Séta gramofonzenére PELE AZ AGORÁN       AGORA: népgyűlés, de később csak piactér, ahol a politikai, kereskedelmi és társadalmi élet zajlott.       - Te Alfonz, miért száműzted magad az agoráról?       Kérdésemre Alfonznak felakadt a szeme, aztán sokáig úgy is tartotta, hogy azt higgyük, akarattal csinálja s nem a meglepetés váltotta ki az arcrándító csodálkozást, majd kis dallamot fütyült, mire a szobát kettőbe választó függöny mögül kijött fiatal, félcigány élettársa.       - Ide figyelj, Pele - szólt Alfonz barátomhoz, Zoltánhoz, és utána az élettársához fordult: -, s te is figyelj, Kancsi. Ebből a fiúból, ahogy a költő mondaná, nagy ember lesz, akárki meglássa.       Nem nézett rám, a két térdével és bal kezével tartott csizmát és a jobb kezében fogott kalapácsot sem tette le.       - Visszamehetsz, Kancsi. Csak azt akarom, hogy egyszer majd tanúm légy, s te is, Pele, hogy én idejében megmondtam.       Alfonz tovább dolgozott nagyapám csizmájának a sarkán: nagy gonddal verte rá a patkót.       - Jelen pillanatban ketten vagyunk Székelyszentlászlón, akik tudják, hogy mi az az agora.       - Lehet, hogy Tata is tudja!       A cédulát ugyanis már bedobtam a kiszolgált konyhaasztal fiókjába.       - Tudhatja, de nem érzi, mert nagyapád egy nagy gazember. Ő száműzött onnan engem, amikor olyan nagy helyt érezte magát.       A fél csizmával elkészülvén, Alfonz szünetet tartott és kegyeskedett megnézni Zoltán peléjét, melyet egy kalitkában hoztunk magunkkal, szakvéleményezésre, megérdeklődni, hogy nőstény-e vagy bak.       Alfonz néhány szabályos füstkarikát eresztett a gerendák felé, s csak úgy mellesleg odavetette:       - Baksi!       És sétálni kezdett:       - Az agora a piactér, a mindenkori, mindenholi piactér - hangosan mondta, hogy a függönyön túl is hallja és csodálja őt Kancsinak nevezett és valóban kancsi élettársa -, ott folyik az élet, testvéreim. Nézzétek meg minálunk is: ott a piac, most már, hogy egy kis műveltséget is fölszedtetek, mondhatom, hogy ott az agora. Minden ott folyik. Ott tartják a heti vásárt, ott az országos vásárokat, sátoros ünnepeken ott állítják fel a ringlispílt. Ott a kocsma. Ott a néptanács. Ott az iskola. Ott a táncház s a mozi. A szövetkezet. S a két templom, szemben egymással: a református meg a katolikus... Itt léptem fel én a háború előtt először apámmal, a barátjával s az apám akkori szeretőjével. Négyünkből állott a trupp. Szenzáció! Ha nem jön közbe a háború, ha nem hal meg apám, akkor Párizsig jutunk. Világszenzáció. Kérdezzétek meg apádékat, az idősebbeket, megmondhatják, ha nem hazugok... A háború után hetivásárokon megint felléptem néhányszor, de aztán letiltott nagyapád, aki akkoriban valami faluelnökféleség volt. Kérdeztem tőle? ezután most már nem lesz helye a művészetnek Székelyszentlászló piacán? Azt mondta a gazember, hogy a tiédnek nem, s ülj le a seggedre, Alfonz, mert nem tudod, mit köszönhetsz nekem... S a papok is panaszkodtak, hogy pont vasárnap, miegymás... Figyelmeztettem az öreget, hogy a klerikális reakció szekerét tolja, de nem túl komolyan, mert tudtam, hogy mit köszönhetek neki. Később ő is megkapta a magáét, bedutyizták. Nem mondom, akkor sajnáltam. De ha a mutatványaim betiltása miatt csukják le, az nagyon helyes és igazságos lett volna. Ezt az álláspontomat ma is előtte is emelt fővel vállalom.       Alfonz leült, nekilátott a másik csizmának.       - Be lehetne azt még indítani. Apám úgy gondolja, hogy mondjuk egy május elsején, egy majálison... Betanítanál még egy-két ügyes gyereket.       - Amit Bú Náci mond, arra én nem adok egy kalap szart - jelentette ki Alfonz. - Áldott jó ember, de nem hiszem, hogy el tudná intézni.       - Elintézi - bizonygatta Zoltán. - Biztos. S ez a pele is be van már idomítva.       - Értem én jól, csórók, hogy mi a helyzet. Egyből megértettem. Alfonz nem hülye! De én többet nem lépek fel. Amatőrökkel ugyanvalóst nem.       - Kezdőkkel - súgtam Zoltánnak.       - Kezdő a fene. Hát az egész környéken senki nem ért úgy a pelékhez, mint mi. Mármint nagyapám, apám és én is... - háborgott Zoltán, de Alfonz csak fensőségesen vigyorgott.       - Azért jöttem tőlem megkérdezni, hogy mije van neki!       - Tudtuk, hogy baksi - vallottam be szégyenkezve. - Főpróbára jöttünk. Hogy lásd, mit tud a pele.       - Szép! - állította egymás mellé, vigyázzba nagyapám megpatkolt csizmáit Alfonz. - Kancsi szívem, vidd haza Pennás Jankó bának a lábbelijét, és mondd meg neki, hogy egy vasat se kérek tőle, s ezután is ingyen verem fel neki a spiccet is, a patkót is, mert Alfonz nem felejt!       Szemöldökét ráncolva nézett rám: "pofa be". Hallgattam, s így a Kancsi vitte el a csizmákat.       - Mit tud a pele? - dörzsölte a tenyerét Alfonz.       - A pele a legérzékenyebb állat a földkerekségen! - Zoltán büszkén himbálta a kalitkát, s folytatni akarta az előadást, de a mindig előkelő modorú Alfonz nem engedte:       - A szentségit, azt mondjad, mit tud.       - Ami a legfontosabb. Ha közel viszem valakihez, vagy ha valaki a ketrechez közeledik, mindent elárul róla. Ha nyugton marad, az azt jelenti, hogy az az ember jó ember. Ha pedig mozog, forgolódik, akkor az az ember egy gonosz, rossz ember. Nincs mese!       - A szentségit! - sziszegte Alfonz. Leült, nézett minket és hallgatott.       - Itt nálad nem mozgott, sem neked, sem a Kancsinak, figyeld meg, most is milyen nyugodtan bámészkodik. Itt mind a hárman jó emberek vagyunk.       - Különösen ami engem illet, az nem vitás - sóhajtott mélyet és szomorút Alfonz. - S mihez kezdenél te a pelével, ha kiállnánk műsort adni a majálison?       - Hát mondjuk, úgy ötven baniért megmondatnám a pelével, hogy ki a jó ember, ki rossz ember... Ötven bani az ugye nem sok, ennyit mindenkinek megér...       Alfonz legyintett és hozzám fordult:       - És te, kicsi Pennás?       - Rigmusokat kiabálnák rólatok, a peléről, a madarakról...       - Madarakról?       - Igen, én madármuvatványokkal foglalkoznék. A két templom tornya között, a piac fölött röptetném őket. Meg jósolnék. Ez egy ősi mutatvány, a madárjóslás, tudod...       - Alfonz mindent tud, marhák! Rigmust én jobbat kitalálok, mint te, még ha százszor Pennás vagy is, a madár-ügyön lehet gondolkodni, de csak óvatosan... Hanem, Pele fiam, te egy igazi marha vagy, s ha ketten találtátok ki a pele-mutatványt, akkor mind a ketten marhák vagytok.       Alfonz leült a háromlábú székre, cigarettára gyújtott, s megbocsátóan intett: húzzuk közelebb a vendégeknek fenntartott padot.       - Ha az enyém volna ez a pele...       - Közös lesz, ha megegyezünk...       - Ha az enyém lenne ez a pele, s ötven baniért közel engednélek hozzá, Pele fiam, s az állat mozogni kezdene, hát akkor te mit csinálnál? - érdeklődött szelíden Alfonz.       - Nem tudom.       - De nem esne jól, ugye, testvér? Na? Ugye?       - Hát nem örvendenék - vallotta be Zoltán.       - Na, látjátok, csórók, itt a bibi! - diadalmaskodott Alfonz. - Megmondom én nektek, mi lenne, ha kiállnátok a pelével a piacra. Jönne a muki, lepengetné az ötven banit, s várná, hogy ez a szerencsétlen állat kedveskedjék neki. Ha az morogna, kelletlenkedne, tépné a ketrecet, a rossz embernek nyilvánított muki feldühödne, téged, Pele fiam, nyakon verne, s ha több rossz embert is összetoborozna, akkor azok úgy földhöz csapnák ezt a pelét, hogy kinyiffanna, és soha többet rosszat senkire sem mondana... A piacon, fiúk, azért az ötven baniért szépet, szórakoztatót kell mondani. Ha nem tudsz, akkor ott nincs keresnivalód.       Zoltán a rácsok között kétségbeesetten simogatta a pelét. Mi tűnődve, sajnálkozva néztük őket.       - Ha meg lehetne tanítani ezt a barmot, hogy mindenkit jónak ítéljen! - sugallta Alfonz.       - Nem lehet!       Zoltán szinte sírt.       - Hát akkor megőrződ magánhasználatra! - döntött Alfonz. - Tőlem ugyan ki is próbálhatjátok. Százas, hogy nekem lesz igazam, de ha nem tudtok a seggeteken megülni, csináljátok s lássátok. Ahogy a költő mondaná, az élet harcát meg kell vívni. Én már azon túl vagyok, vívjátok, de nálam nélkül, mert én veletek és ezzel a pelével ki nem állok a piacra, az szent.       - A pele az pele - szóltam hosszas hallgatás után. - De a madarak.       - Kicsi Pennás - veregetett vállon Alfonz olyanszerűen, mint a hülyegyereket szokás -, mit mondtam én neked jó félórával ezelőtt?       - Hogy nagy ember leszek.       - Cakkra. Namármost, lehet, hogy nagy ember leszel, lehet, hogy nem, bár ha én egyszer azt mondtam, hogy nagy ember leszel, akkor az leszel... De nekem se muszáj mindig igazam legyen, igaz?       - Igaz.       - De jólesett, hogy mondtam, mi?       - Jól.       - Még egy kérdés: amióta te engem ismersz, a Kancsi nekem hányadik élettársam?       - Lehet úgy a hatodik.       - Mondjuk - bólintott Alfonz -, ne számoljunk utána. S mit gondoltok, meddig tartom még?       - Jövő télig biztosan elcsapod - vélte Zoltán.       - Abszolút... Hát akkor én miért hívtam és kértem, hogy tanúskodjon majd, sok-sok év múlva, amellett, amit ma rólad jósoltam?       Hallgattunk.       - Azért, tökfilkók, hogy azt higgye, örökké mellettem marad. És hogy lássa, én is azt hiszem. Mert különben hogyan lehetne majd, hogy egyszer mellettem tanúskodjon, ha akkor is nem élne együtt velem, mély egyetértésben?!       Ámuldoztunk, Alfonz meg épp csak hogy meg nem hajolt.       - Fél óra alatt két embernek szereztem örömet. Neked, kicsi Pennás, és a Kancsinak, aki megpendülve szállította haza helyetted a nagyapád csizmáit... így kell működni a piacon is, testvéreim... Kérdem tehát: mi a fenét képzeltek ti, hogy mi történik, ha kiálltok oda ezzel a rohadt pelével?!       - De a madarak, hát mondtam, hogy a madarak is...       - Na igen, abban van remény, azzal lehetne valamit kezdeni - merengett Alfonz.       - Hát a lexikonban is.       - Az érdekes, ami a kezemben van, nem ami abban a marhaságban. S a madarakkal is bonyolult a helyzet. Ugye, itt volt ez az én gyönyörű hollóm. Amelyikkel az elejtett és ottfelejtett vadakra mentem. Szelíd volt, a vállamon vihettem. Míg az a vénasszony ki nem tekerte a nyakát... S tudjátok, miért nem tekertem ki a nyakát, s miért nem tömtem, ki a madár mellé Kati nénit? Mert, gondoljatok csak bele ti is: kapál a két vénasszony, és körözni kezd fölöttük a hollóm. Csak úgy játékosan, mert én az erdő szélén heverésztem, szóval a holló nem munkában volt. A két vénasszony abbahagyta a kapálást, nézték a madarat, amelyről csak annyit tudtak, hogy titokban vele kutatom fel az elejtett vadakat, mert kilométerekről megérzi a halál szagát. És akkor ez a játékos, barátságos madár leszáll a Kati néni vállára. Reászállt volna az akárki vállára, kezére, nemcsak az enyémre, nem arra idomítottam, hogy félje az embert... De Kati néni azt hitte, hogy a közelgő halál szagát érezte meg rajta a madár, és a kománéjával kitekerték a nyakát. És még ők sírtak. Hát akkor hogy rúgjam én valagon a két vénasszonyt? Kitömtem a hollót, itt van nézzétek, olyan, mintha élne... De a madarakkal azért lehetne próbálkozni, fiúk. Abban szívesen benne vagyok, bár nagy dolgot kell kieszelni ahhoz, hogy én még egyszer produkáljam magam a piacon.       AGORAFóBIA. Ideges félelem, irtózás nagyobb nyílt utcáktól, terektől.       - Alfonz vénül és hülyül - állapította meg búsan Zoltán.       - Alfonz beteg - állítottam én, bár minél többet gondolkoztam a majálison, annál inkább igazat adtam neki, végül már szégyenkeztem a konyhaasztal fiókjába dobott cédula miatt.       Mert Alfonz nélkül nem létezhettünk, s továbbra is számítottunk rá.       AUG ÚR. Elő-Afrikában terült el a szép, gyönyörű Kleopátra birodalma és udvara. A tejfehér bőrű királynét sokan körülvették. Tanácsosok, mindenfélék. Jósok. A kamarilla. És a humorilla. Ment, ment a birodalom békében. De a gyönyörű, fehér bőrű királynő nagyon hiszékeny volt. Jöttek távolról a bajok, mint a sötét fellegek. A királynő udvarában volt egy erősen tehetséges jós. Madárjós. Augnak hívták. Ő volt a humorilla legfiatalabb tagja. Fiatal, de egy igazi rendes, becsületes ember, egy igazi úr, ahogy ezt régebb mondani szokták. A fiatal Aug úr borzasztóan oda volt a gyönyörű királynőért, pedig az jóval idősebb volt nála. Időben megjósolt neki minden bekövetkező bajt. Jó előre. De a királynő ezzel keveset törődött, fiatalnak tartotta Augot, azt hitte, az csak bölcsködik a sok összevissza jósolással, fenyegető bajokkal. De Augnak igaza lett. Ő maga haláláig követte az ellenség, Augustus Caesar elől menekülő szép királynőt. Amikor Kleopátra megmérgezte magát, a hűséges, fiatal Aug a testére borult és hangosan zokogta: Ó, mennyire szeretlek. Augustus megölette a fiatal Augot, aki haláláig, titokban, de leghűségesebben, leglángolóbban szerette a szép, fehér bőrű Kleopátrát.       Az irkalapot nyugodtan kitettem magam elé az asztalra, onnan írtam át a szöveget a lexikonba.       - Mégiscsak ideadta Tata a negyvenkötetest, és abban szóról szóra ezt írják erről az Aug-ról... De nem másoltam ide mindent. Csak a lényeget.       - Majd, ha még odaadja a nagyapád, akkor másold ki a többit is, mert nagyon szép - mosolygott a gyógyszerésznő, és figyelmesen nézte, mint körmölök. Aztán én bámultam őt, és mind tökéletesebb technikával projektáltam.       - Én úgy bevernék neki a lába közé, ha kettesben maradnék vele - tüzelt Zoltán, aki egyidős volt velem, de már akkor jó fejjel magasabb -, hogy a szeme kiguvadna.       - Nem lehet.       - Mit nem lehet? Csak gyáva vagy... Fogadjunk, hogy nem mered leírni neki egy papírra, hogy "szeretlek"?!       - Többet is. így írom: ó, mennyire szeretlek.       - Ez már igen - ismerte el Zoltán, akivel aztán összevesztünk, mert ő úgy képzelte, hogy én egy megcímzett cetlire írom a "szeretlek"-et, és alá is írom a nevemet.       - Ez nem volt kikötve, a fogadást megnyertem! - bizonygattam neki.       - Csaltál. De ha egy délután engem is elviszel hozzá, akkor azt mondjuk, hogy nem csaltál, jó?!       Én előrementem fát hasogatni, aztán ő is utánam jött, mintha engem keresne. A pelét is hozta, dicsekedni akart vele.       Míg ettük a süteményt, a szép gyógyszerésznő a kalitkaszerű ketrec fölé hajolt, a pele megvadultan kaparni, rohangálni kezdett.       - Ez a pele nem vált be, szart ér - mondtam aztán Zoltánnak. Széttapostam volna a kis állatot.       - Ez a pele igazat mond - hajtogatta Zoltán.       Ki más bíráskodhatott volna, mint Alfonz:       - Vigyétek el két hét múlva is hozzá, hadd lám, akkor hogy viselkedik ez a kis barom, utána aztán megtárgyaljuk a kérdést.       Két hét múlva a pele nyugodtan illegette magát a kalitkájában, csak úgy flangérozott a gyógyszerésznő előtt.       - Ugyebár ti tudjátok, fiúk, hogy mitől fehérnép a fehérnép és mi van a lába között?       Tudtuk.       - Azt is, hogy azt nem csak pisilni használják.       Azt is.       - Mindent! - biztosította Alfonzot Zoltán.       - Fenét mindent! Fogadom, hogy halvány gőzötök sincs róla, hogy onnan minden hónapban egyszer vér szivárog.       - Én nem tudtam - vallottam be.       Zoltán is hallgatott, pedig neki voltak nővérei.       - Nem kell elkeseredni, testvéreim, ez a szivárgás úgy tizenhárom éves korban, tollasodáskor kezdődik, s aztán havonta ismétlődik. Azért mondom, hogy nem kell elkedvetlenedni, mert ez amolyan megtisztulás, értitek?       Értettük.       - Utána megint minden rendben egy hónapig. Node: amikor szivárog, olyankor az asszonyember ideges, szóval bolondabb, mint máskor. És ilyenkor furcsa szaga van, ezt érzik az állatok, s ez ingerli őket. Ez a takonypóc pele ezt érezhette, ezért hopplárézott. Két hét múlva már nem berzenkedett... Hát ez a nagy helyzet.       - Na, mit mondtam? - ragyogott Zoltán.       Szinte tánclépésben vitte mellettem a pelét.       Kiszámítottuk, mikor mehetünk vele a megejtően szép gyógyszerésznőhöz, anélkül, hogy megsértenénk. De a számításokat hamar sutba dobhattuk. A vásárhelyi tróger érte jött egy teherautóval - és elvitte. El sem búcsúztunk tőle. A református templomtorony ablakának zsalugáterei mögül néztük végig a rakodást és a távozást. Csak azért nem sírtam, mert teljes szellemi erővel - már nem projektáltam, hanem: - memorizáltam.       nagyapám gyűjteményéhez való hozzájárulásaim némely kópiája - a lexikonban - vele ment. Csak kópiák.       A gyűjtemény csonkítatlan.