Séta gramofonzenére AXIÓMÁK       AXIÓMA: igazság. Megcáfolhatatlan igazság. Úgyhogy még bizonyítani sem kell, mert hiszen megcáfolhatatlan.       Nocsak. Ilyen régóta matematikus akarok lenni? Ötödikben-hatodikban már ász voltam. De mi a fenéért nem írtam oda bejegyzésem dátumát?! Amikor azt jegyeztem be: apámék nem akarnak a művészeti iskolába engedni, hogy nagy festő legyek, mindig odaírtam a panaszos bejegyzés, feljegyzés - emlékezetes! - dátumát.       De hát az axióma: örök. Igazam volt, minek fityegjenek róla holmi rátűzött dátumok!       AXIÓMA? (Megdöntve!) Ma reggel Dénes Márton már be volt pityuzva, amikor bejött a matematikaórára, mert lassan lépett, mint a nagy terűt húzó tehenek, s amikor a krétát kiejtette a kezéből, akkor is vigyorogva hajolt le, de megtántorodott, és én szaladtam oda, hogy a kezébe adjam a krétát, mert erősen megsajnáltam, hogy olyan részeg, hogy még erre sem képes, hogy felvegyen egy krétát. Vigyorékolt, mindent lassan csinált, de jól. Zoltán nem tudta megmondani neki, amikor megkérdezte tőle, hogy mi az az axióma, s erre a székét a padunkhoz hozta, reája ült, Zoltánt is leültette, s szemben vele felkönyökölt és tovább vigyorgott, de már féltem, hogy káromkodni kezd, s mikor az osztályfőnök valamelyikünknek tenyerest ad, hogy miért káromkodtunk, akkor valamelyikünk, de biztos nem én, valamelyikünk megmondja megint, hogy Dénes Márton tanár elvtársnak akkor miért szabad, és akkor szegény Dénes Marcit megint leteremtik, s ez nem hiányzik neki, Tata is azt mondja, hogy ez már aztán tényleg nem hiányzik Dénes Marcinak, s ezek a marhák elmarják Székelyszentlászlóról Dénes Marcit, pedig Tata is azt mondja, hogy rég nem volt ilyen koponya a községben, és én is azt mondom. S ha mindenki iszik és káromkodik, akkor miért éppen Dénes Marcival akar mindenki kitolni. Zoltánnak megsúgtam, mi az axióma, meg is mondta volna rendesen, de Dénes Marci már hozta a széket, s beszélhetett neki, mert Dénes Marci csak bámult, s azt mondta, ülj le, Zoli fiam, haverok között vagyunk, nem igaz? Itt vagyok én ebben a ti koszos falutokban, nem igaz? Azt mondta Zoli, hogy nem, mire Dénes Marci még jobban elszomorodott, s ahelyett hogy szájba verte volna azt a hülye Pelét, megkérdezte, hogy hát annak nagyon örülnék, Zoli fiam, ha igazad volna és én nem volték itt a ti koszos falutokban, de attól félek, nincs igazad, legalábbis addig, amíg be nem bizonyítod nekem, hogy nem vagyok itt a ti koszos falutokban, tehát kérdezlek még egyszer fiam, itt vagyok én a ti koszos falutokban? Én nem azt mondtam, én csak azt mondtam, hogy a községünk nem koszos. Ja, azt mondja Dénes Marci, ez felfogás kérdése, ez nem matematika, tehát akkor itt vagyok a falutokban, igaz? Igaz. Hogy megtanítsalak nektek valamit, neked, Zoli fiam, és nem tudok annyira se menni veled, hogy az agyadba vésd, mi az axióma. Tudom, mi az, mondta Zoli, de Dénes Marci nem hitte. Nem tudod, hogy mi az axióma, és én hiába élek itt a ti koszos falutokban, mert te nem akarsz ennyit se megtanulni tőlem, tehát teljesen fölöslegesen élek, és ezért iszom le magam, Zoli fiam, mert te nem akarsz tudni az axiómákról, neked nem kellenek axiómák, és én erre átmegyek a kocsmába. Tudom, hogy mi az axióma, erősködött Zoli, de Dénes Marci nem hitte, pedig Zoli elmondta neki egymásután vagy ötször, de Dénes Marci leintette, hogy Pennás Jancsi megsúgta neked, most fújod, mint a papagáj, de halvány fingod sincs róla, mi az axióma, mert azt tudni és érezni is kell, de te egyiket sem akarod, és én ezt be is bizonyítom neked helyben, mert ha te tudod és érted és érzed, hogy mi az axióma, akkor tudsz nekem mondani egyet. Na, Zoli fiam? Zoli nem tudott mondani. Én azt se bánom, ha a pelékről mondasz axiómát, csak mondjál egyet, könyörgöm, ne ölj meg. Zoli mondta volna, de aztán mégsem mondta, csak még jobban elpirult. Dénes Marci pedig szinte sírt, és azt mondta: Zoli fiam, adott egy tehén, van egy tehén, érted, ugyebár tehenet láttál. Azt is láttad, milyen, amikor egy tehén ganél. Milyen, Zoli fiam, a tehénszar, a tehéngané, vagy finomkodva mondják a finnyásabbak ebben a koszos faluban, tehénlepény? Lapos, mondta Zoli. No, akkor azt mondja Dénes Marci, mi most ebből felállítunk egy axiómát: A tehénszar mindig lapjára esik? Mindig igaz, ellenkezője sosem fordul elő, tehát ez egy axióma, nem kell bizonyítani, érted, érzed most már Zoli fiam, mi egy axióma. Zoli értette már régen, Dénes Marci pedig felállott a székről, mint aki győzött, és én nem akartam neki keserűséget szerezni de felnyújtottam a kezem. Mondjad, kicsi Pennás, vigyorgott Dénes Marci, s én kivágtam, hogy csak akkor, ha nem fagy meg a levegőben. Mi nem fagy meg a levegőben, azt kérdi Dénes Marci, s akkor meg kellett magyarázzam, hogy az axiómája nem jó. Megdöntöttem az axiómát, amit felállított. Mert a tehénszar mindig lapjára esik, ha: meg nem fagy a levegőben. De ha megfagy, akkor élére is eshet, beleállhat, mint a bicska, a hegyétől fogvást a földbe vagy a hóba. S ha nem esett a lapjára, akkor megdőlt az axióma. Dénes Marci gondolkozott, s azt kérdezte, láttál te ilyent, vagy valaki látott ilyent, de senki sem látott, s akkor azt kérdezte, hogy ez esetben mi van, kicsi Pennás, mihez lehet kezdeni. Hát én azt mondtam, fognék egy tehenet, s felvinném északra, ahol azok a kemény hidegek vannak és ahol az eszkimók élnek. Keresnék egy jó magas sziklát, melynek egyik fele lejtős, a másik fele meredek. A lejtős felén felvezetném a tetejébe a tehenet, s ott nekicurikkoltatnám a meredek oldalnak, úgyhogy a fara a szakadék fölé kerüljön. No, és mikor eresztene egyet a tehén, az ugye abban az óriási hidegben, amíg a hely tövéig zuhanna, megfagyna, olyan lenne, mint az ereszről lepottyanó jégcsapok. Szarcsap lenne, tehénszarcsap, szólt közbe röhögve Dénes Marci, és nem lapjára, hanem élére, hegyére esne ilyeténképpen a tehénszar, úgyhogy te nekem elfogadhatóan bebizonyítottad, amit akartál, az axióma megdőlt. Nem volt igazi axióma. Dénes Marci az órájára nézett, mindjárt csengetnek, mondta, még visszatérünk ehhez a leckéhez, de te, Zoli fiam, ugye, édes fiam, mondd meg nekem, de ne hazudj, ugye már pedzed, ugye már sejted, mi egy axióma. Zoli bólogatott, Dénes Marci vigyorgott és azt mondta, hogy kicsi Pennás, te egy igazi kolléga vagy, én neked máris fizetnék egy deci konyakot és pertut innék veled, de még kicsi vagy. Amikor a törvényes tizennyolc esztendőt betöltöd, akkor én neked ünnepélyesen megfizetem a mai bizonyításodért a deci konyakot.       Dénes Marci többször is betartotta a szavát: sok decit fizetett azóta, hogy megígérte. A faluból hamar elhelyezték, a keresztúri középiskolában ismét tanított engem, s mikor onnan a vásárhelyi műegyetemre vitték tanársegédnek, pertut ivott velem, a középiskolással; így búcsúztunk el:       - Boldog voltam azon a napon, Pennás Jancsi, szervusz!       - Én is boldog voltam, Dénes Marci, szervusz! - és gyorsan felhajtottam a konyakot, amelyet részemre kávéscsészébe hozatott ki a cukrászdában a tanár.       Nem hazudtam. Aznap valóban madarat lehetett volna fogatni velem - hát persze én ezzel most semmit nem mondok, mert madárszakértőként állandóan madarat fogtam, helyesbítek tehát - aznap farkast lehetett volna fogatni velem, úgy örültem. A következő órákon a leghátsó padba költöztem, és irkalapokon alaposan, kimerítően, hosszan megörökítettem első sikeremet a matematikai bizonyítások, levezetések nehéz, ám érdemes területén.       Nem is tudom, miért nem lettem végül is igazi matematikus. Az egyetemen, harmadéven már át akartam iratkozni a matematika szakról a filozófiára, de nem tettem; éveket veszítettem volna ezzel a lépéssel. Matematikatanár lettem, de nem igazi matematikus.       Harmincegyedik életévemet taposom, jelentékeny matematikus már nem lehet belőlem. Mi lehetett volna belőlem, fene tudja.       Mindenesetre első bizonyításomat - a "Dénes Marci-axióma" megdöntését, amely miatt azóta röhögnek minket: hajdani tanáromat is, engemet is - ma már nem matematikának, hanem irodalomnak fogom fel, s ekként olvastam újra most, hogy kihalásztam a régi noteszből. És nem a matematika, hanem az irodalom vonalán ejtem meg a szükséges kiegészítéseket:       Zoli reám is megsértődött, amiért Dénes Marci annyira leégette őt, engem pedig feldicsért. Haragja jogos volt, hiszem megsejtette ő már idejekorán az axiómák lényegét. S ha nem szégyelli, felállítja Dénes Marcinak az axiómát, hogy ha a peléhez havibajos asszony közeledik, az állat mindig ideges lesz.       - A te axiómádat nem tudtam volna megdönteni - vigasztaltam Zoltánt-, és irtó rendes ember vagy, hogy hallgattál vele.       Mert akkoriban, mikor ez a matematikai mérkőzés folyt, Zoltán mind gyakrabban hozta fel a pelét az iskolába: csak egyenként engedtük a lányokat a ketrechez: sorra járultak a néha már morgó kis állat elé, hogy megcsodálják.       Mi pedig a csodapelét csodáltuk, de csak Zoltánnal ketten tudtuk, hogy miért. Őszintén dicsértem barátomat, hogy nem árulta el titkunkat - tudományos babérokért. Ő pedig úgy düllesztette ki a mellét, mintha nem is én döntöttem volna meg a Dénes Marci-axiómát. De azért nagyon jó barátok maradtunk.