Progéria Örökkévalóság      Abban a faluban, ahol születtem - mesélte Fóka bácsi öreg kollégáinak -, mindenki minimálisan olyan rendes ember, mint én. Ha nem is mindenki, de szinte. Lehet, azért nem problémázgatok annyit a síremlékkel, miegymással, mint ti, s nem felhánytorgatásképpen említem, de talán ezért fizethetek többször nektek egy-egy sört, mint ti nekem. Hogy mi lesz majd fölöttem, az a Pista fiam dolga, nekem csak egyetlen ilyenfajta ügyet kell pontra tennem, s azt sem tudom, hogyan csináljam.       Vagy három évvel ezelőtt beállít a műhelybe Kinda Ákos a falumból, gyerekkorom óta jó barátom s cimborám. - Szervusz, István - így köszönt, s hogy nem Fókázott, abból már sejtettem, valami baja van. Megmosdottam, felöltöztem, elmentünk sörözni, s akkor mondja, hogy nekiállt sírkövet faragni, mert felesége, fia nem él, közeli rokonai nincsenek, s nehogy a végén még anélkül maradjon. A cifra márványt holtában is szégyellte volna, mint életében a nyakkendőt, hát kőtömböket szerzett, s elhatározta, megfaragja ő. De a kőhöz nem nagyon értett, s miután szétfaricskált vagy kettőt, akkor arra gondolt, megcsinálja fából. Az is tart eleget. A temetőben kétszáz éves síremlék is van fából. Ha annyit tart az övé is, az becsületből neki elég, azt mondta. S hogy szerezzünk fát, készítsük ki rendesen - ezért jött hozzám, mert a jó mesterember mégiscsak jó mesterember. No, de szereztünk is olyan cserefát, s az úgy ki lett készítve, hogy még egy hajszálnyi repedés se volt rajta, pedig méretre kitett úgy egy olyan másfél sírkövet. Szebb volt, mint a politúrozott bútor, becsületemre. Hazavittük a faluba, hogy a betűket s a számokat Ákos vésse bele, s én megígértem, hogy az ő születési éve mellé aztán majd bevésem a másik évszámot is, mikor úgy alakulnak a dolgok. S úgy alakultak, mert szegény Ákos is elment tavaly ősszel.       A fa fel van állítva, nevek, évszámok rajta, még csak az Ákosé mellé kell odatenni a másodikat. S mind azon spekulálok, mi a fenét csináljak?! *       ...Ákos az eresz alá három kecskét eszkabált, s azokra fektette a cserefát. Ceruzával ki voltak rajzolva a betűk szépen, s nagy részét már ki is véste, mikor valami idegen kocsit látott megállni a cukrászda előtt. Az be volt zárva, de azért a pasas kiszállott, s ténferegni kezdett a piacon, vele volt egy fiatal leányka, annak mutogatott, magyarázott idegen nyelven. Az első világháborús emlékművet csak futólag nézték meg, de a második világháborúban elesettek emlékművén vizsgálgatni kezdték a névsort. Ákos gondolta, keresnek valakit, letette a vésőt, kalapácsot, s kilépett ő is a piacra. A pasas olyan középkorú volt, köszönt neki, s megkérdezte, hogy a névsor teljes-e.       - Teljes. Később az eltűnteket is mind felírtuk a végére. Azért nincs ábécé-sorrend.       - Apámékat akkor miért hagyták ki? <184>k nem tűntek el? - kérdezte a férfi, s mikor megmondta, hogy őt ifjabb Ászkel Alajosnak hívják, akkor Ákos azt hitte, megszakad a föld alatta, az egész falu alatt. Alig tudta kinyögni:       - Akkor maga a kicsi, ugy-e? A csintalanabbik ... Emlékszem jól magára. Még fülhúzás is esett, mikor a toronyba másztál galambot fogni... Könnyen kieshetett volna.       A férfi bólintott. Ákos pedig állingált tehetetlenül.       Nyári délidő volt, senki nem járt az utcán, s ő végül meghívta őket, nézzenek be hozzá. Azok mentek. Étellel kínálta, ettek, de a beszélgetés nehezen döcögött.       - Bizonyisten, nem tudom, hogyan eshetett meg, hogy nem írták fel őket.       - Hagyja - legyintett az Ászkel fiú.       -Pedig tudtuk, mi történt velük. Mikor elvitték szegény jó Ászkel doktor úrékat, s utána mi is mindjárt Vásárhelyen jártunk, kimentünk Török Marci komámmal a téglagyárhoz, ahova össze voltak gyűjtve. Azt mondtuk, elvesztettünk egy receptet, azt kell megkérdezzük a doktor úrtól, csak úgy engedték meg, hogy beszéljünk vele. Vittünk a tarisznyában egy sajtot, kenyeret, azt odaadtuk, egyebet nem tudtunk. Aztán hallottuk, mi lett velük... - mesélte később nekem Ákos, de akkor nem mert erről se beszélni, se kérdezni, nehogy megsértse szegény fiút, vagy nehogy az úgy vegye, ahogy nem kellene. Azt se merte megmondani neki, hogy igaz, voltak rongyemberek, akik szétlopkodták a bútorokat, a ruhákat, de volt, amit úgy vittek el haza, hogy majd megkapja náluk a doktor úr, ha visszajön. Még mindig össze lehetne gyűjteni a könyvtárát, képeit, s talán a műszereit is.       Az Ászkel fiú a cserefához ment: "Megnézhetem?" Ákos bólintott: "Hogyne".       Kinda Ákos szül. 1897 -       s neje, szül. Berecki Rozália 1901 - 1964       s fiúk, ifjú Kinda Ákos. 1919 elesett 1942 Don mellett - ennyi volt rajta.       - Hogyan, a fia nem itthon van eltemetve?       - Nem, elesett a Donnál, ki tudja, hol van.       - Akkor miért írta föl ide a nevét?       - Hogyne írtam volna, olyan mindegy az, hova lett el, de legalább a neve legyen a miénk mellett. A mi fiúnk volt - mondta Ákos. S az Ászkel fia egyre barátságosabb lett vele. Egészen jól elbeszélgettek. S hogy esett meg, hogy nem, ahogy mondta Alajos, hogy az ő apja, anyja, testvére után ennyi, egy név se maradt, csak név nélküli, nagy emlékmű, ott ahol meghaltak, hát erősen megsajnálta Ákos, és azt mondta, azon a cserefán van annyi hely, felvésheti őket is rá, úgyis idevalósiak voltak... Azt mondta, szégyellte magát a második világháborúban elesettek és eltűntek emlékműve miatt.       - Megtenné, bátyám? Komolyan megtenné?       - Adja le az adatokat - mondta Ákos, s a fiú leadta. A címét is leadta, leveleztek is, de most valakivel tart-e kapcsolatot a faluból, nem tudom.       Hogy Ákos eszükbe juttatta, mindenki emlékezett Ászkelékre... kár, hogy a fiú nem maradt, még aznap délután elment, mert sokan emlékeztek rá is.       Ákos pedig végül tényleg felvéste Ászkeléket. Mert beszélt velem, mit tudjon csinálni, hogy fog az kinézni, de bevéste, mondom, és felállítottuk a cserefát. Olyan szerrel itattuk át, hogy azt nem eszi meg az idő, én garantálom, egy jó ismerősöm adta, a gyárból lopta, ilyennel vonják be az exportra készülő faragott bútorokat. Ki se dől, a talpát betonba öntöttük. Ákosék után van egy vonal:             id. Ászkel Alajos 1901 - 1944       és neje, szül. Salamon Lídia 1905 - 1944       és fiúk, Ászkel Árpád 1922 - 1944       Ákos neve után, mondom, csak a születési éve szerepel, a másikat még nem írtam rá. S mind azon gondolkozom, talán rá se kellene véssem. Ez az ember megérdemli, hogy ne haljon meg. (1974)