Úgy adódott, hogy 2004-ben közöm lett egy Szávai Géza műveiről íródó szakdolgozathoz. Nem nagyon sok, hiszen szerzője, Péter Árpád gyakorlatilag kiérlelt koncepcióval közelített a témájához, a Herbert Quain-Szávai Géza (csendestársul: Jorge Luis Borges) "koprodukcióban" született Utóvéd című könyvhöz. Hasonló történetek különféle megformálásáról, nyitott szerkezetekről, a szerzőség problémájáról szólt a dolgozat, és volt egy fontos erénye, amelyről kicsit később ejtenék szót. Az alapállás viszont, ahonnan a Szávai-életmű körvonalazódni látszott a tanulmány (azt hiszem, nyugodtan nevezhető így) írója számára, talán megér néhány mondatot. Csupán a szöveg végére derül ki ennek az alapállásnak a jellege: azok az életrajzi-intézményesültségi párhuzamok, amelyek mintegy arra predestinálnák az értelmezőt, hogy a környezetre való utalásokat, valósan létező tárgyakat és tájakat keressen a Szávai-szövegekben.
      De nem, de mégsem ezt tette: "Inkább azért írtam meg ezt a dolgozatot így, meg úgy, ahogy, mert 'csapdát állított' nekem, mint olyannak, aki líceumista-kori cselekedeteitől 'elkezdve' regényeinek világában szereplő összes falut és majdnem minden helyszínt jól ismertem, és keresztúriként tudtam azt is, hogy a Kiáltóhegy (Progéria, lábainál feküdt az árvaház épülete) tulajdonképpen Jézuskiáltó, meg elbeszéléseiből 'halványan' felismerni véltem egy-két alakot, mint szövegen-kívül-létezőt (már a Jeruzsálem olvasása előtt is), mely a referenciális olvasatot kellett volna hogy 'kiváltsa' és pszichologizálással ötvözze. Ez a dolgozat tulajdonképpen annak a kínlódásnak a leírása, mely révén el szerettem volna kerülni a Szávai-szövegek ezen 'csapdáját'." A külvilágra vonatkoztatott olvasatok néha csalnak, mert hiába olvasom egy könyvben azt, hogy például "Kolozsvár", elkerülhetetlen, hogy ne olvassam vissza bele a saját, személyes Kolozsváromat, amely esetleg egészen más, mint amelyik stb. És ez néha csapda.
      A Torzmagyar című kötetben persze másképpen működnek a dolgok. Itt kellenek a fogódzók, kell a külvilágra vonatkoztatás. (Miközben a kötet éppen attól jó, hogy visszamenőleg alakítja ezt a külvilágot, egy kicsit mássá lesz ez a külvilág - az, amiről Szávai Géza ír - azáltal, hogy ez a könyv létrejött.) Ezt könnyítik a könyv dőlt betűs részei is, az utólagos kommentárok, magyarázatok. Szilágyi N. Sándor járt el nemrég hasonlóan Mi egy más című könyvében, s az utólagos kommentárok funkciója ott is ugyanez volt: az a külvilág, amelyről a könyv beszél, sok esetben már hozzáférhetetlen a mai olvasó számára. Az a kritikai közeg nem teljesen ez a kritikai közeg, az a Sütő András (akivel Szávai Géza vitázik) nem teljesen ez a Sütő András stb. - egyszerűen az idő és helyzetek múlása miatt.
      Beígértem fentebb, hogy szót ejtek Péter Árpád Szávai Géza és Herbert Quain szépprózája avagy Ki írta meg az önéletrajzomat? című szakdolgozatának egyik erényéről. Annak megéreztetésére gondoltam, hogy ebben az életműben minden mindennel összefügg. A történetek - ugyanazok a történetek - mindent behálóznak. Ez alól a Torzmagyar sem kivétel. És bár műfajtalan a könyv - "Ennek a könyvnek a műfaját sem tudom, nem is akarom meghatározni", mondja a bevezető -, és sokfélék benne a szövegek, összetartja őket valami. Talán egy attitűd, amit nevezzünk ezúttal rokonszonves konokságnak.
      Csak egy példa. az 1975-ös évre készülődve Szávai Géza elhatározza, hogy kritikát ír minden, abban az évben megjelenő romániai magyar kötetről. A vállalkozás kiindulópontjai, háttere eléggé pontosan kirajzolódik az 1981-es, Szinopszis című Szávai-kötetből, ahol az ekkor született szövegek egy része is olvasható. Az akkori kötet 254. oldalán olvasható mondatok szerint: "sokan kétségbe vonták, hogy lehetséges volna egy év minden könyvéről kritikát írni. Sajnos, nekem sem sikerült ezt maradéktalanul bizonyítani. Legalábbis szám- és címszerűen. Elvben ez nem lehetetlen - a gyakorlatban azonban akkori életkörülményeim lehetetlenné tették, hogy minden megjelenést lereagálhassak. Az 1975-ben megjelent könyvek túlnyomó részéről mégis írtam, s tudtam, tudom: a teljesség lehetősége egyáltalán nem illúzió."
      Az új kötet 54. oldalán Szávai "napi kritikai közszolgálati őrület"-nek nevezi ezt a (többé-kevésbé sikeresnek mondható) vállalkozását. Valójában jóval több ennél, hiszen nyomában létrejön egy olyan tapasztalat, amely e konokság nélkül nem jöhetett volna létre. Ez a tapasztalat az olvasással kapcsolatos: "Olvasmányaimat illetően én nem érzem magam 'szerencsésnek'. Erre az utóbbi években döbbentem rá, amikoris a 'hivatásos' olvasói, kritikusi ténykedés olyan kényszert teremtett, hogy nem válogathattam meg olvasmányaimat. A romániai magyar irodalomban kellett nyakig elmerülnöm. S az igazság az, hogy nem éreztem valami dalin magamat benne." (Csíkszentweimari illúziók, 55. o.) Miért? Azért - mondja a kötet - mert az olvasó nem az (vagy egy) irodalmat olvas(sa), hanem könyveket olvas, kaotikusan, szeszélyesen, szabadon. Mintha erre rímelne a kötet utolsó írásának egyik fő gondolata is, amely történetesen a kortárs román irodalom olvasásával kapcsolatos: "Magánolvasóként szeretnék szabad maradni: azt olvasni, amihez kedvem szottyan. Nem román irodalmat olvasok, hanem - esetleg - román műveket. (...) A mai olvasó választ. Érdeklődést, közös érdeklődést a tetszés, a tetszésélmény cseréje, megosztása fakaszt. Ez nem program, hanem a kulturális élet természetes igénye. Programoknak mindig vége szakad. Amiről én beszélek, az folyamatos." (Szertartás - vagy őszinte öröm? Válaszok a Korunk kérdéseire - 2004. 372-373. o.) Visszatérve a "napi kritikai közszolgálati őrület" kifejezésre, én magam mégis érzékelem az említett vállalkozás mögött a szabadságot és a lehetőségeket is, ha úgy tetszik, a közérzetjavítást és -javulást. Éppen a dolog kissé "őrült" volta miatt. Nem biztos, hogy a tágasabb "köz" érzete javul, de valami azért mégis. Mert Szávai Géza olvas, elkerülhetetlenül, s ezt az olvasást használja valamire. (Valahogy úgy, ahogy a www.litera.hu portálon követni lehet: Szilasi László olvas, folyóiratokat, hónapról hónapra, s ezt az olvasást használja valamire.) És ha ennek csak az lenne a következménye, hogy Szávai Géza (és olvasója) rájön: nem irodalmakat szeret olvasni, hanem jó műveket, akkor sem volt hiábavaló a dolog. De más következmények is vannak. Például annak belátása, hogy minden mindennel összefügg, összefügghet: Méliusz, Csoóri, kritika, könyvkiadás, kultúrák (nyelvek kultúrája, gyermekek kultúrája) és még mi minden.
      Hogy miként, arról bővebben talán majd egyszer, máskor.