvános megbeszélését, vajon lesz-e még játéktere a szó XIX. századi értelmében vett irodalmiságnak évtizedek múlva, vagy az, amit ma (még mindig?) irodalomnak érez és tud az írók s az olvasók többsége, az végleg kiszorul a műveltség döntő tényezői közül - hiszen az olvasókat, egyre többet, elhódítja a látványosság és a hangjáték -, s ugyanekkor, ez a Szávai által definiált, kizárólagosan "gondolatiságra" és "találékonyságra" építő írásbeliség maga mond le az olvasókról, kizárólag intellektuális autovivisectióvá, vagy álcázott lírává lényegülve át? Mondom, nem szeretném ebbe az irányba terelni e könyvkritikát. És azt is tudom, hogy az élet, az irodalmi élet sem sarkít mereven, s az írásművészetben is mindig egymás mellett él s egymást korrigálja a hagyományőrzés és az újítás; mégis, hátra s előre nézve is szembe kell néznünk mindazzal, amit most Szávai Géza hirdet nálunk, "ír nemzetiségű" író-hősének a bőrébe bújva, "szövegeivel" takarózva.       *       Ír író? A la Joyce és Beckett? Valahogyan úgy, csak megszámlálhatatlan grádicsfokkal lejjebb, akinek még a puszta léte is fikció. Különben Borges és Kavafisz "rajongója" és "jóismerőse" és "levelező partnere" (az előbbinek "felfedezettje" is); Méliusz József Horace Cockery elnevezésű világfi-alteregójának (és teremtényének) a közép-európai tájakat bejáró, bácsikájához (Cockeryhez) képest provinciális kisöccse; végeredményben azonban (most már minden idézőjel nélkül) a könyvön szerzőként feltüntetett, de a könyvben végig csak fordítóként szereplő Szávai Gézának (a lelki) gyermeke.       Herbert Quainnek, az angolul író, még csak nem is középszerű ír írónak az életéről különben "adatszerűen" alig tudunk meg valamit Szávai Géza "fordításaiból" és a hozzájuk fűzött kommentárokból. Ezek szerint Quain egy ír hazáját elhagyó, kenyerét Közép-Európában kereső nyelvtanárnak a fia, akinek (a fiúnak) az első világháború idején szintén el kell hagynia második hazáját, és a második világháború idején is menekülnie kell innét, a fasizálódó kisvilágból. Ezután hamarosan meghal, igen sok félkész elbeszélést, elbeszélés-töredéket, irodalomelméleti és társadalomfilozófiai pamflettöredéket, feljegyzést "hagyva maga után". Hogy tulajdonképpen hol töltötte életét Közép-Európában, azt bizony nem tisztázza Szávai Géza; de igen nagy szamárnak adna enni az az olvasó, aki beugrana neki, és konkrét adatok után kezdene nyomozni e könyvben vagy e könyvön kívül. Mert Herbert Quain - Szávai is sejteti ezt - valahol Borges képzeletében született meg; valahol Borges egyik írásában (vagy néhány írásában) esik szó róla; de ez se biztos, ez se jelent semmit, mert hátha ez is fikció, egy fikció fikciójának a fikciójára építve? Hiszen Szávai Géza bújócskájának éppen az a "Spielje", hogy ebben a töredékekből kibomló "történetben" semmi sem biztos. Csak annyit tudunk tehát bizonyosan, hogy volt egyszer egy Jorge Luis Borges, a század világirodalmának egyik "csúcstartója", és van nekünk egy Szávai Gézánk. Minket tehát e könyvvel kapcsolatban csak az foglalkoztathat: milyen ember ez a Herbert Quain, mi a véleménye az irodalomról, az írókról, a regényről, mi az az antiesztétika és antipoétika, amiről ezekben a töredékekben vall nekünk, és végső soron: mit írhatunk éppen most, éppen ezzel a könyvvel kapcsolatban arról a Szávai Gézáról, természetesen: az íróról, aki Borges mögé rejtőzve ezzel a Herbert Quainnel és művészetével gazdagította irodalmi panoptikumunkat?       *       Sok mindent belemagyarázhatunk ezekbe a Herbert Quain által "kitalálékonykodott" törmelékekbe, a könyv elején, közepén és végén is, lényegében azonban ez a 206 oldal egyetlen lángoló vádirat általában a hivatásos írók és költők, a közfelfogásban és az irodalomtudományokban élő írásművészet, de ezen túlmenően mindenféle hivatásos művészkedés ellen. Herbert Quain büszke arra, hogy nincsenek íróbarátai, művészbarátai, hogy mint a bűnét, úgy kerüli őket. Hiszen már ifjú korában elvesztette az írás- és művészettörténtben szereplő mindenféle alkotásba, alkotó munkába vetett hitét. Az ifjú ezután a maga módján próbálja továbbfejleszteni Jorge Luis Borgesnek és Konsztantin Kavafisznak bizonyos nézeteit. Ők ketten Quain prófétái. A többi írófejedelem közül még Thomas Mann-nak "bocsát meg" ez a nekidühödött ír, bár Mann nem jár a Quain útján. A fő ellenség pedig, az írók és a képzőművészek mellett, a könyvben többször is kipécézve, rettentő jelzőkkel illetve: doktor Sigmund Freud! Egyetlen példa csak arra, mit jelent az, ha Herbert Quain gyűlöl valamit vagy valakit: az 58. oldalon olvasható egészen váratlanul az a Quain szerint regény-értékű mondat (mert nála a mondat válik az epika utolsó, még fungáló létformájává), hogy "És Sigmund Freud is megérdemelte volna, hogy valkai a fenekébe eresszen egy jól hordó puskából egy maroknyi sót." (Sic!) A világirodalom, művészet - és a velük szomszédos terültek - többi klasszikusára nem pazarol szót ezeken a lapokon Quain. Csak általában mázsálja el, nevek nélkül, a többiek "nagy többségét". Ha Quaintől függene, betiltaná a művészeteket...       De hát mit vétettek szegény alkotók? Éppen azt, hogy még mindig alkotni merészkednek. Azt, hogy ábrázolnak!!! Ez minden bűnök legocsmányabbja, Quain szerint. Az ábrázolási technikák ugyanis elmerevedtek, megkövültek már a múlt század folyamán, ezért aztán alkalmatlanná váltak a megváltozott világ valóságának megközelítésére, kifejezésére. Olyannyira, hogy az ábrázolás ma már nem tekinthető szellemi tevékenységnek, mert a nem irodalmi, nem művészi műformák sokkal élvezetesebben beszélnek a XX. századról, mint az irodalmiak és művészetiek.       Mit tegyen akkor az a nem-hivatásos művész, aki mégis keresi a korunkhoz méltó műformákat? Quain és Quainék úgy vélik, hogy vissza kell térniök az utcai párbeszéd alapelemeihez, mint egy új írásbeliség kiindulási pontjához. Korunk közérzetét az örök befejezetlenség tudata hatja át, ezért az író se szakítson ki részleteket, befejezhető történeteket a mindennapos történésekből. Minden művelt európai ember virtuális író tehát, aki környezetére, kis- és nagyvilágára rácsodálkozva, a gondolkodás és a találékonyság segítségével olyan életdarabokat (mondatokat, jelenetecskéket) örökíthet meg, amelyek önmagukban helyettesítik az olvasókban helyettesítik az olvasókban a nagy és kisepika cselekményfolyamát vagy patakait, és azért helyettesíthetik, mert a regény vagy a karcolat egyetlen mondat, jelenet vagy jelenetsorocska nyomán úgyis létrejön: az olvasó tudatában. Ezért aztán, summa summárum: az átlagember mindig jobb és igazabb író, mint a hivatásos elbeszélő...       Mindezzel azonban nem utaltunk még a hivatásos írók minden bűnére. Hiszen Quain szerint a köznyelv változatait tiszteletben tartó nemhivatásos, átlagemberi író írása stílustalan. Ezért hallunk minden nap sokkal több jó könyvet - mindenütt, ahol megfordulunk - mint amennyit olvasunk , ha egyáltalán olvasunk még. Quain undorodik az irodalmat uraló nyelvi anyag sikált mázától. "A nyelvben pedig benne van ez az önző libegés - írja Herbert Quain. - A nyelv csápjai néha akaratuk ellenére megfojtják - micsoda undorító gyilkosságnem, uraim, megfojtani! - a történeteinket [...]. Minden bizonnyal az írók közül kerül ki a legtöbb történetgyilkos." (20-21. oldal) Ami ellen aztán Herbert Quain úgy védekezik, hoy egy irodalomelméleti pamfletbe apróra vágva bedolgoz négy, öt krokit vagy kisesszét, aztán megtoldja őket négy fel sem szeletelt abszurd krokival - és kész a regénypótló "történet - töredékekben". Ami persze csak nálunk a legújabb újdonság, mert én láttam már olyan regényt is, amely csupa értelmetlen hangutánzó szóból áll, vagy olyat, amelyben a bölcs előszót 150 üres, fehér oldal követi. Hogy gondoljon bele mindenki bármit, amit az intellektusa és a találékonysága diktál. Herbert Quain ettől még igen messze van, de érzékeltetni kívántam, mire juthatott volna, ha Szávai Géza nem állapítja meg közel ötven évvel ezelőtti halálának a napját...       Igaz is: Szávai Géza! Kicsi írásművészetünknek ő az igazi Ellen-Lászlóffy Aladárja! Mert Lászlóffy akárkihez nyúl hozzá költőként, elbeszélőként, esszéistaként, mindjárt előzményt keres és talál tárgyának az emberiség néhány ezer éves művelődéstörténeti, irodalomtörténeti hagyományai között; Szávai viszont egyre inkább abban éli ki magát, hogy minél több művelődéstörténeti, irodalomtörténeti hagyománytól határolja el magát és határol el bennünket.       Állítsuk be azonban ennek A megfigyelőnek a világát, illetőleg a technikáját két Borges-idézet közé. Az egyiket Szávai Géza jegyezte oda új könyvének a 4., kezdő oldalára: "egy könyv létezéséhez elegendő létének lehetősége..." A másikat három esszében is viszontláttam - amióta A megfigyelővel foglalkoztam. Íme. "Egy ember arra a feladatra vállalkozik, hogy ábrázolja a világot. Évek hosszú során át népesíti be a teret tartományok, királyságok, hegyek, öblök, hajók, szigetek, halak, lakások, szerszámok, csillagképek, lovak, személyek képmásaival. Kevéssel halála előtt rájön, hogy a vonalaknak ez a vég nélküli labirintusa arcának képmását: vázolja fel."       Hát itt kezdődhetne részemről a nemtelenkedés. Hogyha rákérdeznék Szávai Gézára, vajon neki szabad volt-e ennyire szabadjára enegdnie a hagyománytagadó Herbert Quaint, azaz mi szabad Borgesnek és mi szabad Szávainak: és hogy mi a hasonlóság Quain és Szávai között? Ilyesmit azonban egyetlen elbeszélőtől se kérdeztem még meg, és most se bonyolódok ilyesmibe. Azt viszont meg kell mondanom, hogy a világirodalom nagy tragédiaköltői között vitathatatlanul az elsők között van Borges és Kavafisz is, évezredekre visszamenően. Nem az a problémám tehát, hogy Herbert Quain annyira gyűlöli írótársait és az irodalmat, amennyire gyűlöli, hanem az, hogy Szávai Géza nem tudta érzékeltetni, ha kell, köznapian, stílustalanul megírni azt a tragikumot vagy tragikomikumot, ami ennek Quainnek a magányossága és főként a gyűlölködése mélyén rejlik. Pedig ez lett volna ennek A megfigyelőnek az igazi, tegnapi vagy mai esztétikai finalitása!       Különben, ha a XXI. század irodalma olyan lesz, amilyennek Quain elképzeli, akkor máris bocsánatot kérek utódainktól, mert én nem hiszek abban, hogy a XIX. és a XX. század nagy- és kisepikája úgy tűnik el a következő ötven évben, ahogyan valamikor az eposz felett is eljárt az idő. Ha viszont a XXI. század megőrzi nagyjából szépirodalmunk mai műformáit, technikáit is (vagy legalább nagyjából megőrzi őket), akkor is eleve bocsánatot kérek a következő századtól, hogy a szóban forgó hagyományrombolást egyáltalában feltételeztem róla.       Ami pedig epikánk jelentős részének elrutinizálódását és az ebből következő veszélyeket illeti, abban egyetértek Szávai Gézával.