Aki torzmagyarnak születik ("torz és egyre torzítóbb világba", kisebbségi magyarként), lehetne mindjárt torzómagyar is. Vagy - a sorsa elleni bosszúból - zordmagyar. Netán mordmagyar, a mord- és hirskontrák magyarja - tapasztalván, hogy egy-egy bírálat gondolatmenetében, egy-egy irodalmi vitában hiába van nála az ulti, esetleg a negyven-száz is, retorzként csattannak a kontrák, publikálatlanul maradnak a rekontrák, s csak úgy szálldos a fedáksári.
     
Szávai Géza nem ez, nem az, nem amaz. Fellépése sohasem torzsalkodó, stílusa sohasem torzonborz (nagyjából e két kifejezésből nyelvújították egykoron a torzat). Játékos elme - mondhatni, Herbert Quain-i értelemben, oknyomozó, szókereső, felügyelő ajzottsággal -, aki kritikai és esszéistai tevékenységének soha fel nem adott komolyságában is őriz némi derűt, ő a félmosolymagyar. Ha nem az lenne, tudna pókerarccal ülni a borulékony asztalnál. (Ulti, póker...? Keverni kell a kártyát. Kavarni nem. Cinkelni se. A képzavar pedig készséges szövetséges. A Torzmagyar szerzője be-bevallja, amikor - ideái javára, olvasói élvezetére, polémiákat kajánul-bölcsen gerjesztve - vele cimborál. Meg az egyéni szóhökkenetekkel, lendületes asszociációkkal, időnként túlcsigázott fordulatokkal.)
     
Sütő András. Fogadott alma, héjas dió az asztalán - idéződik fel bennem két évtized távolából. Székely János. Cigarettafüst felhőjében dideregve parazslotta, miért nem tudna soha többet vadászként, puskával lőni erdei állatra. Csoóri Sándor. Régi táncházakban szívből értettük egymást. Mészöly Miklós. Egyetlenegyszer láttam; abból a húsz percből immár húsz esztendő telik ki. Esterházy Péter. Az iskolatársam, mondom, ha fel akarok vágni.
     
De hogy is kerülök én ide, a könyv szereplői - megszólaltatottjai, vitára hívottjai, alapos műelemzésekkel bemutatottjai - közé? Csak úgy, mint bárki, ha e szokatlan rendbe fogott szokatlan szövegekre rálapoz. S ahogy maga Szávai. Közös alapon; a különbözés jegyében. A Helyzettudatok - és irodalmunk egyetemessége alcím megsejteti: Idő és Tér mondatkereszteződéseinél akadunk össze. Nem sík a mező, nem hármas az út. A terep és meteorológiája folytonosan változik. Innen a sok bele-, mögöttes, közbe- és utóirat, post scriptumként ható-működő írás, mely irodalomtörténeti és sorstörténeti értelemben is vonzóan mozgékonnyá teszi a matériát. Mindazt, amit egykor az iskolai füzet középső lapjaira titkon körmölő "Szávai gyerek", 1980 táján az elszántan krónikázó recenzens, 1989-hez közelítve a fordulatoknak kiszolgáltatott, de intellektuálisan és morálisan védekezni képes literátor, azután pedig a Magyarországra áttelepült, beérkezett - Déry Tibor-díjas - író, a PONT Kiadó főszerkesztője papírra vetett (és a sokszoros kiterjedésű anyagból ide beemelt).
     
Az esszé tudvalevően kísérletet jelent. Szerepel is a Torzmagyar-ban címként a szó. Ám Szávai Géza alkotás- és problémaközelítéseire találóbban illik egy maga teremtette meghatározás: gondolatlátványok.
     
Csupa dinamikus vonal, felfénylő szín, analizáló pergetés. Észcsavarás.
     
Csupa torzió.