Oszlik a bál HÁT MIHEZ IS RAGASZKODNA AZ EMBER       Vasárnap nem is lehet igazi a pihenés, munkanapon sokkal kellemesebb pihenni, mikor mások lótnak-futnak, akkor jobban átélhető a pihenés, éjjel ébren lenni, amikor mások alszanak, ez is, igen, ez is, az üres színház előtt ácsorogni éjszaka, Ellának sok adottsága van, az olyan nő, mint Ella, mintha színésznek született volna, még a haja is, puha, laza, tömbszerű, bámulatosan képlékeny, mintha nem is szálakból állana, könnyedén alakítható történelmi korok hajviseletéhez, ez is egy csodálatos adottság, hogy másképpen nőjön a haj a koponyádon, Andié szálas, az ő hajának a szálassága épp olyan nehezen tüntethető el, mint az arcon a ránc.       Hát mihez is ragaszkodna az ember? mondja meg az ember egy öregembernek, hogy a főügyész úrnak már édes mindegy minden, immár akármihez ragaszkodhat, nem lenne igazam, mert Icuka megint hozzámegy feleségül, pedig most már nem muszáj, hogy miért megy hozzá? ezt se lehet megérteni, sajnálatból? azért nincs miért, mert külön is jól megvoltak, én nem értem, de ahhoz már a főügyész is öreg, hogy értse, se vagyona, se farka, se kinézetele, mit kap rajta egy fehérnép, amelyik olyan, mint a mennyország, mit kap rajta?! olyan lötyögős már az arca, hogy csoda, hogy meg tud borotválkozni, mindegyre ki kell feszítse a bőrt, mint valami lepedőt, hogy leborotválhassa, s akkor azt mondja nekem, hogy Vencel, maguk jobban ragaszkodnak a földjükhöz, mint a feleségükhöz, s ez nem helyes, lehet, hogy a római jogból vett példámat nem is tudta kellőképpen átérezni, le van szarva a római jog, nekem van mit átérezni!       - Apám, hát még meddig kerengjünk, hát ez most már aztán csakugyan sok!       Hát én ezt most már meg kellett mondjam, hát mindjárt az égnek áll a hajam a fejem tetején, most néz, összehúzott szemmel a vadállat, mintha célozna, mind a kettővel egyszerre, hát célozz, s közben vigyorog is, az anyádat, na jó!       Alig mondasz ki valamit, már egy vigyorral el is ütöd?! hát miért nem tüzelsz folyamatosan, Mámbó? nagy erővel kirobban, s aztán visszahúzódik s vigyorog, hát háborogj, ne visszakozz! s akkor megfognám s úgy földhöz csapnám! a mozgó kocsiban felállni, s a mozgó kocsiból földhöz ütni, hogy nyekkenjen! s a mozgó kocsiban állva továbbszáguldani! száguldjon, amerre akar, ott egye meg a fene a kocsiját, Mámbóval vagy Mámbó nélkül!       - Hát neked nem mindegy, hogy merre csavargatod a kormányt! Na, akkor?!       - Nem mindegy!       Én az életemhez se ragaszkodom olyan nemtudomhogy, nekem az már! én jobban ragaszkodom ahhoz, hogy Jolánnak semmi baja ne legyen, s tudom, nem is lesz, én nem is tudom, hogy miért ragaszkodom úgy a földhöz, de ragaszkodom, no de nem úgy, ahogy a főügyész mondja, az öregember beszél belőle, s egy öregembernek sok minden mindegy, nekem nem mindegy.       Úgy néz az emberre, mint a hergelt kutyára, mámá drákuluj, csak nyugodtan, minek mérgelődjem fel?!       - Hát, ha nem mindegy, akkor menj másfelé. Mert nekem tökmindegy. Csak mégis, tudjam, hová, merre.       S hanem, visszajössz ide, vissza bizony, Mámbó, mert ha meg akarok nézni éjszaka egy kihalt város főterén egy üres színházat, akkor meg is nézem!       Mindig lehet valamit kitalálni, ugyanbiza mit, főügyész úr, mit lehessen kitalálni?!       - Neked se mindegy, apám. Ahelyett hogy itt kerengjünk, egy olyan helyre viszlek, olyanra! Na, meglátod. Űzzük itt az eszünket, mindjárt kelnek az emberek, lássanak egy kocsit a színház körül cirkálni? Mutatok én neked valamit, s mondok neked valamit!       Irtó kíváncsi leszek rá, Andi osztályába a gyereket? na, ez okos dolog, te is tudsz okosat mondani, barátom, Mámbó!       - Szervusz!       Mondok én magának valamit, Vencel, s ez nem római jog, ez most történt nemrégiben, egészen közelebbről történt, Vencel, mikor felhívattak a néptanácsra, s azt mondták, állítsam össze a doszáromat nyugdíjazás végett, ilyent nem mondanak fölöslegesen, én már akkor tudtam, hogy rendezik a nyugdíjamat, és azt is tudtam, hogy ha rendezik a nyugdíjamat, ismét megkérem a feleségem kezét, de én akkor ezt még nem mondtam Icukának, csak hazamentem és megszámoltam a pénzemet, tudja, na, ezt lehet, hogy nem hiszi el, Vencel, de én nem vagyok szegény ember, éppen csak pénzem nincs, ha én a régi drága ruháimat vagy a könyveimet eladnám, van nálam érték elég a házban, még mindig módosnak tarthatom magam, de pénzem nincs, mert az értékeimet nem tudom pénzzé tenni, ki veszi meg a ruháimat vagy a könyveimet? de pénzem is van félretéve egy kevés, na, megszámoltam, s utána átmentem Icukához, és meghívtam, ruccanjunk át Sósfürdőre egy napon, busz oda-vissza egy személyre tizenkét lej, kettőnek huszonnégy, na, még városközi busz, jegyek a strandra, egy vendéglő vagy cukrászda, hát nem olyan jajdenagyon sok! azt gondoltam, még ha a nyugdíjamat nem rendeznék, akkor is megbírnék egy ilyen kirándulást, s akkor az bántott, Vencel, hogy ez addig nem jutott eszembe, csak amikor már tudtam, hogy meglesz a nyugdíj, ezért aztán egy kicsit szégyelltem is magam, és később ezt meg is vallottam Icukának, s most is sajnálom, hogy azelőtt nem jutott eszembe Sósfürdőre kirándulni Icukával.       - Szervusz, Zudor elvtárs! Hát az italt nem én szereztem? S nem jól tettem? Ugye?! Hát nem mondok én neked egyelőre semmit, de olyan helyre viszlek, hogy nem bánod meg, hogy elindultunk!       Hát ez az! hát megvan! hát ma már hétfő van, hétfőn reggel viszik el Jankó Imrétől a lovakat, hát most kellett ez nekem eszembe jusson?! vígan odaérünk, hejde, hajnalban, hajnal előtt, rózsafa nyílik a házam előtt.       Én nem bánom, és nem is bánom meg, olyan mindegy merre megyünk, csak menjünk, a fenének kell látnivaló, Mámbónak kell, na, majd mutat nekem is, hát igen, az igazság az, hogy Ellán mindig van látnivaló, mindig valami más, mindig mássá válik, és könnyedén, ó, milyen könnyedén alakul mássá! Andi merevebb, és mindig Andi marad, de Ellába csak azért is bele lehet szeretni, hogy földi érő ruhában, napernyővel olyan természetesen menne végig a városon, hogy mire jönne visszafelé, már teljesen megszoknák, ez egy csodálatos adottság, benne talán valóban elveszett egy színésznő, és azért is meg lehet szeretni Ellát, hogy ezt nem tudja magáról, vagy ha tudja, nem érdekli.       Seggre esik, meg is csókolhatja a kezemet, hát hogy nem jutott eddig eszembe Jankó Imre, ha az embernek van a kezében az iniciatíva, mindjárt másabb, ha én vagyok a nyeregben, s jövök az iniciatívával, már el is van minden intézve, hát Jankó Imrétől jövet csak úgy el kell ejteni, na, látod, apám, ez itt egy olyan hely, amilyenről neked beszéltem, szólj a feleségednek, elhozzuk ide egy vasárnap, mert még jövünk errefelé, apám, hát hogyne jönnénk, akár minden vasárnap estére, hétfőre virradóra itt lehetünk, mert hétfőn reggel jönnek a lovakért, egyszer elhozzuk az asszonyt is, te szólsz neki, itt ez a völgy le van foglalva a pioníroknak! ezt csak úgy odaveti az ember, ha nyeregben van, s legközelebb visszakérdezi, s többet nem is kell feszegetni, mert el lesz intézve, ez ilyen, ha az ember nyeregben van, én pedig ez egyszer nyeregbe kerültem!       S most már lefelé gurul, irtó sebesen gurul a masina, megindultunk lefelé a lejtőn, a Kárpátok lejtőjén, innen már végig lefelé, gyorsan, mit lehet itt kitalálni? amíg még visznek, semmit az égvilágon semmit nem lehet kitalálni, addig még jobb is, amíg visznek, mert nem kell semmit kitalálni.       Balra, szóval lényegében vissza, egy másik úton, hát nem, Mámbó! vissza Keresztúrra nem engedem, dolgavégzetlen vissza Keresztúrra nem!       Egy séta a fenyők alatti sétányon, utána elnyújtózni a sósfürdő deszkáin, s végül bele a sós vízbe, az mintha mindent kimarna az emberből, Vencel, fogadom, hogy nem járt ott, menjenek át, Vencel, mindent kiszív a sós víz, a fáradtságot is, olyan benne az ember, mint egy csecsemő, a fejéből is kiszív a sós víz minden hülyeséget, hallgasson meg, üljön fel egy vasárnap a buszra, s menjen át, Vencel! egyszer átmegyek!       - Nekem ritkán van szerencsém, de ma hajnalban az lesz. Meglátod, hogy mit dobok fel! Mámbónak nem jár üresben a szája!       Kukorékolnak, az ablakon át, a motorzúgáson át is behallszik a kukorékolás, ilyenkor már nem is illik lefeküdni, olyan késő van, hogy ilyenkor már ki szokás tartani reggelig, a konyhában, kávé mellett, csengetett az óra, Andi, elkésel! mindjárt a csengetés után beszólni, de jobb még későbben megérkezni, az előszobában találkozni, ő frissen, te fáradtan, de a fáradtságoddal magadban maradhatsz.       A sóval lemos magáról az ember mindent, a végén, amikor a sós víz már teljesen átrágta, s már feleslegesen csípi a bőrét, akkor tiszta csapvízzel le kell mosakodni, két tusoló van a sósvizű medence mellett, s zárás előtt mindkettőnél óriási tolakodás, na, hát nem én tolakodtam, azt el tudja képzelni, Vencel, Icuka sem, mi álltunk és vártunk, az elegancia azért nem kopik, Vencel! Icuka fürdőruhájába, pedig nem tegnap-tegnapelőtt rendeltük, rendelésre készült valamikor, akkor nagyon modern volt, én mindig a merész női öltözködés híve voltam, nahát, ez ma is modern, és az anyaga, Vencel! kiemelkedett Icuka, mert az ő fürdőruhájába nem itta bele magát a só, nem foltosította, az, kérem, olyan tompán és diszkréten, de azért mégis csillogott, mint amikor annak idején legelőször magára öltötte, kérem, s álltunk, és én átkoztam maga, hogy annyi évig nem jutott eszembe áthozni Icukát, mert annyi pénz került volna, az ember mindig tehetne valamit, csak az a tragikus, hogy erre néha még az olyanok is későn döbbennek rá, mint én, s akkor álltam s vártam, hogy Icuka kiélvezhesse a fürdőruháját, ahogy ott állt, s ahogy bámulták, mert az igazság az, kérem, hogy bámulták, de ez nem volt sértő, és a fürdőruha is megérdemelte.       Nem szabad sem hajnalban, sem kora reggel megérkezni, akkor már lefeküdni sem szabad, ha addig kitartottál, tarts ki tovább is, a test páráitól nyirkos ágyba hajnalban vagy kora reggel valaki mellé befeküdni?!       - Tudtad te azt, apám, hogyan lett egy muki milliomos az esernyőjével?       Hát így, egyből! ha tudta, jó, ha nem, úgy is jó, ha az ember egyszer nyeregben van, akkor már mindjárt másképpen kérdez! a fellépés! a fellépést gyakorolni kell, mámá drákuluj, ha az ember azt mondja valahonnan fennről lenézőben, hogy, na, Jani bátyám, akkor mikor is kezdünk neki az alapnak? inkább cementben van hiány, de ez nem egy probléma magának, ha megszorulnánk, maga ott a raktárban! ez így egyből más, ez nem könyörgés, tapogatózás, hogy lám, mennyivel száll be, ez egy olyan kérés, hogy suttyomban meghúzza a szárcsinát, a kultivált ember úgy erőszakos, hogy észre sem veszik a Jani bá félék, ezt nem könnyű megtanulni, de muszáj, mert hanem se ház, se térmozi, se jó szinyorinák.       - Az esernyőjével? Milliomos? Miért, mit csinált az esernyőjével?       Ott álltam elgondolkozva és sajnálkozva a két tusoló mellett, s már szívesen víz alá álltam volna, Icuka is lúdbőrözni kezdett, az elég csúnya látvány, mikor egy nő lúdbőrös lesz, de nem akartam lökdösődni, mert az a sok fiatal, jó erőben lévő ember valóságos sportot csinált a lökdösődésből, férfiak, nők fél lábon ugráltak, hogy bár a fejük, válluk, egyik kezük vagy lábuk kerüljön egy-egy pillanatra a vízsugárba, az erősebbek széles terpeszből lökték tovább a többieket, szóval, Vencel, ez egy beszédes látvány volt, főként magamfajta idős férfi számára, akinek már semmilyen esélyei nincsenek effajta sportban, de magukra valamit adó nők, gyerekek is állingáltak mellettünk, várva, hogy a dühöngők, a habzsolók, ezeken látszott, kérem, hogy bármin keresztülmennének, bárkit keresztüldöfnének, vártuk, hogy végezzenek végre, s akkor egy vékony kamasz, kérem, guggolva, térden csúszva átbújt a terpeszben álló lábak alatt, s anélkül hogy valakit meglökött volna, ott lenn, a farácson rá több víz csurgott, mint bárkire a tolongók közül.       Ella földig érő ruhában is úgy mozog, mint rövid harangszoknyában? mindkettőben természetesen mozog, de nem ugyanúgy, ez egy külön tehetség, de ez sem jó dolog, minden ruhában feltalálod magad, mindenkivel ugyanúgy viselkedsz, akkor milyen ember vagy? rejtély, mindenkivel ugyanúgy táncol, tapad, bárkire rátapad, ez eléggé taszító, minden egyéb nagyon vonzó, de ez taszít, legalábbis hosszú távon, feleségül nem vennéd! rövid távon, persze, csak a vonzást észlelem, a taszítást csöppet sem, ha nem lenne sülve-főve együtt Andival, akkor talán ki is próbálhatnám a vonzást, fantasztikusak az átváltozásai, az ember rövid távon csak ezért is beleszerethet.       - Az a muki, érted, csak úgy járkált az esernyőjével. Egy régi darab volt, azt se tudták kinyomozni, ki csinálta. Unikum volt. Valakinek, egy nagyon komoly tudósnak, akinek a rakétaiparban voltak funkciói, már úgy, ahogy ez Amerikában szokás, ugye, feltűnt az esernyő. Követni kezdték a pasast.       A fellépés! nélküle semmi, a szinyorináknál is, évek telnek el, amíg az ember lenyeli a galuskát, s a fellépése perfekt, elegáns, kell a fellépés, az sem mindegy, hogyan lépnek egy maradi muki mellé, hogy üzletet ajánljanak az esernyőjére, úgy, hogy a maradi muki ne nézze hülyének őket, s ne kiáltson segítségért.       Akik errefelé katonáskodtak, azt mondják, itt nincsenek dombok, mint nálunk, olyan, mint egy szánkázóhely, a Kárpátokról eléggé egyenes, hosszú az út lefelé, s aztán csak imitt-amott egy fa, de különben végeláthatatlan mező, a masina olyan hamar lefut, mint egy szánkó, s már nem is tudja az ember, hol és merre van.       - Hát azért követték a pasast, s igazuk is lett végül, mert a nagy koponyák kiszámították, hogy milyen kellene legyen egy borzasztóan fontos műszernek a görbéje. Na és ezt a görbét nem tudták a valóságban se kicsiben, se nagyban kivitelezni a szakik. Úgyhogy vita lett, hogy a csercsetálás* olyasmit talált ki, amit megcsinálhatatlannak tart a praktika. Mert ilyen görbe csak képletben létezik, kinn a praktikában nem. Na és akkor az esőben a tudós észrevette az esernyős mukinak az esernyőjét, amelyiknek erősen furcsán görbültek a bordái. Na és akkor azt mondta a tudós, hogy ez az a görbe, amiről azt bizonygatják a köposzok, hogy nem létezik. Hát igaza lett. A sok köposz le volt főzve. És kemény pénzért megvették a mukitól az esernyő szabadalmát.       Engem megütött, lelkemen ütött a látvány, kérem, maga most bizonyosan arra gondol, Vencel, amire először én is, arra, hogy a fiúra a másokról lecsurgó víz folyik, de ha maga innen akarja visszautasítani a közösségi érzést, akkor rossz a kiindulópontja, Vencel, hát arra a fiúra nem a másokról lemosott kosz folyt, ezt nekem ne is magyarázza, na, legyek őszinte, azért se magyarázza nekem, mert én is gondoltam erre, tehát nem idegen tőlem az érzés, de nincs igazunk, Vencel, annak a fiúnak volt igaza, és ezt magának még nem késő megjegyeznie! olyan ostobán büszkék vagyunk, az ostoba büszkeség pedig magánérzés, nem közösségi, azonkívül még hazug érzés is, ezt se feledje el, ostoba büszkeségünkben arra gondolunk, be nem másznánk a másokról lecsurgó koszos víz alá, hát miért, Vencel?! a büszkeséget letárgyaltuk, de az ostobaságot nem, mert hát benn a medencében, egymás hegyén hátán, ott, ha már arról van szó, nem egymás koszos vizében zsúfolódunk?! na, ugye? de magunk ellenében nem szeretünk gondolkozni! a tusolóból csurgó víz pedig csupán a sót mosta le a testekről, nem egyebet, az a fiú, az tudott valamit, Vencel, ösztönösen, mint a nők, na látja, Icukának például eszébe se jutott, hogy a fiúra mások koszos vize folyt, nagy dolgok ezek, Vencel, ha képes beleérezni, s az se biztos, hogy a főügyész bele tud érezni Icukába, mindenki a maga bajával.       Rostonsült illatával ébredni, reggel korán kevesen tudnak jó étvággyal enni, reggeli étkezés kiadós legyen, az a legfontosabb! de reggel mégiscsak teaillat szivárog az ajtók alól a lépcsőházba, rostonsült illata, feketekávé, kedves ételek, aki ezt leírta, zseni volt, ki fogja ezt is egyszer megérteni, hogy az ember agyán milyen kellemesen bizsergett végig ez a szókapcsolat, kedves ételek, rostonsült kedves illata, feketekávé gőze-illata, hogy milyen öröm, hogy van, van mit enni, eddig még egy nemzedék se élte le úgy az életét, annyi nélkülözés nélkül, hogy ne gyönyörködne a kedves ételekben, de lesz, lesz mit enni, elvtársak! kedves gyerekek! körülvesznek téged a kedves ételek, minden gyereket! dallammetafora!! "körülvesznek téged a halál félelmi", temetési ének helyett születési ének, körülvesznek téged a kedves ételek!       - Mert csak azért mondom. Apám, manapság már nem lehet tudni, mi viszi előre vagy ki viszi előre a világot. Egy szimpla esernyő is, ugye, mit csinál! Itt van az ekszperiencám* a két difuzorral és sortűzzel. Hát ez már szabadalom lehetne. De hova, kinek nyújtsam be?! Különben is utána kell gondolni a dolognak, ki kell dolgozni. Persze, ma már az ötlet is elég. S az ötletből forradalmat lehet csinálni. Az ötlet is elég. Ha nem ragaszkodik az ember az ötlethez, hogy az az övé legyen, akkor szépen elhapátolják előle mások.       - Én már aztán igazán nem mondom el senkinek, hogy te mit találtál ki a hangszórókkal!       Komoly kontroll nélkül semmi nincs, titoktartás, autokontroll, vidzsilenca*, hátha a mukinak fényképei vannak felhúzott esernyővel?! ez nem biztos, mert ki bolond esőben fényképeztetni magát? de hátha valamikor, valamelyik szinyorinával levétette magát esőben, eső után, szivárvány alatt, ahány szinyorina, mind bolond, vadulnak az ilyen romantikus fényképekért, tehát akkor csercsetálni kell, mikor vette a muki az esernyőt, van-e fénykép a felhúzott esernyőről, elkobozni a családi fényképalbumokat? megvenni! bele kell számítani az esernyő árába! tata, csak a képekkel együtt vesszük meg, majd visszakapja őket, nem kell megijedni, na, aztán sorra a szinyorinákat, van-e közös képük, kisasszony, ál- lamérdek! hát egy borítékban elküldött ártatlan képpel fel lehet borítani a rakétaiparok egyensúlyát!! ha igaz az esernyővel a mese, akkor ez príma példa, mondok egy példát, elvtársak, a vidzsilenca! minden percben mindenütt vidzsilenca! akkor, amikor egy borítékba tett családi képpel fel lehet borítani a rakétaiparok egyensúlyát, akkor a vidzsilenca még a családi képekre is ki kell terjedjen, elvtársak!       Ő, aki semmihez nem ragaszkodik, ő, a főügyész mondja nekem, hogy hát milyen ember, aki semmihez nem ragaszkodik?! engem elvitetnek, de egyszer el kell engedjenek, s akkor hazajövök, a földemre jövök haza, ha nem lenne földem, akkor elmehetne Jolán akárhova, mindegy lenne, hol dolgozik, ha nem lenne földünk.       Kedves illatok, kedves hajnalok, kedves illatú hajnalok! nincs már messze az az idő, sült szalonna, pirított hagyma szagú hajnali falvak helyett kedves hajnali illatú falvak lesznek nemsokára, ezt én állítom, én: Zudor Antal, ki merem jelenteni: nem kuporgat majd a paraszt egy disznóra, amit felfüstöl, s egy évig rágja a szárított, füstölt húst, amikor naponta friss húst ehetne!       Egy völgy más, teljesen más, ki tud lefényképezni egy völgyet? na, legfennebb lekeccenti a szinyorinát a zöldben, de hát a völgyet úgysem tudja befogni, még a szemével se tudja befogni, nemhogy egy lencsével.       Ha az embernek nem lenne földje, amihez ragaszkodjék, hát akkor hova kívánkozna haza! hát akkor mindegy volna! hát, ha nem lenne földünk, akkor Jolán mehetne városra szolgálni valamelyik fejeshez, s akkor én hova kívánkoznék haza, most, hogy elvitettek, hova kívánkoznék? az elvtársurak cselédszobájába? hát ha nem lenne földünk, az a szikra föld, amit ketten megművelünk, mihez ragaszkodnánk? hova kívánkoznánk haza? úgyhogy én a földről le nem mondok, én a földet nem adom, én, én, főügyész úr, én embert ölök, s utána felakasztom magam, de én a földemet nem adom!       - Az mindegy, hogy elmondod-e, de azért jobb, ha hallgatsz vele. Egészségünkre! Én nem akarok dicsekedni, de egyszer eljön az én időm is. Ez egyszer szutás! Én sok mindent el tudnék neked itt beszélni, de... Csak annyit mondok, hogy eljön az én időm is.       Már Andi sem érzi, milyen kedves a sistergő hús illata, fiatal ahhoz, hogy érezze, és nálunk sosem hiányzott, a feketekávé illatáért már lelkesebb, mert újdonság, mert odahaza ma sem adnak ki pénzt az öregek feketekávéra, nem is szeretik, persze, megisszák, hogy ne tűnjenek bunkóknak, na igen, a feketekávé a civilizáció fokmérője.       A főügyész mihez ragaszkodott ebben az életben? mihez ragaszkodott a főügyész úr?! én ezt egyszer megkérdezem tőle, ha visszajövök, s ha addig nem hal meg, meg én, megkérdezem.       A fene a pofámat, mámá drákuluj, ez nem igaz, hogy az ember nem tudja a száját befogni, mindent ki akar kürtölni a világba, de hát muszáj beszélni valakivel, az embernek a fejében ott a nagy iniciatíva, s mellette egy csomó másik, az embernek a fejében ütik le egymást az iniciatívák, egyik jobb, mint a másik! s akkor az ember üvöltene, hogy, né, emberek, né, mit találtam, de nem kell üvölteni, pofa be, ki kell várni, ülj le a seggedre és várj, ez a jelszó, várd ki, amíg eljön az ideje, ne kiabáld ki magadból! de az úristenit, mikor egyik üti le a másikat!       Leülhet a főügyész a takaros kis farkára, én nem szívesen éltem volna le az ő életét, akkor már inkább az enyém, még ha most el is vitettek, de én visszajövök! van hova visszajöjjek, de ő mihez ragaszkodik? Icukához ragaszkodott, az igaz, s Icuka is ragaszkodik hozzá, megint férjhez megy hozzá, másodszor is, pedig már nem muszáj, tizenkettőt kapna mind a tíz ujjának mindegyikére, de ő megint csak a főügyészhez megy férjhez, az első érthető volt, a pénzért, a rangért, de most miért? s miért ült meg vele? oktalan beszéd, hogy harminc centis farka van, nincs, Marci megkérdezte Icukától, igaz-e, Icuka kacagott, nem akarta megmondani, de csak kifutott belőle, hogy ne mind nyaggassatok, nincs neki semmi különös, csak egy olyan rendes, kicsi, takaros, röhögheti Marci, ezt a takarost, de nincs mit röhögni, mert akkor még érthetetlenebb, van az ö-regembereknek még egy előnye, Vencel, s azt az élvezkedő természetű fehérnépek kihasználják, Icuka pedig egy élvezkedő természetű fehérnép, nekem elhiheted! én elhiszem, Marci, anélkül is, hogy bölcselkednél vele, hogy elhihetem neked! Icuka is jobban szétnézhetne a világban, éppen az ilyen dicsekedő Marci-félékkel szűri össze a levet, én ezt se tudom megérteni, azért ezt jobban megértem, mint azt, hogy a főügyésszel marad, azért, Vencel, mert egy öregnek, ha egyszer feláll, akkor sokáig áll, s ezért megbolondul minden élvezkedő természetű fehérnép, az lehet, hogy így van, de az is úgy van, hogy Icuka a főügyészhez megy férjhez, nem máshoz, pedig maradhatnának külön is, külön élve is élvezkedhetne vele Icuka, mint eddig, de hozzámegy, pedig nem muszáj, s ez a házasság már nem az érdekért s nem az élvezkedés kedvéért van, akármit mond Marci, hát akkor miért van?! ezek ragaszkodnak egymáshoz, s ha a főügyészt vitetnék el, akkor Icuka nem is tudom, mit csinálna, mert egy ilyen asszony, aki olyan, mint a mennyország, s aki ragaszkodik valakihez, az csinálna valamit.       - Csak ennek az iniciatívának milyen forradalmi ereje van. Nézd meg, apám, vegyünk két difuzor helyett többet. Kicsiket, nagyokat, összevissza. Hát azokat sokféleképpen el lehet helyezni egy komoly moziteremben. Ne mondjak egyebet: egy szuper moziban lépcsőzetesek a széksorok, mint a stadionban, hogy mindenki lásson. Na, most figyelj: teszem azt, menetelnek a vásznon a katonák, hogy döng bele a föld. S akkor te a menetelés hangját, a csizmáknak s a földnek a döngését a széksorok alá rejtett difuzorból hallod?! Na, ugye?! Mindjárt más! Vagy morajlik a tenger. Az is a székek alól! Egyből más. Jobban benne vagy a filmben. Egyből más a párticsipáré. Ez az, a párticsipár*é, apám. Ez a jövő mozija, amelyik kényszerít, hogy párticsipálj. Hát már ott vagyunk, hogy a sok indult ember azért jár moziba, mert ott sötét van, s lehet csöcsörészni a szinyorinákat. Hát nem! A jövő mozija ezt nem engedi meg. Dönteni kell. Aki csöcsörészni akar, az menjen a parkba, aki kultiválódni akar, az jöjjön a moziba, és párticsipáljon. S muszáj lesz neki párticsipálni, mert a mozi fejlődik... Én neked csak egy szimpla példát mondtam egy szimpla difuzorral!       Ha itt ülne mellettem a főügyész, ha őt is elvitetnék velem együtt, akkor irigyelném a főügyészt, így is egy kicsit, de akkor erősen, én édes istenem, az a fehérnép mit meg nem csinálna érte, s ezt tudná a főügyész, s én is tudnám, s mind a ketten arra gondolnánk, hogy vajon otthon Icuka mit rendez a főügyészért, mind a ketten erre gondolnánk, én is erre gondolnék, s akkor volna mit irigyeljek a főügyészen.       Egy hirtelen tüzet kapott hússzelet, ha az ember nem alszik, jobban megéhezik, egy szelet sült hús, egy forró feketekávé, hát ez még váratni fog magára, az alkohol különben tápláló, egy szelet húst, minek kettőt? Andi úgysem enne, udvariasság? csakazértis egyet, a sercegő hús illatában őrölném a kávét, talán a kávéőrlő zajára megébredne, a sült hús illatára nem! én a sült hús illatára éjszaka is megébredek, ő reggel se, a kávéra talán, az illatok, kedves reggeli illatokat gerjesztek a konyhában, melyeket ő nem érez kedves illatoknak, hunyorogva beszédeleg a kedves a konyhába, kezébe adom a kávéját, szürcsöli, az illatok! már az első világháborúban voltak füstbombák? a konyhában kelt illatok elborítják, nem érződik a test pállott, a hálóing nyirkos szaga, Andinak előnyére válik a pillanatnyi divat, a szoknya rövidül, bármennyit rövidül, az neki csak előnyére van, hosszúban talán nem mutatna olyan jól, ingázás bokától combközépig, ennyi a szoknyadivat, az ingamozgás periódusai ismétlődnek, így egy közelebbi vagy távolabbi jövőben, Magdi, te ismét hírnök leszel, aztán a csúcson leszel, anélkül hogy bármit is változattál volna, különben tényleg nem változol, a legszerencsésebb alkatú nőnemű lény vagy, akit életemben láttam, én pedig egy szerencsés ember vagyok, mert ez idáig téged láttalak a legtöbbet, ez idáig igen, Antika.       Hozzám, ez az igazság, soha nem ragaszkodott úgy fehérnép, ahogy a főügyészhez látszik ragaszkodni Icuka.       - Én a színházat is szeretem, nem igaz, hogy nem. Pláne a szavalást, amikor a színész szembe kell nézzen velem, s nem fireg-forog ide-oda. Ez egy tisztességes dolog. Mert a színészetben is legyen diszcsiplina, apám. Mert ahol nincs diszcsiplina, ott semmi nincs. Na, amikor áll és szaval, abban van művészet, van diszcsiplina. Akkor egy demokratikus, őszinte művészet. Látod, ez az: ha a színházból is egy olyan demokratikus, őszinte művészetet lehetne csinálni, mint a mozi! Nem mondom, sok még a mozin is az igazítanivaló, de annak a jövője már biztos. Az egy forradalom lesz, apám. No de mondom, a színházért is lehetne mozdítani valamit. Mert ez így olyan, mintha az ember leskelődne a székéből. A színész meg bujkálhat előle, csúfot űzhet belőle. Én, apám, ezt a művészetet is megcsercsetáltam egészen közelről, úgy néz ki, hogy azért is ábrándultam ki a mostani formájából. De lehet csinálni ezzel is valamit. Ugye, mint mozis meg kultúrás ember, én voltam a függönyhúzó, mikor vajegyszer nálunk vendégszerepelt a vásárhelyi színház. Egy függönyhúzó ember többet lát. Mindent lát, apám. Elment a kedvem az egésztől. Az egész társulatot fejenként kétszáz lejre büntettem volna. Csúfot űztek a poporból. Mert űzhettek, érted, apám, mert ez a művészet megengedi. Bezzeg a mozi, az nem, a mozi, az demokratikus, az nem engedi meg azt, ami antidemokratikus, ezért nagy a jövője. Na, apám, rí az özvegy a közönség felé fordulva, a közönség is szipog tisztességesen, akkor megfordul az özvegy, összegörnyed, ezt lennről úgy láthatták, hogy szenved tovább becsületesen, de sziszegett, apám, mint egy kígyó, s rángatta-bogozta a melle körül a celeculát, míg a többiek szenvedtek tovább, s a közönség sírta össze magát. S akkor kiszól nekem, hogy mit bámulsz, te marha, nem szégyelled maga?! Hát nekem kellett szégyelljem magam?! Olyan szar mellei voltak, hogy már csak azért kellett volna szégyellje magát. Hát én a faluból, s méghozzá az ő korosztályából legalább tíz fehérnépet ki tudtam volna állítani, akiknek mind jobb mellük volt, mint neki. Aztán amikor látta, hogy erősen feldühödtem, akkor vigyorogni kezdett, hogy hát, ha az neked jó, akkor csak bámuljad, pubikám. Hát én csak azért is bámultam, nem azért, mert az nekem jót tett, hanem azért, mert az ember örökké tanul valamit.       Ha a főügyészt is elvitették volna velem együtt, ha Icukát is megint kidobnák a kocsmából, s el kellene menjen szolgálni városra valamelyik fejeshez, a főügyésznek az is mindegy volna, egyszer, amikor kieresztik, csak megtalálja Icukát egy cselédszobában, s ő megint elkezdi valahol fonni a gyékény lábtörlőt, s megint csak együtt vannak, s ez neki elég is, hát én nem tudom, ha neki mindegy, hol fonja a gyékényt, nekem nem mindegy, nekem semmi nem mindegy, én a földemre jövök vissza, ha Icukának egyszer szolgálni kellene, lehet, hogy szolgálna, de az is biztos, hogy a fejes hozzányúlna, ez most is így van, Marci is odakajtat, ez is odakajtat, az is odakajtat, s akkor a főügyész miért fonja a lábtörlőt olyan nagy nyugodalommal?!       Viszonyítási pont lehetsz, Magdi, legalábbis az olyanfajta külső szemlélő számára, mint én, feltétlenül, én a körforgást úgy is nézhetem, hogy te vagy a központja, a te szoknyád a fix pont, változatlan, s hozzá képest rövidülnek, aztán megint visszahosszabbodnak a szoknyák, a te hosszú szoknyáid nekem minden más szoknyánál jobban tetszenek, mert jellemesek, nem változnak, mert szervültek, olyan, mintha testrészed lenne, de Andinak nem tetszik, hogy Magdi a divatosnál hosszabb szoknyában jár, lényegében egymásnak nem tetszenek, a szoknyakérdés csak tünet, ha én Magdit úgy nézhetném, ahogy unokaöcs nem nézheti, mélyebben befészkelődne az agyamba, mint Andi.       Lehet, hogy a főügyész nem cserélne velem, mikor az embert elvitetik, azt sem tudja, meddig tartják, s hova viszik, akkor már nincs mit csereberélni, nem cserélne velem, hozzám is ragaszkodik Jolán, én fejszével ütném agyon, ha valaki Jolánt bántaná, a főügyész fel se emelné a fejszét, nem is tudná, nem is akarná, Jolán a földet egyedül is megműveli, Jolán egyedül is ember, jól volt elrendelve, hogy az emberek nem cserélhetnek egymással, nem cserélhetek senkivel, s arra se jó gondolni, hogy az emberhez senki nem ragaszkodik úgy, ahogy az ember szeretné, mert akkor nem lehet kitartani. |