Ki látott minket meztelenül? Részletek       A Mester haláláig büszkén emlegette útjukat, egyetlen hosszabb, közös kirándulásukat.       A Kárpátok könyökének egyik medenceszerű fennsíkján városkodott a faluszerű, ódon település, csupán egy előkelő, modern hotellel dicsekedhetett. A Mester tekintélyes termetét, önhitt, kövér arcát, szájában füstölgő, elmaradhatatlan szivarját megnézték a helybeliek; de a kellemes, fiatal szőke nő után nem fordultak meg. Némelyik férfinak csak úgy elidőzött rajta a tekintete, főként a haján, mert itt majdnem mindenki barna volt.      A Mester tolmáccsal talpalt, szeretője a parányi főtéren sétált, és ámuldozva tapasztalta, hogy valóban nincs sikere a városka férfiai között, akik nem is sejtették, hogy aknamezőn járnak, "hm, ez az, aknamező", hallotta a gunyoros hangot a szép szőke nő, és rövid, női sikerek nem koronázta séta után betelepedett a hotel földszintjén lévő vendéglő szeparéjába.      A Mester közben félig-meddig üzletet kötött.      - Ahogy mondtam, pakolják meg magukat itallal - szorongatta a Mester és a tolmács kezét hosszadalmasan a köpcös kis ember, aki egészen az utcáig kísérte őket. - Töménnyel. Sok legyen. S ha szerencsével járnak, akkor jól járnak. Helyben van, megvan, szép példány, nem veszélyes. És hát ugye, nem kell a lehetetlenre vállalkozni, mert amit a miszter akart, az nehéz dolog... Az erdőből, élve? Hajaj! De így tiszta szerencse.      A köpcös szélesen mosolygott, s míg a kocsiban elhelyezkedtek a vendégek, rábeszélő hangon egyvégtében szórta a jó tanácsait.      - Messzemenően támogatom a kérdést. Mire odaérnek, már várni fogják a miszteréket az emberek, rögtön leértesítem őket. Csak ital legyen bőven. Úgy két, két és fél óra múlva én is odaérek. Megcsavarjuk a dolgot, csak addig itassák őket.      A kis tömzsi ember lelkesen integetett, míg befordultak a sarkon, aztán kezét dörzsölve visszasietett az épületbe.      A városi virágkertészet kapujában már két kötelességtudó, fegyelmezett férfi várta a Mestert.      - Dr. Hanigay Nándor - kapta össze enyhén a bokáit a fehérköpenyes.      - Pista. Tiszteletem - nyújtotta kezét méltóságteljesen a borostásképű, izmos, inas és mégis végtelenül lassú mozgású férfi.      - Ezt lassítva projektálta anyuka a világba... Ne fordítsa! - jegyezte meg vigyorogva a Mester, miközben a kis csapat megindult Pista nyomában.      "Megy a borostás elöl, olyan kényelmesen, hogy az nem igaz - mesélte később a Mester. - Tempó! üvöltené az ember, ha nem lenne rászorulva. Gyönyörűek a szekfüvek, mondja ez a fogyókúráztatott John Wayne, gyanúsan méricskél, és direkt nem akar sietni. Na, menjünk, szólt rá aztán az orvos, ez a Hanigay, látod, ez egy muris név, nem az enyém - nevetett szeretője képébe a Mester, mézes fickó, valóban édes, tündéri alak, mint te is tapasztalhattad, de akkor ez még nem látszott rajta."      "John Wayne nagy lassan letért a virágágyások közötti alléról, és a kert sarkában megpillantottuk a ketrecet, kár, hogy amikor te jöttél, már szürkülödött. Hát én még ilyen ketrecet nem pipáltam. Pavilon! És ahogy örvendett az a medve! Megérdemli a pavilont!"      Pista kizárta a lakatot, kinyitotta a pavilon ajtaját, elsőként lépett be, a második ajtó rácsán át szeretetteljesen megcibálta a medve fülét:      - Na, Zsiga, na!      "Aztán intett, hogy foglaljanak helyet a miszterek, és megkezdődött az előadás. Lassítva ültünk le a medve előszobájában, a két karos padra. Vártunk, nézelődtünk, míg John Wayne el nem szívta a cigarettáját, s erőt véve magán, meg nem kérdezte: hát miben is lehetnénk a miszterek szolgálatára?"      A tolmács készségesen köszörülte a torkát, de a Mester leintette. Ráérősen szemügyre vette a két férfit, akik úgy ültek vele szemben, mint kisiskolások az évzárón.      "Ez volt az én nagy számom!"      A Mester megrezzentette a tokáját, behunyta néhányszor a szemét, intett a kezével, semmi baj, fiúk, csak semmi sietség, nyugalom. Hogy jó példával járjon elöl, kényelmesen elhelyezkedett a padon, lenyúlt a lábánál heverő hasas táskához, kinyitotta, s kiemelt belőle egy jókora whiskys üveget. Vigyorogva felmutatta, néhány pillanatig tartotta a feje fölött a levegőben, majd kinyitotta, a szemben levő pad felé hajolt, kétszer meglengette az üveget, "proszit!" mondta, és meghúzta.      "Hosszan, mert ezek szakértők voltak. Mire szétnéztem, láttam: győztem."      A Mester az üveg száját megtörölve, átnyújtotta a hozzá közelebb eső Pistának. Az ellágyultan hintáztatta, méricskélte.      - Proszit! Egészség, békesség! - suttogta meghatottan. Ivott, és továbbadta az üveget.      - Én ugyan szolgálatban vagyok - dr. Hanigay térde közé kapta a köpeny szétnyíló szárnyát -, de iderendeltek, és itt, gondolom, ez a kötelességeimbe tartozik. Hogy proszit!      A tolmács után a Mester ismét nagyot húzott az üvegből, s gyorsan továbbadta.      "Ez a zsenialitás, édesem. A megfelelő pillanatban eszedbe jut egy megfelelő szó, amelyet különben sosem használtál: proszit!"      A négy férfi derűsen nézett egymás szemébe.      Az orvos kissé előrehúzta a padot, ölébe vette a táskáját, és szégyenlősen kirángatott belőle egy üveg szilvapálinkát.      - Sajnálom, hogy megelőzött, miszter. Meg aztán...      - Hagyja csak, hagyja - integetett a Mester, és előhalászta a következő üveg whiskyt.      - Hát akkor, jó lesz a pálinka Zsigának. De azért kóstolja meg a miszter.      A Mester apró kortyokban nyelte a szilvapálinkát, aztán, mint aki erőre kap, lelkesen nekidőlt az üvegnek. De elvették tőle.      - Zsiga csak ezt szereti.      Az orvos felállt:      - Egy pillanat. Várunk valakit. Megsürgetem.      A medvepavilontól tizenöt méternyire, egy villanypóznára szerelt utcai telefonhoz sietett.      - Miért nem érkezel, Gézukám? Neked is szóltak!... Feltétlenül... Hozz egy fazék szilvalekvárt.      "John Wayne szétnyitható asztalt szedett elő egy rejtekhelyről, körülültük, és nagyon sajnáltam, hogy nem vagy velünk, édesem. Közben megjött a kis pipás, mogorván szétnézett, s a tolmácsot félretolva, mellém telepedett... Ördöge volt. Az már akkor tudta, hogy közénk fogsz ülni. Csak ivott és pipázott szótlanul."      Pista öntött a szilvalekvárból egy kisebb, lapos és széles karimájú lábosba, majd belelocsolt negyedliternyi pálinkát, s jól elkeverte. Kinyitotta a Zsiga ajtaját, a lábost a küszöbre tette, fülét keményen tartotta nehogy a habzsoló medve örömében felfordíthassa. S az kinyalta az edényt.      - A tolmács is szomjazik, Nándor! - vakkantott összevont szemöldökkel a pipás.      "A kis pipás mintha egy pancser filmrendezőt játszott volna. Ahogyan az felém fordult, ahogyan hozzám szólt... A tolmács a háta mögött, azt az orvos itatja, s közben fordítania kellett a pipás szövegét, aki hátra se néz, csak engem figyel. Én ha hozzászólok, át kell pillantanom fölötte, látnom kell a tolmácsot. Mintha nem is a pipás beszélne velem, hanem én társalognék a feje fölött a saját tolmácsommal. A kis gazember.      - Szóval, a miszter filmrendező? És szüksége volna Zsigára. Kell neki egy filmhez... Hallod, Pista?      - Hallom.      Pista már a második kevertet kínálja Zsigának.      - Film? Az nem lehetséges. Komoly filmet nem lehet csinálni, ezt higgye csak el nekem a miszter - jelentette ki teljes komolysággal Zsiga kerek feje mellől Pista.      "És ebben van is valami, édesem. Abban, ahogyan John Wayne gondolta."      - Én nem akarom a miszternek, mondjuk, Auschwitzot emlegetni. Hogy lehet-e újrajátszani?! Hát ennyit a filmről.      Pista a Zsiga fejét simogatta nagy szeretettel, és közben olyan lassan szónokolt, hogy dr. Hanigay Nándor bocsánatkérő pillantásokat vetett a Mesterre; a kis pipás játékosan durvára vette a figurát:      - Nincs hülyeségverseny, Pista. Hallgass, a fenébe! A miszter élő, sőt kitűnő húsban lévő cáfolat, hogy lehet filmet csinálni, mert ő aztán gyártja cefetül!      - Én csak azt mondom, amit tudok. - erősködött Pista. - Hallgassa meg a miszter. Egy ember nagyon szerette a gyermekeit. Játszott velük. Felemelte, a levegőbe dobta és kifogta őket. Egyszer két tenyerébe vette a gyerek fejét, és úgy emelte meg. Ezt is többször játszották azelőtt, de akkor reccsent a fiú nyakában valami, és vége volt. Meghalt. Az apját bezárták. De mielőtt elítélték volna, hazavitték, hogy fényképezőgép előtt újrajátszassák vele, ami történt. A nyomozó elvtársak faggatták, honnan is jött, hol játszott a gyerek, minek örvendeztek, a fényképészek pedig fényképeztek. "S miért jutott eszébe, hogy fejétől fogva megemelje a kisfiút?" "Így szoktam. Hogy megörvendeztessem", mondta az ember. "A fejétől fogva?! Egészen pontosan, hogyan?" És a nyomozó intett az ember másik fiának, lóduljon az apjához, és rászólt az emberre, mutassa meg, hogyan csinálta. És az a szegény ember két tenyere közé vette, kérem tisztelettel, a másik gyereke fejét is, megemelte, ahogy szokta, és egy pillanat múlva ez a gyerek is halott volt, miszter.      - Pofa be, Pista! Te barom! - A kis pipás minél durvább akart lenni, hogy valahová visszazökkentse a nekikeseredett férfit. - Ami volt, elmúlt! - süvöltötte egyenesen Pista arcába.      - Hát ez az. Nem lehet újrajátszani. Ezt mondom.      Dr. Hanigay Nándor mindkét kezét felemelte.      "Nem tudom, mitől akarta visszatartani John Wayne-t és a kis pipást."      - A sokkolt férfi fejszéért szaladt, de nem találta el a nyomozó fejét, csak a vállát. A nyomozó megúszta élve. A szerencsétlen apát lefogták, elvitték. A börtönben felakasztotta magát. Megtörtént eset, amit Pista elmesélt. De, jelzem, ennek semmi köze a filmiparhoz, miszter.      - Persze, hogy megtörtént eset, miszter. A nagyobbik öcsémmel történt és a két fiával. Nem lehet filmeket játszatni, miszter.      - Nem lehet férfiatlanul viselkedni. Ami volt, elmúlt. Zsiga még szerepelhet filmen. Zsigának nem kell újrajátszania semmit. Őt csak megmutatják. Filmen.      "A kis pipás óvatosan, de elszántan próbálta heccelni John Wayne-t."      - Állj hozzá a kérdéshez pozitívan!      "A kis pipás pattanásig feszítette a húrt."       - Gondolkozz rajta! Mélyülj el. Remélem, nem állsz a Zsiga karrierjének útjába. Többre viszi, mint te. Művészpályát fut be.      "John Wayne felnyerített, hirtelenében nem tudtuk, üvölt vagy kacag, de a túlfeszített húr elpattant."      - Ide hallgasson, tanár úr!      "Azt hittem, John Wayne nyakon veri a pipást, de inkább Dzsiga nyakába borult. Pedig élveztem volna, ha odasóz."      - Jó, te vagy a sztár, nem Zsiga. De nem szép a féltékenység.      - Te beszélsz?      Pista sokatmondóan röhögött.      Már röhögött. Mind röhögtek. A Mester is hozzáadta a kórushoz a maga tokás, "hm, minőségi" röhögését.      "John Wayne megveregette a Dzsiga nyakát, s valamit akart mesélni a pipásról, de amilyen lassú volt, az a ravasz gazember eltérítette."      - Ő fogta, vagyis ő mentette meg Zsigát - mutatott a tanár Pistára. - Mi csak segítettünk gondját viselni, felnevelni.      - Mert egy kompánia vagyunk. És jelezném, hogy senki nem veheti el tőlünk - bólogatott enyhén védekező fenyegetéssel dr. Hanigay Nándor. Óvatosan körülnézett, körülhallgatózott, és halkan, de annál jelentőségteljesebben kijelentette:      - Zsiga politikailag védett medve, kérem! - És mélyen, elszántan a Mester szemébe nézett.      - Lényegében Pistáé lenne a medve - ismerte el hangosan a kis pipás. - Csak azért közös, mert egy kompánia vagyunk. De ő az ész: Pista. Vad szempontból ő a legtanultabb közöttünk.      "És az a szegény, jó, tökfilkó John Wayne elérzékenyült."      - Maga fogta? Hogyan sikerült? - kérdezte őszinte elismeréssel Pistát a Mester.      - Ezt megfogni könnyű volt. Árva bocs ez. Mert az anyjától elvenni, elhozni? Olyan isten nincs se égen, se földön...      - Zsiga anyját a Főtitkár Elvtárs személyesen lőtte le. Nem tudom, hogy személyesen ismeri-e a miszter országunk elnökét?      "Az orvos izgult, sejtem, miért izgult, de tisztességesen bevallottam, hogy sosem találkoztam az elnökkel. S akkor John Wayne kivételével láthatóan mind-annyian megnyugodtak."      - Amelyik bocsnak él az anyja, azt el nem hozza senki az erdőből. Egy embert ismertem életemben, akinek biztosan ez is sikerül, ha megpróbálja.      - Prohászka Pongrác fővadászmester emlékére! Vivát! Fenékig!      "A kis pipás halálosan komolyan mondta, miközben láttam, hogy felszabadultan, inkábbb elszabadultan hahotázik. Filmezni kellett volna. Ritka mutatvány."      - Nem kell félni tőle! - Pista az asztalhoz telepedett, s megpaskolta a lomhán ide-oda illegő-billegő Zsigát.      Hanigay doktor belülről lakatot akasztott a medvepavilon bejárati ajtajára, és bezárta:      - A kövértől sem kell félni. Nem járt az elnöki rezidencián.      A Mester elszántan áttette bal kezébe a szivarát, és meglapogatta a medvét.      "Mindketten boldogok voltunk. Dzsiga is, én is. Hm. Részeg pofáink prömier plánban..."      - Róla lehetett volna filmet csinálni, miszter. Prohászka Pongrác fővadászmesterről. Igyunk. Egészség, békesség! Én már csak öregemberként ismertem, szerettem. Az utolsó tanítványa vagyok. Hogy az mit tudott az életről, miszter! Nem létezett olyan vad, amellyel szembe ne nézett volna. Császár volt a szakmában. Micsoda tudás, micsoda szenvedély. Európa és Ázsia már a zsebében volt, tovább vitte a szenvedélye. Évekre eltűnt. Aztán híre jött, hogy bekeveredett a Veneccuealli szigetek indiánjai közé, ahol ősi vadásztitkokat akart ellesni, és teljesen elvadult. Volt egy halom felesége, csinált nekik egy csorda gyereket. Csupa élet, csupa egészség. De hogy lássák, miszter, hogy milyen értéke volt ennek az embernek, milyen becsben állott: Ferenc József két ezredest küldött érte, törik-szakad, hazahozzák. Nagy harc árán, lánccal fogták meg, és összekötözve hozták el. Asszonyok, gyerekek maradtak. Ő megőrült. Egy vasketrecben bevagonírozták a hajóba, úgy szállították el. Fiuméban egy kis küldöttség várta. De őrjöngött. A vasketrecben kellett kivagonírozni a hajóból. Ott lipinkázott a ketreccel a víz fölött, veszett nem volt ugye, mert akkor elvitte volna a víziszony. Szörnyethalt volna. De nem halt, még nagyon sokáig élt, megcsendesedett. A ketrecet betették egy nagyobb ketrecbe, a kis ketrec ajtaját kinyitották, hogy átsétáljon belőle a nagyobb ketrecbe. Mind tágasabb és tágasabb ketreceket használtak, aztán egyszer csak szabadon volt, de közben teljesen megőszült. Talán azért nem gyógyult meg, mert senkit nem lehet becsapni a saját módszerével. A ketreces átmenetet ő találta ki. Így ejtett foglyul, és így engedett szabadon vadállatokat. De az ő esetében nem lehetett sikere a ketreces módszernek. Csendes ember lett. Erősen szerettem. Ő is engem, szegény.      - Nézze csak, miszter, ez a ketrec hogyan van megkomponálva!      Hanigay doktor nagyot húzott a keze ügyében tartott whiskys üvegből, felállt, hátrasimította a haját, ellenőrizte fehér köpenye gombjait, és teste dülöngélő tendenciáit álcázó merevséggel elindult, az útjában tébláboló medvét udvariasan félretolta.      "Ha egy rejtett kamera, de legalább egy fényképezőgép lett volna ott, édesem!" - lelkendezett a Mester a forgatások utáni hosszas kocsikázások alatt. Ekkoriban már ez volt a szórakozása. Kikocsikázunk, édesem?, kérdezte szeretőjétől, azzal a hanghordozással, melyet egy igazi lord használ, amikor azt mondja ladyjének: kilovagolunk, drágám?      És ilyenkor mindig kikocsiztak az autósztrádára, a Mestert megnyugtatta a száguldás.      Tudod, édesem, összetart, egyben tartja ez a fugális erő, ez az, érted, nem centrifugális, hanem fugális, az egyenes vonalú száguldás, a szélvész ereje abroncsba fogja a nagy pacnit, a nagy szivacsot, engem, mely szétfolyik, lassan kifolyik kezeid közül, édesem.      A virgonckodva hahotázó Mester ekkor már mindig édesemnek szólította szép, szőke szeretőjét.      "Ha egy fénykép volna a bús képű, beesett arcú, borotválatlan John Wayne-ről, amint szembenéz velünk, és elérzékenyülve kipillant közülünk a fővadászmester ketrecére... A mereven dülöngélő, fura előadást rögtönző orvost el lehetne játszatni. Váltakozva: himbálózó és rögzített kamerával. Mintha meg-meglódulna a pavilon, mint a földről nehezen elszakadó, vissza-visszazökkenő vadászrepülőgép."      - Ez a ketrec olyan, mint egy templom, jelzem: tágas udvarral, hogy szakszót használjak, miszter: cinteremmel. A cinterem ez, ahol mi iszunk. Átmenet a világ és a templom között. Ami szoros értelemben ketrecnek definiálható, ismétlem az előbb vont párhuzamot: a templom ez a kör alakú rész, melybe innen, az előszobából nyílik egy ajtó. Érti, miszter, Zsigát a maga ketrecében nem lehet sarokba szorítani, mert nincs sarok. Ezért mindig oda, a maga ketrecébe vonul vissza. Itt ebben az előszobában, ha sarokba szorítanánk sem válna agresszívvé, hanem visszahúzódna a maga körébe, hehe, a maga körébe húzódna, igen... Nagyon érdekes, miszter, ha odakinn valakik Zsigát felhergelnék, ebbe az előszobába hátrálna vissza, hogy megvesse a farát, a lábát egy falnál, egy sarokban, de aztán észrevenné a maga körét, és beballagna. Az átmenet, miszter, a kör és az átmenet, ez a nagy titok. Ebben rejlik a nagy titok.      - Szegény Prohászka Pongrác, ha ezt, ha egy ilyent... - sóhajtott halkan és óvatosan pipája mögül a tanár.      "Sokat ittunk, és nem elnehezedtem, hanem elkönnyebbültem tőle, ez az, elsúlytalanodtam, mint most, az óránkénti száznyolcvan kilométeres sebességtől, és csak te hiányoztál. Ha te is ott vagy abban a pillanatban, akkor az lett volna az egyetlen kívánságom, ha ugyan kíváncsi lett volna rá az egyetlen kivánságokra amúgy is érzéketlen fennvaló: ez az egész pavilon, így, ahogy van, lebegjen el velünk a veneccuellai szigetekre..."      A tanár fütyörészve, merengve figyelte a Mestert.      "A kis pipás a pofámba fütyülte az egyik ismert angol gyerekdal dallamát, tudod, a boldogan csivitelő madárkáról. Komolyan röhögött, körbemutatott a pavilonon, Pongrác, súgta csak felém, Fiuméban... Gyanússá vált nekem a gazember: tökéletesen megértettük egymást, én is megszűntem lebegni, és szembevigyorogtam vele: igen, bizonyára csicsergett volna a fővadászmester Fiuméban, ha ilyen templomi kalitkában szállítják. Méricskéltük egymást. John Wayne üvöltözött a köpcössel, ekkor kezdtem berezelni, hogy ezek mégsem adják el a medvét. De a kis gazember nem engedett figyelni."      - Itassad, doktor úr, hogy érjen utol - utasította Pista doktor Hanigay Nándort, mikor a köpcös emberke közéjük toppant, és kezét izgatottan dörzsölgetve, leplezetlen aggódással nézett körbe, "Na mi van, mulatunk, mulatunk? S újdonság mi van..."      - Még egy pohárral. Na még eggyel, Istvánunk, még! Későn érkeztél.      Az orvos hangja rutinosan, s rábeszélően parancsoló volt, a köpcös szófogadóan nyelte a whiskyt.      - Most pedig mondd meg igaz lelkedre, Pista - szólt csendesen a köpcöshöz Pista, Prohászka Pongrác utolsó élő tanítványa -, te a medvét eladtad a kövérnek?!      - Igyunk. Amit most hall, azt nem kell fordítani - húzta félre a tolmácsot doktor Hanigay, miközben udvariasan és elismerően veregette a vállát.      - Maga nagyszerűen iszik és beszél angolul. Jelzem, az angol nem szakterületem, de az ember az ilyesmit megérzi.      - Hogy adtam volna el nélkületek?! Jött a kövér, tárgyaltunk, de semmi konkrét. Bár ugye...      - Ugye mi? - üvöltött Pista.      - Nem illik hallgatózni - böködte a pipája szárával a Mester pocakját a kis pipás. - Különben maga nekem már régen pancser. Hé, ezt fordítsa, mert fontos. Igazi dohányos pipát szív, mert a pipa és a kecsketej éltet, nem a bőrszivar és nem a whisky. Lásd a kaukázusi matuzsálemeket.      - Ugye ez mégiscsak közmedve, és jogomban állana eladni.      - Nem ezt kérdeztem. Eladtad-e? Mert ha eladtad, hej azt az édesanyád tolvaj gazember úristenit, akkor az első vadászaton lepuffantalak, Pista.      - De hát nem adtam el, Pista!      - Jelzem, ez a medve a legmagasabb politikai védelmet élvezi. Személyesen a Főtitkár Elvtárs engedte meg Pistának, hogy hazahozza. Ha te nem teszel meg mindent ezért a medvéért, akkor nekünk politikai kötelességünk lenne ezt a fejleményt a Főtitkár Elvtársnak jelenteni.      - Magának minden filmjében pojáca a pipás, miszter. Hát ezt nem lehet eltűrni. Hogy kicsúfoljon. Minden filmjében minden pipásnak egyetlen pipája van. Öreg hiba. Rendes pipás két pipával jár, ha az egyiket elszívta, a másikra gyújt rá, hogy az első hűljön.      - Én mindent megtettem érte, fiúk... A ketrecet ki csináltatta? Én! A helyet is én adtam neki. Utcai telefont szereltettem a virágkertészet sarkába, hogy legyen honnan telefonálgassatok, mikor beültök ide murizni. A kosztot évek óta a városi kantinból kapja.      - Jelzem: egy fél évig én biztosítottam a kórház konyhájáról! - önérzeteskedett doktor Hanigay.      - Kihevült pipára bűn rágyújtani, mert megreped. Ezért van minden pipásnál legalább kettő. Ide nézzen: három pipát lát az asztalon, egyet pedig a számban. Amúgy kettővel járok, de amikor intenzív szellemi életet élek, akkor négyet is működtetek.      - Én tartom mindenért a hátam. Én szenvedek. Rám olvassák, hogy a medve helyett hány disznót tarthatna a moslékon a városi kantin. A kertészek panaszkodnak, hogy itt állandóan berúgtok, összehúgyozzátok a tulipánokat.      - Jelzem: itt nagyon komoly politikai tévedésekről van szó, és eléggé felfoghatatlan, miért tolerálod, hogy egy főtitkári döntést kritizáljanak?! - próbálta leállítani dr. Hanigay a panaszáradatot.      - Megbolondulok! - üvöltötte Polgármester Pista. - Senki nem tudja bizonyítani, hogy a Főtitkár Elvtárs jóváhagyásával hozta el Pista az erdőről a bocsot.      - Ismételjünk! - ütött elszántan az asztalra dr. Hanigay Nándor. - A Főtitkár Elvtárs lelőtt azon a vadászaton tizen-nyolc medvét. Igaz?      - Igaz. Én sose...      - Pofa be, Pista! - ordította közbe Pista.      - A Főtitkár Elvtárs lelőtte többek között Zsiga anyját és a testvérét, az ikerbocsot, igaz?      - Igaz.      - Pista a lelőtt medvéről szedte le az egyik bocsot, az élő bocsot, igaz?      - Igaz.      - Megindult vele a Főtitkár Elvtárs felé, igaz?      - Igaz.      - A Főtitkár Elvtárs azt a bocsot is lelőhette volna, kilőhette volna Pista karjából, igaz?      - Igaz.      - De nem lőtte le, igaz?      - Igaz.      - Pista egy zsákba dugta a bocsot, és a zsákot egy fára akasztotta, igaz?      - Igaz.      - És azt mondta, mindenki füle hallatára, a te füled hallatára, hogy: "Akkor én ezt a bocsot hazaviszem." Igaz?      - Igaz.      - Na, azért, te gazember! Mert ezt mondtam. És haza is hoztam. Mert azt mondtam, hogy hazahozom. Akkor hazahozom. Ez hétszentség - üvöltött bele ismét a kihallgatásba Pista.      - És a Főtitkár Elvtárs hallotta, amit Pista a bocsról mondott, igaz?      - Nem tudom, hallotta-e.      - De nem mondott ellene semmit, igaz?      - Igaz.      - Tehát beleegyezett, igaz?      - Nem tudom, beleegyezett-e, mert senki nem hallott semmit. Csak ti szajkózzátok, hogy beleegyezett.      - Hát, ha csak mi szajkózzuk, akkor ismételten azt javasolom neked, kedves Pista, hogy forduljunk beadvánnyal a Főtitkár Elvtárshoz, és kérdezzük meg őt! Megkérdezzük? Beszámoljunk arról, hogy kétségbe vonjátok a Főtitkár Elvtársra jellemző humánumot? S egy politikailag rövidlátó polgármester, te Pista, gátolod a Főtitkár Elvtárs humánumát? Hogy irigy kertészek gáncsolják a Főtitkár Elvtárs humánumát? Kérdezzük meg, hogy ez helyes-e? Mit szólsz, Pista, megkérdezzük, vagy meghúzod magad, és leülsz arra a hülye fenekedre... Jelzem, nem szeretek durva szóhasználattal élni, de most mégiscsak jogos a felháborodásom.      - Elegem van, nem bírom tovább. Én nem kérdezek semmit. Én a város nevében mindent megadtam ennek a medvének. Én most is csak a medve és az ország javát akarom. Itt a nagy alkalom, megszabadulhatunk tőle. Vagyis elindíthatjuk a dicsőség útján. Híres színész lesz. Tovább növeli az ország nemzetközi hírnevét... A medve híres filmszínész lesz, a kövér jól megfizeti, a fenébe, mindenki jól jár. Hát mit akartok?      - Azt mondjad, hogy megegyeztetek-e, adott-e már neked valamit a kövér?      "Beleuntam az üvöltözésbe, az orvos és a kis gazember ravaszdi bölcselkedésébe, rád gondoltam, s hogy tovább kell mennünk, máshol kell kutakodnunk, kereskednünk, pedig mennyire ideális ez a Dzsiga... Ez a medve filmszínésznek született, hm, ez címnek se rossz. A pipás a képembe bámult, ne szomorkodjon, miszter, aztán eltátotta a száját, leesett az álla. Ördöge van. Meglátott téged rajtam. Nem szégyellem bevallani."      - Becsületistenemre, hogy semmit nem adott. Titeket itatott le. Ti isszátok a whiskyjét. Nekem semmit. Kérdezzétek meg a kövért, megmondja, ha van benne becsület.      - Miszter! - a kis pipás csodálkozva fordult szembe a Mesterrel, lovagolva ülte meg a padot. - Miszter, magának most olyan tinédzser a pofája, és rajta az a fene nagy bánat. Maga nekem gyanús. - Fenyegetően a levegőbe szimatolt, mint a vasorrú bábák. - Én nőszagot érzek.      - Ne tiltakozzék, miszter - halkan, udvariasan súgta doktor Hanigay -, nőügyben én mérget írok föl a tanár úr szimatára. Nem csak azt érzi, mikor csalja a felesége, hanem azt is, hogy mikor csalják a szeretői. S bár a pszichológia nem szakterületem, azért megjegyzem, nem semmi ez a teljesítmény: mivel sok van belőlük, mármint szeretőkből, neki is, a feleségének is, hát egészen káprázatos a helytálló megérzéseknek ez a hallatlan százalékaránya. Jelzem, nagyon rendes ember: felesége csak egyetlen egy van!      - Na, miszter, na, hallja, miszter, valljon Gézukának! - a tanár atyáskodva paskolta a Mester térdét, mint aki amúgy is mindent tud, épp csak a nebuló őszinteségét teszi próbára. - Hagyja az aknamunkát, nem fog az menni mivelünk!      "Aknamező! Ez az, édesem - mondta a Mester, s felemelte mutatóujját. - Amikor kiderül, hogy: aknamező."      A Mester gyerekesen nevetett.       - És én voltam a győztes, aki telepítettem. Aknamezőt telepítettem. Alánk.      - Pisták, fiúk, meglőttek! A medve főleg nőnek lesz. A film inkább humbug - nyögte a kis pipás, mint aki megsebesült.      "Mitől fél? Nyílegyenes az út. Gyorsabban!" - szólt rá a Mester a sofőrre, valahányszor az autósztrádának ahhoz a szakaszához értek, ahonnan az már száz kilométereken át húzódó, egyetlen emelkedő vagy lejtő nélküli végeláthatatlan vonalként veszett bele a láthatárba.