TORZMAGYAR
      Én vagyok torzmagyar - e könyv legelső sorában sietek ezt kijelenteni, mert tudom, hogy magyarázattal tartozom, mielőtt még félreértenének. Kisebbségi magyarnak születtem, torz és egyre torzítóbb világba; az életem első negyven-ötven éve (egy fél évszázad!) torzulásaim leküzdésében telt el - de azt nem tudom, hogy mekkora sikerrel jártam.
      Ennek a könyvnek a műfaját sem tudom, nem is akarom meghatározni. Talán utószó a most emlegetett fél évszázadhoz; vagy előszó a következőhöz? Vagy valami egyéb? Eldönti az olvasó, aki magyar, de legalábbis tud valamit a magyarokról, irodalmukról, hiszen csak magyarul olvashatja ezt a könyvet. (Mennyi "magyar" egy mondatban!) Gondolom, ezért is adhattam a kötetnek ezt az őszintén torz címet. Választanom kellett, miként az olvasó is választ: jelzőt, mert egyelőre még nem írható le könnyed és magától értetődő természetes egyszerűséggel, jelző nélkül a magyar; bő , túlságosan bő jelző-választékkal szolgált a huszadik század kezdetétől a történelem és az önmagukat és másokat buzgón, túlbuzgón definiálgató magyarok. (Egy Rommagyar című összefoglaló írásból tudom, hogy manapság van anyamagyar, vajdmagy, jugó, román - amúgy: magyar! - stb., s ez összefüggésben: kékmagyar, azaz kétlaki, aztán hősmagyar - ezeknek a jelentését némi magyar nyelvi kompetenciával bíró ember még hősiesen kihámozza, de a posztmagyarhoz, transzmagyarhoz irodalmi bennfentesség szükségeltetik, a hígmagyarhoz, mélymagyarhoz pedig már fel sem nagyon foghatom miféle tudománybéli jártasságot kellene szerezni. Maradtam hát a mindent, de legalábbis a mindenből egy-egy kicsit összesítő torz-nál; gyűjtőfogalomnak szánnám, ha volnának ilyen téren szándékaim.)
      A magyarázat után egy vallomással is tartozom. A választás többlépcsős. És már a lépcső alján tudtam, éreztem: nem szeretek torzmagyar lenni.