| A megfigyelő Erdődy Edit:A TÖREDÉKEK TELJESSÉGE Jelenkor 0000-00-00 Meglepő, felkavaró könyv, ám nem könnyű olvasmány Szávai Géza regénye. A Bukarestben élő szerzőt nálunk alig ismerik - pedig ez a regény már nyolcadik kötete; igaz, ezek között vannak irodalomtörténeti munkák és ifjúsági, illetve gyermekeknek szóló könyvek is. Legutóbbi regénye, a i "Történet - töredékekben" - ezt az alcímet adta Szávai Géza új művének melyet olvasva nem lehet nem beszélni arról a kellőképpen még meg nem határozott, csak körülírt jelenségről, melyet posztmodernként emlegetnek. Ez a regény, úgy tűnik, szinte példatárul szolgál a posztmodern irodalmi jelenséghez - melynek sajátosságai elsősorban hiányokban és negatívumokban fogalmazhatók meg. Szinte hivalkodva idézi, már fejezetcímeiben is (Arriere-garde folyóirat, Utóvéd, A befejezetlen jelenség) a posztmodern jelenség fogalomkörébe tartozó címszavakat. "Hódolat Borgesnek" - akár ezt az alcímet is kaphatta volna A megfigyelő. Az irodalom végtelen, hatalmas és megszakíthatatlan folyamat; egyfajta létmód, nem szakma és nem "művészet". Egy és oszthatatlan - a művek nem kerek egész, lezárt és végleges tárgyak, melyek egy-egy alkotó kizárólagos tulajdonaiként léteznek. "A költészetet mindenki írja - nem egyvalaki" - vallja Borges. Ezt az irodalomeszményt tárgyiasítva és reprezentálva írja tovább Szávai Géza Borges egyik novellahősének, az ír Herbert Quain-nek az életművét - szerényen "fordító" -ként aposztrofálva magát. A művet alkotó szövegek - noha a borgesi, végtelen univerzum egyik bolygójaként mutatják magukat - mégsem tekinthetők egyszerű rekonstrukciónak, egy fiktív alkotó életműve újraalkotásának, sem szerepjátéknak vagy írói helyzetgyakorlatnak. Mivelhogy ennek a fajta irodalomnak a létmódjához tartozik a kételkedés (Borges műve: a kételkedés irodalma - írta róla egyik méltatója), Szávait épp a hűség viszi arra, hogy kilépjen ebből az univerzumból; miközben szinte leltári teljességre törekedve vonultatja föl a borgesi motívumokat, miközben példaszerűen illusztrálja és reprezentálja Borges irodalom-felfogását és világképét - kételkedni kezd önmagában. A mű - egy ponton - így önmaga cáfolatává válik; a kételkedésben való kételkedés pedig egyfajta bizonyosságot eredményez. Bizonyosságot, mozdíthatatlan viszonyítási pontot kínál egy szövegrész is az O1vasónak: A befejezetlen jelenség (Herbert Quain élete és művei) című, előszó-funkciójú írás, melyben Szávai Géza önéletrajzi hitelességgel szituálja az elbeszélői nézőpontot - ugyanakkor kijelöli a fikció mozgásterét is. Itt vet számot a hagyományos epikai ábrázolás módszereivel - kifejezve mélységes elégedetlenségét, hiszen "Néhány, elég könnyen eltanulható fogással, hagyományosan terjengős "ábrázoló technikával. (párbeszédek, tájleírások, jellemfestések ésatöbbi) túl sokan próbáltak regényeket írni". Az Utóvéd, melyet - a "fordító" szerint, Herbert Quain egész életén át írt, "lényegében át- és átrendezett, az elbeszélésekkel és regényekkel párhuzamosan írt jegyzethalmaz. Már-már egyszemélyes, nem az olvasóra, hanem a szerzőre méretezett könyv." Valóban - az Utóvéd, mely már címében is hadat üzen a hagyományos irodalomeszménynek, töredékek - gondolat-csírák, ötletek, regényvázlatok, önéletrajzi töredékek laza halmaza, mely első, felületes pillantásra minden koncepciót és megszerkesztettséget nélkülöz. Mint ilyen, demonstrálja a történetmondás lehetetlenségét is - a történetek végigmondhatóságát, a parttalanul és végtelenül hömpölygő valóság-folyamból való kiszakíthatóságát kérdőjelezi meg. "Egy történeten gondolkoztam, mely lényegében több történet volt, s ezért lehetetlennek látszott leírni. És mégis meg akarom írni ezeket a történeteket". - mondja az Utóvéd elbeszélője, Herbert Ouain. A megfigyelő, nem elmond és nem is illusztrál valamit a történetekről szóló történeteivel, hanem saját létmódjával, szerkezetével mutatja meg ezt az abszurditást. Történetek nem mondhatók el, hiszen, mint az Utóvédből megtudjuk, a nyelv, a történetmondás alapvető eszköze eleve nem alkalmas erre; a dolgok ezerféle változatban, szinte végtelen variációkban léteznek, hogyan jelölhetné tehát e végtelen sokféleséget ugyanazon szó? A szavaknak fednie, takarnia kellene a valóságot - ám ez a valóság csak az azt közvetlenül érzékelő tudat számára fogalmazható meg szavak segítségével... A szöveg egyértelműségének, végletességének lehetőségét még mélyebben ássa alá az a fiktív körülmény, hogy a mű: fordítás, mely - s erről a "fordító", Szávai Géza jegyzetei tanúskodnak rendkívül meggyőző hitelességgel - már természeténél fogva sem képes visszaadni pontosan az angol eredetit. Egyfajta variánsa, változata tehát egy képzeletbeli szövegnek, azon borgesi felfogás szerint, mely a szöveg, az irodalom létét eleve változatokban képzeli el: mely szerint "nincs két azonos könyv". A megfigyelő tehát egy - fiktív - mű számtalan megvalósulási lehetőségének egyetlen, véletlen megvalósulásaként, a bizonytalanság és kételkedés, az önnön létét állandóan megkérdőjelező tagadás senkiföldjén lebegve létezik. Ez a létmód jellemzi nemcsak az egészet, hanem a részeket is; az egyes, címmel ellátott fejezeteket és a kisebb szövegegységeket is, melyekben az Egész, mint széttört tükörcserepekben, sokszorozódva mutatja meg önmagát. A változat-lét legnyilvánvalóbb példája Az Aleph - című írás - mely Borges hasonló című elbeszélésének variánsa. Akárcsak Borgesnél, Herbert Ouainnél, illetve "fordítójánál" is az idő filozófiai kérdése kap kulcsszerepet. Az idő irreverzibilitását, s ezzel a dolgok megtörténtségét, befejezettségét és megváltoztathatatlanságát próbálja meg kijátszani az irodalom eszközeivel, szemfényvesztő módon Szávai Géza is; s csak lassan, a szöveg sokadik olvasása után sejlik fel az olvasó előtt, hogy nem pusztán szemkápráztató bűvészmutatványnak voltunk tanúi. Pontosabban: olyan bűvészmutatványnak, amelyben minden igazi - a cilinder és a papírvirágok éppúgy, mint a kettőbe fűrészelt nő. Igazi, holott a mutatványos épp azt a látszatot akarja kelteni, hogy semmi sem az. A Megfigyelőben kétféle időfolyamat feszül egymásnak. Az Utóvéd a látványosan virtuóz, körkörös, önmagába visszatérő szerkezetet demonstrálja - virtuóz, és már-már gyanúsan látványos módon. Az utószó-szerű befejezés fogalmilag is regisztrálja a körkörös szerkezetet - mely egyrészt a könyv-tárgy tulajdonságaiban testesül meg - hiszen Herbert Ouain különböző nagyságú lapokra írt feljegyzéseit egyetlen acél gyűrű fogja össze; így "Az Utóvéd bármeddig gazdagítható és szűkíthető lett; tetszőlegesen megválasztható a kezdete; címoldal nincs; több és többirányú olvasata lehetséges". Az olvasó belép ebbe a szigorúan és mégis lazán szerkesztett világba, bármerre mozoghat benne, mint egy totális labirintusban, ha van ilyen. Amint látható: van! A labirintus: Borges egyik kedvenc metaforája, nagy szerephez jut az Utóvédben is - mint az időben mérhető és lepergő emberi élet térbeli kivetítése, melyben a véletlen és az eleve elrendelt kétféle, kétirányú erővonalai érvényesülnek. Herbert Ouain elképzelése a "valószínűségi labirintus"-ról, melynek kijáratánál golyó általi halál vagy akadálytalan kilépés várja az érkezőt, éppúgy az egész emberi létet megjelenítő szimbólum, mint a bevezető és befejező (egymásba forduló, vagyis körkörösen folytatható) kép: -Két kis törpe kockajátékot játszik: pettyes hátú, döglött katicabogarakkal. Egyszer csak a feldobott katicák életre kelnek, és elrepülnek. Mit tehet a két kis törpe?" - A lecsapó véletlen sorsszerűségét mintegy késleltetve felröppenő katicabogarak metaforája éppúgy elmélet, elvont matematika, a valószínűség számítással űzött játék, mint a tíz tizedelést túlélő légiós példája, s a már idézett "valószínűségi labirintus" esete. Herbert Ouain, akárcsak mestere és barátja, Borges, játszik a szavakkal, játszik az idővel, játszik a sorssal: nem hisz a kauzalitásban és a történelemben. A világ - akárcsak a mű - a véletlenek abszolút bizonytalanságában lebeg. A kötet egészében - tehát ha az Utóvédből rekonstruálható élettörténetet kiegészítjük a mellette sorakozó írásokból kikövetkeztethető idő-mozzanatokkal - mégis egy nagyon is konkrét, történelmileg determinált sors-vonal rajzolódik elő; ellentmondva az Utóvéd és az Arriere-garde idő-fogalmának. Herbert Quain élete, ha hézagosan is, rekonstruálható. "Írországban született. Édesapja szelíd, de mégis izgága nyelvtanár, aki végighurcolja a századelő Európáján a családot. Herbert Quain kamaszkora cseh és lengyel városokban telik. (...) Az első világháború kitörése után a frontok mögött hosszas és kalandos utazás után Franciaországba jutnak, onnan haza a szigetországba. (...) A háború után, kamaszkori nosztalgiáknak engedve, visszatér Lengyelországba, munkát vállal, közben - viszonylagos visszavonultságban - szakadatlanul ír. A második világháború előtti vészes hangulatban ismét menekülésszerűen tér vissza Írországba. (...) Ezerkilencszáznegyvenegyben, negyvenkét éves korában halt meg." - foglalja össze a "fordító" H. Q. életrajzát. Az Utóvéd és az Arriere-garde folyóirat élet-mozzanatai a gyermekkor és 1936 közötti időszakban helyezhetők el; a rákövetkező három írás - Az Aleph, a Megfigyelő és A Gólem - már a harmincas évek végét idézik, a fasizmustól fenyegetett Közép-Európát, a félelem és kiszolgáltatottság, az emberi szenvedés és halál állapotait olyan képeket és életmozzanatokat, melyek ólomsúlyukkal lebéklyózzák a véletlenek és a relatív időviszonyok játékos lebegését. "Súlyosodik a levegő, összelapít" írja A megfigyelő elbeszélője - akiben a Közép-Európából menekülni kényszerülő Herbert Quainre ismerhetünk. A matematikai véletlenek és a játékos, anyagtalan paradoxonok, az össze-vissza forgatható idő most hirtelen vészesen és súlyosan anyagszerűvé válik. "Csodálkoztam, hogy annak idején nem vettem idejében észre az iszonyatos, hatalmas nehézkedést. Amit most még egy pillantásban is érzékeltem. Mintha tömör kőben nyílnának-csukódnának a szemek. Féltem. Mennem kellett még idejében". Az utolsó írás, A Gólem (ez is ismert Borges-metafora, s egy Borges-novella parafrázisa) azt mutatja meg, mi lehetett - mi volt - a maradás, a menekülés visszautasításának az eredménye; Jaromir Hladik cseh író (Borges hőse) sorsában. Jaromir Hladikot a németek bevonulásának napján letartóztatja a Gestapo - megkínozzák és megölik. Az író "A kivégzőosztagra vicsorította megmaradt fogait, és mint kutya a feléje vetett ételmaradékot, úgy próbálta elkapni, s kiköpni a feléje záporozó golyókat." A végsőkig kiszolgáltatott, nem-emberi létre kárhoztatott ember harca a végzettel kilátástalan, a záporozó golyók ezúttal könyörtelenül célba találnak, nem repülnek el, mint a katicabogarak, s a megmenekülésnek nincs semmiféle matematikai valószínűsége - mint Tadeusz labirintusában. A kutyához hasonlítható, emberi lényegét elvesztő ember képe pedig már nem puszta lehetőség, amellyel eljátszik az elbeszélő, mint ahogyan azt az Utóvédben tette - nyelv és valóság viszonyára rávilágító metaforaként idézve meg az emberi kiszolgáltatottság állapotát. A valóság mégiscsak erősebb, mint a szavak - sugallják a visszatérő motívumok ilyetén változásai és összefüggései; a fizikai erőszakkal szemben tehetetlen az anyag és a szellem; az idő pedig visszafordíthatatlan és megállíthatatlan, az okok okozatokat fiadzanak, a repülő golyók pedig halált. Az ember egyetlen dolgot szegezhet szembe mindezzel (amit nevezhetünk sorsnak vagy történelemnek egyaránt), ez pedig az emberi méltóság Éthosza, a morális tartás, melynek azonban a szavak is hordozói lehetnek. És a legnagyobb különbség: Borgessel szemben Szávai Gézánál nem megy végbe a csoda - a játék, a szavakkal való játék talán legkáprázatosabb szüleménye. Jaromir Hladik itt nem írja meg - mint Borgesnél - a kivégzése előtti pillanatban (melyet évekként él meg) azt a nagyszerű drámát, mely élete fő műve, s melyet Isten különös kegyként engedélyez számára. Mint ahogyan Az Aleph hőse sem részesül a világ végtelenségének és végtelen sokféleségének az Alephben összesűrűsödő, fantasztikus csodájából. A csoda visszavétetett. A szöveg, íme, visszafordult önmagába, de - mint már említettük - időközben önmaga cáfolatává vált. Egy recenzió kínálta kereteken belül szinte lehetetlen kimeríteni - a puszta ismertetés szintjén is - azt a gazdagságot, a metaforáknak, az összefüggő, egymásra rímelő, egymást-magyarázó motívumoknak, képeknek azt a hálózatát, finoman kimunkált rendszerét, amely Szávai Géza könyvéből felfejthető. Kísérletünk csak egyetlen vonulatát követte végig a kötetnek - s ezenközben számtalan más rejtve maradt, további elemzések feladatául. Befejezésül még egyszer hangsúlyoznunk kell, hogy A megfigyelő kiérlelt, izgalmas kísérlete a magyar prózának, olyan kísérlet, mely a már klasszikussá vált avantgárd hagyományhoz (elsősorban a szövegszerűen is felidézett, "az egyetlen metafora felé" törekvő Szentkuthy Miklóshoz) éppúgy kapcsolódik, mint Esterházy és nemzedéke törekvéseihez. Számot vet azzal, hogy az emberi kultúra és társadalom a mindenen-túli, a "poszt" állapotába jutott. Ezt az állapotot fejezi ki Herbert Quain alakja, a törekékek írójáé, a nyugati kultúra és civilizáció, a latinos-görögös műveltség, a humánum menekülő utóvédjéé. A humánumé, mely döntő vereséget szenvedett az első világháborúban, s maradék hadállásait is fel kellett adnia a másodikban. Szávai Géza Borgessel Herbert Quainnel és önmagával is vitázva, a meghasonlásig hadakozva, a kételkedés archimédeszi pontjáról méri fel ennek a humánumnak a lehetőségeit a XX. század Kelet-Európájában. Visszaveszi a csodát - igaz. Vagy mégsem? Ha folyamatosan olvassuk a könyvet, s nem a végén fejezzük be, hanem az elején - A befejezetlen jelenség a csodavárás lehetőségét és hitét kínálja. Higgyük tehát azt, az íróval hogy egyszer feltűnik a napfényben fürdő küsmődi utca végén egy víztől csatakos utasember - vagy éppen ellenkezőleg: a zuhogó esőben a száraz ruhájú -, s megkérdezi a gyerekként futballozó írót: - Öcskös, melyik út vezet Szolokmába? - És ő elkíséri egészen az útelágazásig. |