Kétszemélyes költészet Nyelvújító mozgalom a gyerekszobában            Elém állt kétéves és kilenchónapos kislányom:      - Apám (akkor így szólított), úgy érzem, hogy van fogalmad.      No, ennek a hízelgő kijelentésnek örültem. Gondoltam, kipuhatolom, neki van-e:      - S az mi? Mi az a fogalom?      - Az egy... alapul... nem érted?... Alakul! (Tagoltan ejti.) Érted?      - Mi alakul?      - Én.      Ezzel az utolsó fordulattal a nyelv forgácsaiból - amelyeket erőlködő agya szór "világfaragás" közben - végül csak összepréselődik valami jelentés, s beszélgetésünk, úgy tűnik, értelmesen zárul. Hiszen hogy ő látványosan és rohamosan alakul, ebben Eszternek tökéletesen igaza van. Nem is neki, hanem a nyelvi véletlennek.      E beszédhelyzetet Eszter életkorára tökéletesen jellemzőnek tartom: a kisgyerek mond, mond, s amit kiejt, ahhoz jelentést is társít, épp csak annyira sajátos ez a kapcsolat, hogy a felnőtt nem mindig tudja kihámozni a közlés értelmét.      Körülbelül kétéves korától a gyerek és a szülő hódító útja az egyre pontosabb kommunikációkért: közös küzdelem. E pár esztendeig (6-7 éves korig) tartó folyamat végére a szimbolikus szóhasználatot felváltja a szabatos szófűzés.      A lényeges különbség e közléshelyzet két oldalán az, hogy a szót a gyermek szimbólumként használja, nagyon szabadosan, "ötletszerűen" alkalmazza különböző dolgokra, tehát nála a hangalak és jelentés között a felnőtt szempontjából nézve laza, kötetlen, esetleges a kapcsolat; és ez a szimbólumképzés lényege. A felnőttnél a szó már konvencionális jel: egy-egy hangalak jelentése pontosan körülhatárolt.      Ugyanaz a szó a kisgyermek és felnőtt közötti kommunikációban a "felek" tudatában különféleképpen jelentkezik. S ez a jelenség egyedien érdekessé - szórakoztatóvá, élményszerűvé - teszi a közlés-megértés folyamatát.      A fent idézett beszélgetésre visszatérve: nyilvánvaló, hogy a gyerek a felnőtt beszédét visszhangozza, anélkül, hogy teljesen vagy akár hozzávetőlegesen is értené egyik-másik fogalmát. Mégis értelmezi a maga módján, mondanivalója van, s ezt logikusan közli. Az "úgy érzem" nálunk a családban sokat használt nyelvi klisé, Eszter is értette. Anyjától sokat hallotta - főként kérdő és számon kérő hangsúllyal - a "van fogalmad?!" felém irányított élét. (Mindennapi mártírkodó rituálé: "van fogalmad, mit jelent takarítani, cipekedni, sorba állni" stb., stb.) De e vissza-visszatérő kérdésnek csak a - "miért nincs?" - intonációját "fogta" a kislány (felelősségre vonás, szemrehányás stb.), igazi jelentését nem. Számára azonban bökkenőt okozó tartalomnak ennyi is elég. S ha megfontoltan, hízelkedve-stréberkedve "kiállt mellettem", hogy igenis van fogalmam, akkor számára a kijelentés csupán - ahogy ténylegesen állítja - egy érzés megfogalmazása, ismétlődő számonkérések-szemrehányások visszaverése. Ekként ez a közlés tökéletesen érthető. A "van fogalmad" szimbolikus értékét teljesen megfejtve nem is volna szabad számon kérnem tőle a "fogalom" szó konvencionális jelként való használatát (ismeretét). Ha mégis megteszem, csak azért teszem, hogy azon szórakozzam, miként igyekszik kikecmeregni Eszter a csapdából. Hiszen az általános, elvont fogalmakat jelölő szavakat ha használja is, jelentésüket nem ismeri. Számára csak a konkrét és kézzelfogható dolgok, látható, "megtapasztalható" kipróbálható cselekvések megnevezésére szolgáló jelek biztonságosak a felnőttekkel való "felnőttes" (tehát konvencionális, nem szimbolikus) kommunikációban. Ezért rögtön egy légből kapott szóval (alapul) helyettesíti azt, amit nem ért, a kiötlött új kifejezést pedig kis változtatással mássá alakítja (alakul), aminek jelentésében már biztos, s ehhez ragaszkodik, mint akinek lába talajt ért. A beszélgetés így értelmesnek tűnő fordulattal zárul - legalábbis konvencionális oldalát illetően.      *      Amikor a gyermek beszéde teljesen konvencionálissá válik - a nyelvtanulás folyamata elvileg befejezettnek tekinthető.      E folyamatban azonban (legalábbis az én különvéleményem szerint) nem egyértelműen "értékjelző" a felnőtt fölénye. A nyelvteremtő erőt, kifejezőkészséget, nyelvgazdagságot illetően sokan és sokszor leírták, hogy a költői szóhasználat frissítő, színező hatással van a köznyelvre. A felnőttek átlagos nyelve: konvencionális, tehát szürke. Nos, azt hiszem, hogy a köznyelv szürkeségét nem csupán a költői nyelv képes élénkíteni (már csak azért sem, mert nem mindenki "él a költészettel"...). A kisgyermekek színes, invenciódús szóhasználata pezsdítő, mély nyelvi élményünk. (Mindannyiunké, hiszen ha a költészettel keveseknek esik is találkozása, gyereket mindenki lát és hall!)      Természetes, hogy ne csak a kisgyerek tanuljon a felnőttől - konvenciókat -, hanem az is tőle: a kifejezés érzékletességét, a gondolatot szolgáló nyelvalakító bátorságot.      A furán beszélő kis embert megérteni nemcsak lelki-lélektani elégtétel, hanem ezzel együtt sokszor elgondolkoztató nyelvi élmény. Ami a nyelvben - tudatosan vagy ösztönösen - elhangzik, értelmezhetjük a közlés-szándék szerint (ha azt felfogjuk, érzékeljük), de attól függetlenül is élményszerű lehet.      Az elvontabb fogalmakat még nem értő, de már komolykodva és fontoskodva használó Eszter egy reggel kedveskedve (simogatva) azt kérdezte tőlem:      - Érzed az eszedet?      A kérdés után, döbbenetem láttán rögtön megnyugtatott:      - Nem fáj, csak érzed.      "Fáj az ész": ha költő írja le ilyen találóan ezt a gondolatot, ezt a fájdalmas igazságot, akkor azt mondom, hogy megfogalmazása zseniális. De hogy megszeppenten és meggyőződéssel-meggyőzően bólogató hároméves és pár hónapos kislányom szájából (ön)tudatlanul hullott ki a nyelvnek ez a gyöngye (mint a mesebeli királykisasszonynak a szájából a szavak helyett az igazgyöngy), az sem akadályozhat meg engem abban, hogy mellbeverő (József Attila Nagyon fáj-ának sorait eszembe idéző) szépségét ne csodáljam. Hogy Eszter, szándéka szerint, mit akart velem közölni, nem tudhatom. Amit végül is mondott, ez az akár véletlen nyelvi tény (autonóm jelentése szerint) föltétlenül szép és megkapó.      A kisgyermek véletlen nyelvi és gondolati telitalálatai mögötti "helyzeti jelentés" is kisilabizálható általában. E jelentéseket faggatva a gyerek beszédét fejtegetve jövünk rá, hogy a kis beszélő milyen sajátos intelligenciával képes hajlítani a nyelvet, hogy mondanivalója kifejezésére alkalmassá tegye. És a nyelv "enged", képlékennyé válik.      Esztert egészen kicsi kora óta következetesen kivontuk a kicsinyekre eléggé nem helyteleníthető módon zúdított kérdések özöne alól, melyek azt firtatják, hogy kit szeret a legjobban a gyerek. Mégis, nagyszülőknél töltött nyaralása közben hozzászokott e kérdéshez és ahhoz, hogy a válasz esetenként ragyogóan kiaknázható. Miután hazajött, kíváncsiságból (külön-külön) mi, szülők is megkérdeztük Esztert. Kitűnő érzékkel mindig az éppen kérdezőt tüntette ki: téged.      Gondolván, hogy kényelmetlen helyzetbe hozhatjuk, sarokba szoríthatjuk, kajánkodva felsorakoztunk elébe, és megkérdeztük:      - Eszter, kit szeretsz a legjobban?      - Tégeteket! - hangzott a rövid gondolkozási idő letelte után a válasz.      Nem téged és nem titeket. A tégeteket: egyes szám és többes szám keveréke. A hároméves ravasz kis emberke kicselezte az őt kelepcébe csaló szüleit. Áthidaló nyelvi megoldást talált. Diplomata.      Nem kétséges: ha ezek a csöppségek így tudnak bánni a nyelvvel, akkor van mit tanulnunk tőlük. Érdemes követni, hogy a csecsemőkori nyelvváltozatokat maga mögött hagyva, miként fog csetleni-botlani vagy virtuózkodni anyanyelvében, anyanyelvével a kisgyerek. Beszélni tanuló gyermekünkkel egy több évig tartó nyelvújító mozgalom boldog részesei lehetünk.