Szávai Géza honlapja

A BEFEJEZETLEN JELENSÉG

      Kisgyerekként egy nyári délután elszöktem otthonról. Kérezés nélkül (ha kérezek, nem engednek) eltekeregtem a mezőre. Csak úgy, egymagamban. Miért, már nem emlékszem. Csak arra, hogy hol beszaladtam az átvonuló felhők árnyékába, hol meg ki a napra, amíg beleuntam. Aztán más szórakozást kerestem. Közben dörgést hallottam. Jött a zápor. Hazaszaladnom már reménytelen volt, biztosnak látszott, hogy az eső is megver, s aztán - emiatt - otthon is megvernek. Beültem egy fa alá, onnan figyeltem, hogyan vonulnak a felhők árnyai a mezőn. Szemközt domboldal, közbül völgy. S ebben a kis völgyben, és szemben a dombon: zuhogni kezdett az eső. Az én domb-oldalomat, a fámat, a füvet vízcsepp sem érte. Gyönyörködtem a tőlem nem messze szálazó esőben. Csodálatosnak, csodának éreztem a látványt, magamat pedig kiválasztottnak. Megiramodtam hazafelé. Kíváncsi voltam, a faluban esett-e az eső. Porzott az utca, tikkasztott a levegő. Otthon nem újságolhattam el az eseményt. Barátot kerestem:
      - Most jövök a határból. Akkora zuhé esett!
      A velem egyidősforma gyerek nem hitte:
      - Hazudsz. Tiszta száraz vagy.
      - Én igen. De tőlem nem messze esett az eső!
      Addig még ő se látott, nem is hallott ilyent. Ugrálni kezdett:
      - Hazug! Hazug!
      Nem vitatkoztam. Neki is igaza volt. Nekem is.
      Lementem a patakra: a vize tiszta.
      Egész délután a csordákat vártam. Talán vizesek lesznek az állatok. Úgy képzeltem, hogy a kecskék szőre már szikkadt, de a pásztor nadrágja nedves, a karjára vetett, oldalt felvágott műanyagzsákon látszik - aznap esőköpenyt helyettesített. De a csordák szárazon jöttek haza.
      - Nem baj. Úgyis esett!
      A barátom vigyorgott. Ő sem engedett a huszonegyből:
      - Kérdezz meg akárkit esett-e ma Küsmődön ? !
      Egy szóra lett volna szükség, mely magába foglalja: az igazságot, hogy aznap esett Küsmődön, és hogy aznap nem esett Küsmődön; s a csodát, hogy aznap esett Küsmődön, és engem nem vert meg az eső.

      Akkor találkoztam először Herbert Quain nevével, amikor már kezdtem elveszteni hitemet a létező irodalomban. Az ábrázolási módszerek megrögzötteknek, már-már kövületeknek tűntek. Néhány, elég könnyen eltanulható fogással, hagyományosan terjengős "ábrázoló technikával" (párbeszédek, tájleírások, jellemfestések ésatöbbi) túl sokan próbáltak regényeket írni. A létező irodalom újabb, átlagos termékeinek közlésmódja így nyilván (főként könnyedsége miatt) nehézkessé, unalmassá, meglehetősen hosszadalmassá vált. Mivel a bevett és fel nem frissített ábrázolási sémák az emberi érzékelés, felfogás és gondolkozás világának régebbi tapasztalataira épültek, a regények utalásai olykor gyerekesen anakronisztikusak voltak. Miközben a szellem, a gondolat más termékei hallatlanul izgalmas jelzéseket fogalmaztak meg, és közvetítettek a világtól és az embertől - az ember felé. A regény nagyon sokszor olyasmit ábrázolgatott (ecsetelgetett) hosszadalmasan, amit a szellem más - nem irodalmi - műfajai tömörebben, hatásosabban, élvezetesebben, élményszerűbben vetítettek elénk. Az értelem és a gondolat nagy teljesítményeinek korában az ábrázolás olykor már nem is tűnt igazi szellemi tevékenységnek. Az "ábrázolók" olyan régebbi viselkedésmintákhoz igazodtak (váteszkedés, s a vele járó hiúság, gőg), melyek inkább komikussá (szánalmas, vicces, idejüket tévesztett sámánokká) tette őket, mintsem a komoly szellemi munka részeseivé. Úgy tűnt: kimerül, megszűnőben van egy hajdan termékeny, gyümölcsöző műfaj, műforma, melynek képviselői a szellem, a gondolkodás élvonalába tartoztak. Húszegynéhány évesen leginkább az foglalkoztatott: vajon hogyan írna regényféleséget egy, korunk szellemi színvonalán álló (érzékelő) elme.
      Jorge Luis Borges prózája kínálta az egyik lehetséges választ és a bizonyosságot: létezhet másfajta irodalom - anélkül, hogy látványosan (úgymond: avantgarde-módra) szakítana, kiszakítaná, kitépné magát az irodalom fogalomköréből.
      Borges néhány oldalas prózai műveket írt, egyiket-másikat nyugodtan nevezhetnénk regénynek is. Mert lekötik, lefoglalják, foglalkoztatják az értelmünket annyira (vagy: jobban), mint akár egy nagyregény. Ebben a prózában a gondolat és képzelet: gondolatként és képzeletként közvetlenül érzékelhető - nem "hordozzák őket" körülményeskedő és egyszerűsítő, csonkító "ábrázolások".

      Borges olykor modorosan talányos írásai között van egy kisesszé - ez is novellaértékű -, melyben Herbert Quain életét, művét és írói elveit elemzi. A kevéssé ismert írt (Herbert Quain az írországi Longfordban született 1891-ben és Roscommonban halt meg 1941-ben) Borges szerint balszerencse kísérte a pályán. Első könyvét (a God of the Labyrinth című detektívregényt) 1933-ban tette közzé, amikor a könyvpiacot a Siamese Twin Mistery tartotta lázban... Nem hiszem, hogy a sikertelenség oka a megjelenés kedvezőtlen időpontja - és a konkurencia volna. (Borges különben néhány mondatban összefoglalja a God of the Labyrinth témáját-tartalmát, vázolja szerkezetét.
      A regénynek az a változata, amelyet én ismerek, ha talán nem is lényegében, de sok mindenben különbözik attól, amelyről Borges értekezik. Ugyanez érvényes minden Herbert Quain-írásra, melyekre a világhírű argentin író novellájában utalás történik. (Egyetlen kivétel a The Secret Mirror című dráma. Herbert Quain több feljegyzésében elvetélt kísérletként emlegeti ezt a művét, átkozza, gúnyolja. Gondolom azért, mert valaki Freud-hatást vélt felfedezni benne. Herbert Quain pedig - erre Borges egyik félmondata is utal - egyenesen viszolygott a freudi eszméktől.)
      A különbözőségekre van magyarázat. Nyilvánvaló, hogy Borges (aki szerint nincs két egyforma könyv a világon) ismerte az okot.
      Rejtélyes játékukról egyszer talán egészen pontos értesüléseink lesznek. Bár ezek az utólagos adalékok a lényegen nem fognak változtatni.
      Herbert Quaint olyan találóan és pontosan jellemezte Borges, hogy soraihoz - akár más művek ismeretében - nem lehet hozzáfűznivaló. "Soha nem képzelte magát zseniálisnak." Már ez is elég lenne, hogy felkeltse érdeklődésünket. (Ugyan hány író állíthatná - és állítaná! - magáról azt, amit Herbert Quain?!) Ezerkilencszázharminckilenc március hatodikán kelt, Borgesnek küldött levele szerint: nem művészeti, hanem egyszerűen művészettörténeti tényezőként számolt önmagával. Névtelenségben, ismeretlenségben tartotta magát - valahová tartozónak. Borges azt írja Herbert Quain természetszerű szerénységéről: "Úgy vélte, hogy a jó irodalom köztény, és alig létezik olyan utcai párbeszéd, melyet ne illethetne hasonló minősítés. Úgyszintén hitte, hogy az esztétikai tény nem jöhet létre olyan fontos tartozék nélkül, mint a csodálkozás - csodálkozni pedig emlékezetből nehéz. Nyíltan és őszintén szidta a régi könyvek makacs és szervilis párbeszédeit... Nem tudom, homályos elmélete mennyire helytálló; azt viszont tudom, hogy könyveiben eléggé előtérbe kerül a csoda."
      Borges a Statements című novellacsokrot tartja a legtöbbre: "...talán ez a legeredetibb könyve, mindenesetre a legkevésbé dicsért, a legtitokzatosabb. Quain szerette mondogatni: az olvasó kiveszett faj. Nincs olyan európai (állította), aki valójában vagy jog szerint ne lenne író. Kijelentette, hogy az irodalom nyújtotta örömök között a legmagasabb rendű az invenció. S mivel ezt az örömöt nem mindenki képes megszerezni, sokaknak meg kell elégedniük a megjátszásával. Ezeket a ťtökéletlenŤ írókat a ťlégióŤ szóval illette, s nekik írta a Statements nyolc elbeszélését. Mindegyiknek sokat ígérő témája van, de a szerző tudatosan rosszul adja elő őket. Az egyik elbeszélés - nem a legjobbig - két témát tárgyal. A hiúságtól dadogó olvasó abba a tévhitbe esik, hogy ő találta ki őket. A harmadikból, a The Rose of Yesterday címűből vettem a Körkörös romokat, Az elágazó ösvények kertje című könyvem egyik elbeszélését."
      Úgy érzem, Borges soraiból nem tűnik ki eléggé világosan, hogy Herbert Quain az író és írás szót kétértelműen használja. (Amennyiben minden európai - értsd: művelt ember - író, akkor hogyan eshet meg az, hogy nem képesek mindannyian megszerezni maguknak az irodalmi invenció nyújtotta kielégülést?)
      A látszólagos paradoxont egy másik, Herbert Quain-féle paradoxon oldja fel. A befejezett - befejezetlen logikája kamaszkorától élete végéig folyamatosan izgatta, foglalkoztatta Borges barátját. Nézete - megközelítően, elnagyoltan - így foglalható össze: az ember történetekben, (szellemi, lelki) történésekben él. Ezeknek része, szemlélője, olykor ütközőpontja. Mikor helyzetét átlátja: történeteket és történéseket tűz fel a pillantása. Az átlátás és a nézőpont: invenció. Közönséges emberi képesség. A látást itt az érzékelés összességeként kell felfogni. A szellemi érzékelés - és invenció - folyamatos. Egy-egy invenció- és élményértékű történés befejezett történetté kerekedik egy pillanatra (vagy az emlékezetben - örökre; örökre: az emlékezet relatív örökségéhez viszonyítva), miközben nem szakad ki a mindennapok folyamatosságából, befejezetlenségéből. Herbert Quain szerint a természetes invenciónak ez a köznapi képessége - és gyakorlata - minden "európait" íróvá tesz. Azt hiszem, igaza van. Még nem volt irodalom-fogalom, irodalom-tudat, de már létezett a mindig is létező történések élő szövetéből történeteket és esztétikai gyönyört szerző, kiérző invenció. Ez alapvető emberi képességünk ugyan miért halt volna ki belőlünk ma, az irodalom elburjánzásának korában?
      Herbert Quain tehát az írást átlagemberi aktusnak tartja. Gondolom, joggal. De mindig siet hangsúlyozni, hogy a történések - tautologikusan (hogy egyik kedvenc szóferdítését használjam) - az élet élő szövetében, az átlagemberi írás közvetlenségében sosem hatnak végérvényesen befejezetteknek; megőrzik a környezet, az élő szövet befejezetlenségét. Így az átlagemberi írás nem kerül ellentétbe életünk örök befejezetlenségének örök közérzetével. Ezért igaz.
      Az írót (gunyoros éllel) Herbert Quain a hivatásos íróra is használja.
      A hivatásos író élő szövetből szakít ki történeteket - befejezi őket. E befejezéshez olyan adottság szükséges (Herbert Quain szerint ez a tehetség ismérve), mely a befejezettség, a leírás tényéhez mindig társítani - belekomponálni - képes a folyamatosság, a befejezetlenség emberi alapélményét. A hivatásos írónak tehát az írás átlagemberi élményét kell a kiszakítás - nevezzük ábrázolásnak, bár Herbert Quain viszolygott a kifejezéstől - folyamán újraalkotnia ahhoz, hogy művét igaznak, emberinek érezzük.
      Az átlagemberek írói aktusa mindig az élet közvetlenségében zajlik.
      A hivatásos író a kiszakításra, közvetítésre (alaki befejezésre) vállalkozik. Közvetettséget (és: közvetettségben) alkot. Ha ezen belül nem alkotja meg/újra a közvetlenül érzékelhető befejezetlenséget, akkor műve csak durva, érzéketlen erőszakoskodás. Herbert Quain mindennél jobban utálta a "hivatásos átlagírói" gőgöt. (Ő azt életidegen ostobaságnak nevezte.)
      Ez az elmélete egész életét, minden sorát magyarázza. (Még a hibáit is: mert hiszen végső soron hibásnak, de legalábbis kockázatosnak minősíthető, hogy a hivatásos átlagírók becsapására, átejtésére írt néhány novellát - a Borges által is említett Statementsről van szó -, összekacsintva az átlagemberi íróval, tehát az igazi olvasóval; nem vagyok ugyanis biztos abban, hogy akiknek kacsintott, megértették a célzásait... Bár lehet, hogy mégiscsak neki van igaza, és én tévedek, amikor lekicsinylem a minden átlagolvasóban élő, rejtőzködő, játékos "átlagemberi írót".)
      Herbert Quain elméletéből fakadóan (avagy: alkatából fakadó elméletének megfelelően) szerény ember volt. Ha minden átlagember író - és a hivatásosoknál jobb, mindenképpen igazabb és igazibb! -, akkor nyilvánvalóan értelmetlennek tekintette a hivatásos írók "kivételességét", és szégyellte, hogy ezek mindegyre közlik a társadalommal kivételezettség-igényüket.
      Herbert Quain úgy látta, hogy a hivatásos írók légióiból nagyon kevesen jutnak el - vissza! - az írásnak arra a természetességi fokára (tehát: tökélyre), mely minden "átlagemberi író" sajátja. (Kijelentését, hogy a rossz író úgy lehetne jobb író, ha nem írna - ezért nem szabad egyszerű bonmot-ként felfognunk...)
      Felfogásából logikusan következik, hogy az avantgarde-ot filozofikusabban ítélte meg kortársainál, s nem rokonszenvezett sem csoportokkal, sem hitvallásokkal - bár sokan őt is avantgarde írónak minősítették. Erre azt válaszolta, hogy inkább arriere-garde-nak tartja magát. Ezt sokszor hangoztatta, de nem tudom, kortársai megértették-e, mire gondolt: nem előre, hanem vissza kell vonulni, vissza kell találni az írás átlagemberi aktusához (melynek kifejeződése, ezzel talán nem számolt eléggé: valóban avantgarde-nak tűnhet...).
      Szellemi alkatának tökéletes leképezését csodálhatjuk - vagy ítélhetjük el - a stílusában. Ítélkezésünkben azért vagyunk a stílusra utalva, mert műve annyira megfoghatatlan és talányos (befejezetlen), hogy kockázatos minden rá vonatkoztatott kijelentés. Nos, stílusa: stílustalan. Ő maga annyit mondott, hogy szeretne logikusan írni. Ez a gyakorlatban - valóban logikusan - úgy néz ki, hogy köznapi változatossággal ír. Stílusgondja: a köznyelv változatainak tisztelete. Mondatai olykor út- és utcaszéliek; de ha egyetemi tanárról ír, akkor akadémikusak. Herbert Quain nyelvi játékainak lényege csak annyi, hogy a köznyelv minden változatát szinte észrevétlen, alig követhető, lefordíthatatlan, utánozhatatlan logikai struktúrákba helyezi, melyek esetenként enyhén vagy lényegesen módosítják, megváltoztatják az eredeti jelentést. Ezért a leghivalkodóbb mondat sem lehet hivalkodó az ő szövegeiben. Logikája relativizál, többértelműsít - miközben pontosít. Így aztán stílusa ontja a paradoxonokat. "A szégyenpír helyénvaló, úgyhogy ne szégyelljék magukat érte" - írja valahol. Ne szégyelljük, hogy szégyenkezünk, egyszerűen: ne szégyenkezzünk - így érthetőbb, áttekinthetőbb, egyszerűbb lenne a mondat, ám közönségesebb, bárdolatlanabb és durvább a közlés; s bár Herbert Quain elítéli a nyelvi játékot, maga is fodrozza a nyelvet, azzal a tűzzel játszik, melyet tüzesen, tűzzel-vassal-vízzel irtana. Van ebben némi beismert önirónia. Logikája furának tűnő kapcsolatokat teremt. Sinológiai jegyzetei között egy, a fordításra vonatkozó kérdő mondat: "Megtámadhatja-e a regény kínai változatában Don Quijote a szélmalmokat?" - Ugyanis a kínai szélmalmok lapátjai nem függőleges, hanem vízszintes síkban forognak. Nem azt a képzetet kelti egy kínai szélmalom, mint egy európai, mint az, amelyet a búsképű lovag megtámadott... Herbert Quain kérdése tehát logikus, meggondolandó... Az bizonyos, hogyha ő írja a Don Quijotét, nem ugrasztja a szélmalmoknak a lovagot, mert ugye, Kínában... Herbert Quain olyan szavakat és mondatokat akart írni, melyeknek érvényességi köre (inkább: szférája) csodálatosan tág. Kedvelt szórakozása volt értelmetlen mondatokat olyan szövegösszefüggésbe és környezetbe helyezni, hogy értelmesekké váljanak. Aztán tovább variálta az összefüggéseket, a környezetet, hogy az eredeti kijelentés újabb jelentést váltson. Mondatait is a befejezett befejezetlenség igézetében fogalmazta. Ha azt írta (egyik számomra érthetetlen feljegyzését másolom ide): "Ugyanaz a fájdalom ezen az éjszakán végigjárt kilenc embert", akkor biztosak lehetünk abban, hogy a kijelentés mögött valami csodálatosan egyszerű, rejtett jelentés húzódik. De sokszor e bizonyossággal maradunk, mert Herbert Quain olykor - stílusosan - nem fejezte be mondatait, bár azok (mint ez is) tökéletes, befejezett mondatok.

      Az írás életformája volt. Szakadatlanul írt. Mégis: Borges elég kevés művét sorolhatja fel. (Az én kiegészítésem is nagyon távol áll attól, hogy véglegesítse a listát.) Furcsa, hogy nem említi Spinozáról tervezett regényét, melynek több részlete is elkészült. (A maga paradoxális stílusával emlékezetesen idézi meg Spinozát és a Witt testvérek Hollandiáját. Witt János - akit II. Vilmos halála után neveznek ki Hollandia főpenzionáriusának - alakja egyenesen Herbert Quain tollára kívánkozott: nem szimpla nagykereskedő, hanem tudós, közgazdász és matematikus, mélyrehatóan foglalkozik a valószínűség számítás elméletével...). Nem tudni, hogy a megírt részletekből és változatokból összeállítható-e, összeáll-e a regény. Én hiszem, hogy előbb vagy utóbb: igen.
      Az Utóvédről is hallgat Borges. Egész életén át írta Herbert Quain. Összességében és teljességében ez a - minek is nevezzem? - mű kiadhatatlan. Lényegében át- és átrendezett, az elbeszélésekkel és regényekkel párhuzamosan írt jegyzethalmaz. Már-már egyszemélyes, nem az olvasóra, hanem a szerzőre méretezett könyv. Ezért Borges (sem mások) talán nem is tudott a létéről, bár majdnem egészében ismernie kellett...
      Herbert Quain műveit lehetetlen felsorolni; számba venni talán lehetséges. Borges, Kavafisz és a többi barát (vajon hányan élnek még?) életükben nem adták ki, nem árulták el Herbert Quaint. Hagyatékuk feldolgozása sok részletre fényt deríthet. A lényeg már nem titok.
      Herbert Quain az emberi életet befejezetlen és végtelen kísérletnek tartotta. Ilyen történeteket és könyveket akart írni. Nemcsak a befejezetlenség esztétikai közérzetének megteremtése foglalkoztatta az írás aktusában. Tudta: a történetek változatokban léteznek és látszanak. Más és másképpen láthatóak és élhetőek át. Változatokat írt. Elégedetlen volt, hiszen mindegyiket ő írta. Feljegyzései szerint bő - de szűk körű - levelezésbe és kísérletbe fogott. A nyersfogalmazványokra csak barátai (olykor tudatosan megváltoztatott) iniciáléit írta. A kísérlet igazi történetét és méreteit talán soha nem ismerjük meg. Herbert Quain és barátai egy-egy témát mintegy feladványnak tekintettek, és külön-külön megírták a maguk változatát. Gondolom, mindannyian tudták, hogy a hatalmas energiájú, talányos ír túljátssza őket. Úgy tűnik, hogy történeteiből mindenkinek más változatot küldött. A Spinoza-regény részleteiből nyilvánvaló, hogy írt egy holland társadalmi, egy filozófiai, egy történelmi regényt és egy krimit. Legalább ennyit: bizonyosan. Többet: talán. Mindegyik Spinoza, a Witt testvérek és a kor Hollandiájának "történetét" meséli el - és ugyanazt másképpen. Ezek a szétküldött regények és a barátok esetleges változatai együtt képezik: a regényt. Mely a valóság és a változatok között megfoghatatlanul, befejezetlenül írja önmagát.
      Borges fellebbentette a fátylat. Nem egészen, csak amennyire illendőnek tartotta. No, meg fontosnak; soraiban valami titkolt öröm és végtelen biztonság van: bátran írhatott rövid és tömör elbeszéléseket, hiszen azok közül egyik-másik nem állt egyedül a világban...

      Herbert Quain életéről keveset - de azért eleget - tudunk. Az írás volt az élete. Külső keret: Írországban született. Édesapja szelíd, de mégis izgága nyelvtanár, aki végighurcolja a századelő Európáján a családot. Herbert Quain kamaszkora cseh és lengyel városokban telik, ahol apja klasszikus nyelveket és angolt tanít. Az első világháború kitörése utána frontok mögött hosszas és kalandos utazás után Franciaországba jutnak, onnan haza a szigetországba. Összevont vizsgákkal végzi a műegyetemet. A háború után, kamaszkori nosztalgiáknak engedve, visszatér Lengyelországba, munkát vállal, közben - viszonylagos visszavonultságban - szakadatlanul ír. A második világháború előtti vészes hangulatban ismét menekülésszerűen tér haza Írországba.
      Életét, mint mindenkiét, szerelmek, barátságok kísérték. Soha nem nősült meg, gyerek nem maradt utána.
      Ezerkilencszáznegyvenegyben, negyvenkét éves korában halt meg.
      Halálának okát, betegségét nem ismerjük. Szemérmes ember volt, szégyellte fizikai gyengeségét, betegségét. Úgy tűnik, egész életében számolt a korai halál lehetőségével. (Szülei is korán elhaltak.) Számos feljegyzése van, melyek szerint valószínű életidejét negyvenöt esztendőben állapította meg. Ennyire számított...
      Ez a racionalista, ez a moralista, aki mélységesen lenézte a pszichologizálást, azt hiszem, a feljegyzéseiben pszichológiai játékot űz az esetleges, a lehetséges olvasóval. Azt sugallja, ha nem él negyvenöt évig, nem hozhatja tető alá, nem véglegesítheti, nem fejezheti be életművét... Meggyőződésem, hogy negyvenöt évnél kevesebbre számított. Épp csak: az életét is befejezetlenül szerette volna maga után hagyni. Pedig befejezte (és ezt tudta is; olykor egészen jól szórakozhatott rajtunk...). Írt néhány történetet jó néhány változatban. Elképzelt néhány művet és bebizonyította, megvan minden képessége, hogy meg is írhassa azokat. Néhány történetet függetlenített, barátai révén kiterjesztett, bárki, bármikor befejezheti őket, úgyis befejezetlenek maradnak.

      Ha elképzelem, hogy találkozhattam volna Herbert Quainnel, akkor ilyennek képzelem el a találkozást:
      1.) Tűz a nyári nap, mezítláb rúgjuk a port, s akkor megjelenik az utca végén egy utasember, egy férfi, esőtől csatakos ruhában. És engem szólít meg.
      2.) Zuhog a nyári zápor, de az utca végén feltűnő férfi rá se hederít; száraz a ruhája. Megszólít.
      - Öcskös, melyik út vezet Szolokmába?
      És én elkísérem egészen az útelágazásig.