Kétszemélyes költészet A konkréttól az általánosig      A konkrét dolog konkrét neve még a rámutatás gesztusát (is) őrzi. Mutogatva, hangalakokat, jelentéseket elemezgetve, gondolkodva a kisgyerek eljut az elvont fogalmak helyes használatáig. Persze, nem zökkenőmentesen. Az elvont fogalmak elsajátítása körül adódik a legtöbb nehézség - ez számára a legnagyobb erőfeszítés.      - Írhatok-e ide (a szekrényajtóra)? - kérdezi Eszter három-éves korában. Azt válaszolom neki, hogy nem.      - Miért nem?      - Nem szabad megkarcolni a bútort.      - Ez nem bútor, ez szekrény!      - Igen, szekrény.      - Jaj - kacag tétován, mint általában mindig, ha tanácstalan -, jaj, azt hittem bútor...      Bútor vagy szekrény? Ilyen "választások" során tárulnak fel a kis ember agyának beírott vagy beíratlan tartományai. A kisgyerek, ha használja is az elvontabb fogalmakat jelölő szavakat, nem tudja, mire és hogyan vonatkoztassa őket. Néha a felnőtt számára egészen meglepő e jelenség. A testvér szót nagyon gyakran használta Eszter. Bízott gólyában, bennünk, bárkiben és bármiben, ha a testvérkére csöppnyi reményt villantott.      Együttéreztem, együttéreztünk vele, a családban mindannyian fájlaltuk és fájlaljuk, hogy Eszternek nem lehet testvére.      - Mikor kicsike voltam, én is testvérke voltam - jelentette ki hároméves kislányom, s ezzel szöget ütött a fejembe, mert el kellett döntenem: nem ismeri a szó jelentését, vagy csupán a vágyakozás és önvigasztalás mondat vele ilyesmit. Azt hiszem, mindkét eset fennállt. A szó jelentését csupán sejtette. Meglátott például egy lovat (egyes fogatot):      - Nincs a lónak testvére! - mondta.      Kicsit később a kettős fogatra kijelentette:      - Van már testvérkéje a lónak.      Tehát: "hozzá hasonló társ" - ennyi lehetett Eszter testvér-fogalma. Mikor barátainknak kislányuk született, örvendezve jelentette: "Felméri Eszter a testvérem..." Jóval később, sokszor hallván, hogy mennyire hasonlítunk egymásra, e hasonlóságot így értelmezte: "édesapám, mi ketten testvérek, ikrek vagyunk..."      Amire nem lehet elhatárolóan rámutatni, az problémát okoz a kis emberkéknek.      Eszter állandóan hallhatta lemezről, maga is fújta a "zöld mezőt" emlegető éneket. Falun (apáméknál, Etéden) kivittem a mezőre, nézze. Erre mindegyre megkérdezte: "ez a mező?", "van kapuja?" - ugyanis egy kertkapun át mentünk ki a határba.      Jó ideig nem tudtam "leszerelni a mezőről a kaput" - az ő tudatában annak kapuja volt.      A hároméves kis Eszter a gyerekágyban nyafogott: kérlelt, tegyem őt át a nagy ágyra, és heveredjek melléje (ott szoktunk hancúrozni). A zsaroló sírástól a kedveskedésig minden eszközt felvonultatott, hogy elérje célját.      - Miért akarod, hogy a nagy ágyra feküdjünk? - kérdeztem meg végül.      - Hogy ismerkedjünk meg - mondta sírósan.      Ha valaki hall minket s így véget érő párbeszédünket, bizonyára nevet és bólint: tényleg, már ideje lenne megismerkedni... Pedig csupán arról van szó, hogy a megismerkedés-re nem lehet rápillantani, megfogni, megtapasztalni, így aztán Eszter "objektíve" nagyon hozzávetőlegesen, "szubjektíve" mégis eléggé pontosan használja.      Történt ugyanis, hogy a "fenyítésből, büntetésből" egy teljes napig nem szóltam hozzá, kikerültem, mintha nem is létezett volna. "Nem ismerlek" - mondtam neki. Nevelő akcióm nagyon hatásos volt (bár utólag belátom, hogy megengedhetetlenül durva, drasztikus). Eszter megszeppent, szánt-bánt mindent. Körüludvarolt. ("Szervusz, apám" - köszönt rám, ahogy hazaértem, rögtön és reménykedőn. S mikor látta, hogy rá se hederítek, sírósan kérlelt: "Mondjad, szervusz, Malacka"... De erre is csak azt választoltam: "Nem ismerlek.")      Aztán kibékültünk, már megint "ismertem", de lám, napokkal később, új helyzetben ismét felbukkan a szó. Sajátos Eszter-értelmezésben a kommunikáció "gyerek-oldalán" nem okoz galibát. "Mész óvodába, megismerkedsz a gyerekekkel, játszol" - e biztatást felfoghatta akkoriban úgy is, hogy barátkozni, hancúrozni fog velük, mint velem, ismerkedő kedvemben... No, de a beavatatlan felnőtt csodálkozhatott.      Az elvontabb fogalmaknak sokáig eléggé hozzávetőleges a jelentése a kisgyermek tudatában és szóhasználatában. Már tudja, mi a fájdalom, de mondatba ilyen furán fűzi: "fájdalom van az arcomon" (értsd: fáj az arcom).      A hozzávetőleges, elvont jelentésekkel persze néha jól politizál:      - Tudod, anyuka, az óvodában kicsi Tímea bezárta a szekrénybe (X-et), s nyomta az ajtót... S azt is mondta kicsi Tímea, hogy kiszípom a véredet.      Rövid, hatást keltő szünet:      - Én neked nem szípom ki a véredet, ha adsz rágót (rágógumit)... Ha nem adsz, akkor kiszípom.      Hogy tisztában van-e azzal, mit beszél, megkérdezem:      - Hogyan, mivel szípod ki?      - A körmömmel.      Tehát csak sejtései vannak: valami rossz, vad és kegyetlen cselekedetről van szó, de a dolgot annyira elvontan-sejtelmesen éli át, hogy az érzékletesen nem jelenik meg a tudatában.      Máskor az elvontat konkrétabb megnevezéssel hozza közelebb magához. Megyünk gyalog a kis dombra, ahol szánkózni szokott. Sürget: siessünk. Erre felültetem a szánkóra, s szaladok vele. Boldog és elégedett:      - Most a sietés a szánkó! - mondja, tökéletesen érthetően és indokoltan. S bár ilyen merész konkrét-elvont kapcsolatokat teremt, a nyelvben megkövült, lényegében hasonló kifejezéseket nem mindig fogadja el. Következetes logikával rombolja szét őket.      Cserepes virágaink hervadt leveleit szedegetjük. "Megtapasztalhatta" tehát a hervadást a maga konkrétságában.      - Anyád is el van már hervadva - mondom Eszternek, miközben a "szóban forgóra" (hervadóra) is pislogok (hadd lám, hogy áll az önismerettel).      Egyiküknél sincs sikerem. Az anyjánál értem miért; Eszter pedig így vélekedik:      - Ne-e-em! Anyuka nem virág!      Bólogatok, ő csodálkozik, kacag, gondolkodik, rájön valamire, még jobban nevet:      - Anyuka nincs vázában.      Szétzúzó kritikával ugyan, de már ráharap a szóképre, asszociációra. Rövidesen élvezni, méltányolni fogja a nyelv ilyenszerű kövületeit. Ami nekünk megszokott, számára újszerű. Az, hogy elkeseredett, megkeseredett, keserű ember, szokványos kifejezés. Eszter meghökkentőnek és hatásosnak tartja. Ezzel fenyeget:      - Hozzad, apám, a tejet, mert olyan keserű vagyok.      Tudatosan és élvezettel használja nem konkrét, hanem átvitt, elvont értelemben a szót.      Öt-hat éves korában a kisgyermek már a nyelvet, a szót konkrét-elvont oldaláról egyaránt "fogja". Sőt visszautal, játszadozik. Ha megfenyegetem, ne rosszalkodjék, mert baj lesz, így von vállat:      - Legfeljebb megversz!      S hirtelen felkacag:      - Legfeljebb, a nyolcadik emeleten, fenn versz meg?      Az ilyen játszadozásra képessé vált gyerekkel már sok mindenről el lehet beszélgetni.      Kérlelem Esztert, egye meg a zöldséget, mert a szervezetének szüksége van a vitaminokra, s közben kapok észbe, hogy nem az ő nyelvén beszélek. Meglepetésemre rávágja:      - Igen, de a szervezetem az én testemben van, s én tudom, hogy mi kell neki.      A hatéves gyermek már birtokba vette a nyelvet, minden vonatkozásában, képes megragadni vele a megfoghatatlant - és ítéletet, véleményt is mond róla; gondolkodik, információkat gyűjt, feldolgozza. A nyelv által (is) magára eszmél a kisgyermek tudatában tükröződő-teljesedő lét. Már nem csodálkozom, ha elémbe áll Eszter:      - Édesapám, mit jelent az, hogy sors?      - Azt jelenti, hogy élet - magyarázom.      Ezen elmereng pár napig, aztán megkérdezi:      - Mi lesz, ha mindenki meghal?      - Olyan nincs - mondom -, mert mindenkinek vannak gyerekei. Ha az öregek meghalnak, élnek tovább a gyerekeik.      - És ha azok is meghalnak?      - Élnek tovább azoknak a gyerekei. Mindig tovább él valaki.      Eszter csodálkozva, elismerően, megkönnyebbülten sóhajt:      - Hát... ilyen élős a világ!      Én rábólintok. És tudom: az "élős világ" konkrét és elvont dolgairól kicsi leányommal már egyenrangú társként merengünk tovább.