A hazugság forradalma A hazugság forradalma      A "nem-közlés", a "félig közlés" és a hazugság határai között bontakozik az ember szabadsága és történelme. "A hazugság, Marcel Raymond szerint, az emberiség nagy találmánya, mivel a beszéd és a tett benne különválik."20      Ez ódát zengő esszéíró szerint a hazugság (mely egyúttal jövő idő) a tagadás, az álom, az emlékezet és feledés - a szellem élettere. A nyelv e fiktívnek nevezhető kategóriáival képes az ember eltörölni a múltat, rávetíteni a jövőre az álmokat, ellentmondani mindennek.      Ha ez igaz az emberiségre, mennyire az egy-egy eszmélkedő kisgyerekre vonatkozóan, aki a valósággal együtt fedezi fel, hódítja meg a fikció tartományait.      A fikció - játék, álom, feltételezés, tagadás - hozzávetőleges következetességgel vagy ösztönösen körüllebegi a valóságot, s miközben kialakítja önnön dimenzióit, pontosítja a tudatban a való világ körvonalait; miközben kétértelmű, egyértelművé tagolja a jelenségeket.      A hazugság megjelenése a kisgyermek intelligenciájának fejlődésében is forradalmi ugrásnak tekinthető. A hazugságban - a hazugság-tudatban - már viszonyítás és ítélet van. Hiszen a feltételezés visszacsatolása szembesítés a valósággal: a valóság viszonylatában minősül a hazugság annak, ami. A hazudó gyermek tehát lényegében már teljes tagoltságában szemléli a világot.      *      "Kezdő hazug" korában a félig vagy egészen tudatos füllentést is rendkívül cselesen tálalja a kisgyerek.      A hároméves Eszter nyaggat, menjünk sétálni. Nem akarom kivinni, mert esős, nyirkos az idő, ő pedig náthás. De megígérem: "ha jó idő lesz, kimegyünk". Térül, fordul, kinéz az ajtón, szemérmesen-félénken huncut, s mégis rábeszélően komoly hangon beszól:      - Az idő azt mondja, jó idő van.      Meglep és szórakoztat ravaszkodása, én is az ajtóhoz megyek, s szemrehányóan-feddően mutatok ki, mert hiszen a falu fölött köd, szemerkél az eső. Megkérdezem:      - És hol beszéltél az idővel?      - A kicsi telefonommal, Gyergyóban - vágja rá kapásból, nagyon logikusan-cselesen mentve magát: ha Etéden ellenőrizhető módon nincs is jó idő, attól még Gyergyószentmiklóson lehet... S hogy a szembesítés fonalát ne vihessem tovább, nehogy kedvem kerekedjék nekem is szóba állni a gyergyói idővel, gyorsan eltereli a szót:      - Pityu azt mondta, veszen nekem piros telefont...      Engedek a ravaszkodásának, megmenekült. Legközelebb majd nagyobb körültekintéssel hazudik.      Mos a nagyanyja (Etéden), ő is szeretne. Kap mindent, ami szükséges a művelethez, csak épp mosóport nem, pedig arra vágyik a legjobban. Sértődötten elvonul a teknőjével az udvar végébe, a kút mellé, ott "mos",. Kis idő múlva komoly arccal jön vissza:      - Mama, a csirkék azt mondták, hogy vigyek oda mosóport és mossak.      Erre apám is leballag a kút mellé a csirkékhez, s a következő "eredménnyel" tér meg:      - Eszterkó, te hazudtál, mert a csirkék nem mondták, hogy vigyél mosóport.      Nézik egymást hangtalanul, kíváncsian apám és Eszter; bizonyára azt latolgatják, ki a nagyobb hazug. Apám mindenesetre eredményesebb, leszerelte a kényszeredetten, "rajtakapottan" mosolygó unokát.      Különben megegyezünk Eszterrel, hogy ő nem hazudós, csak viccelős. Így aztán nyugodtan füllenthet; ha rajtakapjuk: csak viccelt, "játékból mondta", amint azt általában ő maga jelzi. De én nem szeretem rajtakapni, ha csak lehetséges, tiszteletben tartom a játékszabályokat. Nem akar enni például, fenyegetőzik, hogy megharagszik, ha erőltetem, aztán visszakozik a hazugságba:      - Haragszik a gyomrom, nem akar leengedni több tejet. A hasamnak se kell, az is haragszik.      Az ő hasa, az ő gyomra, nem szállhatok vitába velük, inkább - nagy megelégedésére - hiszek Eszternek. ? pedig nagyon is kihasználja, hogy amit a testéről mond, azt csak ő ellenőrizheti. Ráfanyalodtam ugyan én is a hagyományos "hazugságdetektorra", de Eszter itt is megtalálta a kibúvót.      - Hazudsz - mondtam neki, s hogy tudományosan is igazoljam álláspontomat, megnyomogattam az orra hegyét, - Nem kell kakáljál, mert puha az orrod.      Eszter, hogy az elalvás-lefekvést elodázza, minden este öt percenként kérezik a vécére vagy az éjjelire, s óráig is ott kuksolna és szövegelne. Most is addig bizonygatja, de igenis, megint kell, hogy tényleg hagyom, tegyen, amit akar. Győzelmesen trónol, és somolyog rám az éjjeliről. Tapogatja az orrát, gondolkodik, és odahív:      - Itt nem puha, gyere, nézd meg - s az orrcsonthoz teszi az ujjam.      Persze, a csont tényleg kemény.      - Látod, hogy kell kakáljak?! - von felelősségre. Végül is addig ült az éjjelin, amíg sikerült keveset, de győzelmeset pisikálnia.      - Látod, hogy kellett pisikáljak?!      Ettől kezdve már óvatosan kell hazugságdetektorként nyomogatnom az orrát.      *      Eszter már jól eligazodik a hazugság belső logikájában, de a valósághoz viszonyítás, a visszacsatolás és szembesítés folyamatában is mind jobban feltalálja magát. A hazugságok között is különbséget teszünk: becsapni senkit sem szabad, de a játékos hazugság (mely szerintem a kreatív gondolkodás, az alkotókészség kitűnő iskolája) megengedett; sőt jó az, ha az ember "viccelős". A hazugságban a párhuzamos következtetés (kettős) logikájával épít a gyerek: fikciót és valóságot.      *      C saládunkban Eszter kialakította a maga külön kis családját; nagyosan, vénasszonyosan dicsekszik is vele. Kedvenc babája, Kati, a leánya. Aki nekünk, ugyebár, unokánk - Eszter következetesen ragaszkodik ehhez. Nyilván, mikor a következetességbe hiba csúszik, ez hazugságnak számít (hazugság a hazugságban), s ilyenkor Eszter toporog, kínban van, de általában kivágja magát.      Botrotválkozom, ő figyel. S aztán kiböki, mert nyilván az ő "családja" se alábbvaló, mint a másé:      - Katinak az apja is így borotválkozik.      Ez rendben is volna, ha bennem az ördög nem mocorogna:      - Van apja? Ki az?      Azt hittem, beugratom, mert ki mást sorolhatna fel borotválkozó lényként és apaként, mint engem - ezzel felrúgva saját fikcióját, meghazudtolva saját hazugságát.      - A... nagyapja! - lép be Eszter a csapdába, de eszébe jut, hogy a nagyapa én vagyok; engem pedig megkettőzni és saját magamhoz hasonlítani, túlzás. Hogy látható zavarát fokozzam, meg is kérdem:      - Ki a nagyapja?      Szemrehányó hangomra ("hát nem én vagyok az? másnak adod az állást?!) a kérdést nagystílűen elsikkasztja, s megoldást találva büszkén visszatér a legelső változatra, hogy minden egyebet elszólásnak-figyelmetlenségnek minősítsen:      - A mackó az apja!      - S a mackó így borotválkozik?      Igen - bólint megnyugodva, meggyőződéssel. Mentve mindkét család böcsülete. (És Eszternek tényleg becsületére szolgál, hogy a mackó mindmáig Kati apjaként borotválkozik, hősködik és családfősködik a sarokban.)      *      A kreatív hazugság történetbe ágyazva a mese, a képzelet fő mozgatója. A játék "emelt fővel vállalt" hazugságával a gyerek már a valóságot és fikcióját is tiszteletben tartja. Mind valóság-, mind fikciótudata kialakult. Amikor a valóságot és fikciót egymásra vonatkoztatva egyiket vagy másikat korrigálja, akkor már az élet felvetette helyzetekben választani, a kérdésekre válaszolni tud a gyerek.      *      Játékban, mesében a gyermeki fiktív világ dimenziójában Eszter nagyon megszerette az egérkét.      Egyszer hazajött az óvodából, ahol természeti ismereteket is tanulgatnak. És bejelentette:      - Az egér kártékony állat. Rágcsáló. Mindent összerág, s kárt tesz az embereknek.      A tény Eszternek sehogy sem tetszik. Más a fikció, a mese és más a valóság egér-képzete. Hogyan összeegyeztetni?      Eszter mindent összevet, meggondol, és szokásos esti, mese-előzetes beszélgetésünket így folytatja:      - De én szeretem az egérkéket. Például a diónak csak a héját eszik meg... Megtörik, megeszik a héját, és a diót meghagyják.      s így szövi a bizonygatás mesés fonalát:      - Például Etéden este elszórtam a diókat a szobában, és éjszaka kijöttek az egerek, megtörték, a héját megették. S nekem hagyták (a belét)... Tényleg, nem hazudok.      "Elhiszem" neki, és mesét mondok a cukrászinasról, aki szerette az egereket, külön cukrászdát nyitott, segédei a diótörő egerek voltak (bérük: dióhéj), s vígan sütötték, gyártották a dióstortát, békés egymás mellett élésben, amíg meg nem haltak... A mesével sikerem van; de mindketten tudjuk, ez mese, az egér pedig kártékony állat. Apránként majd azt is elmondom Eszternek, hogy Etéden nagymama mérget kell hogy szórjon az egérlyukba. Bevallom, ezt már rossz szájízzel teszem, s a felnőtt "meseipart" szidom, mely ostoba, öncélú, tehát értelmetlen fikciókat gyárt sorozatban. A mesegyárosok tanulhatnának a kisgyerektől: a fikciónak bármilyen irracionális legyen is önmagában, mindig van rációja a viszonylatok rendszerében; a fikció pedig sosem önmagában szemlélendő (hiszen így mivolta, lényege sem derül ki - mindig valamihez viszonyítva minősül fikciónak.