|
Progéria Harmincdekás Pistike színházi ruhája N. L.-nek - Komolyan gondolod, hogy nem jössz? - kérdezte elgondolkozva Láng István a feleségét, aki elkeseredett képpel ült a szőnyegen, amolyan fél törökülésben: egyik lába kinyújtva, kezei fáradtan a padlón., feje előre ejtve. Játékos, ám mégis durcás volt a hangja: - Én nem is tudom, hogy mit akarok - amiből Láng István pontosan kiérezte, hogy az erőltetett vidámság vigasztalás akar lenni; a durcásság mögött fájdalmas lemondás. Ilyesmit látva tehetetlen az ember, gyámoltalan. "De bár állna fel, a fenébe belé, még az hiányzik, hogy felhűljön." Másodszor maradt terhes, az első magzatot elvesztette, és Láng István tehetetlen totyogással próbált megelőzni valamit, amitől azóta egyfolytában rettegett. "Állna fel, de én ezt most fel nem tudom onnan szedni." Mintha a kisfia halt volna meg akkor. "Kisfia". Harmadik hónapban sem volt az asszony, de neki csak megmaradt ez az első - elveszett kisfiúnak, akit kamaszkora óta várt... Egy éjszaka sírásra ébredt: "Pista, meglásd, el fogom veszteni", egész éjjel ki-bejárt, ő tehetetlenül, tanácstalanul hallgatott. Reggel, mikor kiment fáért, hogy tüzet gyújthasson, az öregasszony kis lakatlan szobájában, amit ők előszobának használtak, felemelte a leborított újságot az éjjeliről: tele volt vérrel. A legnagyobb csutaknak állt a fejszével, szétverte, bedurrantott a kályhába... Vajon nem a hideg miatt? - ugráltak akkor is ide-oda a gondolatai; miért, hogy volt - mert ő már mindig úgy fogja érezni, hogy volt -, és elillant mellőle az a kisfiú? Minden gyereket megnéz Láng István, s valami illékony, valószerűtlen anyagból lévőknek érzi őket, akikre nagyon kell vigyázni. "S ez az asszony nem akar felállni." - Felveszed azt a kékes ruhát, az még megy is, jól is fog állni rajtad - bátortalankodott elő a javaslattal. - Olyan leszek benne, mint egy elefánt. A szemén azonban látszott, hogy biztatást vár. - Á, dehogy. Próbáld csak fel, majd én megmondom, hogy milyen. Az asszonyka arcán szétömlött a játékos reménység, egy kis félelemmel vegyülve, persze; kiment öltözni, Láng István közben találgatta, hogyan fog visszajönni: ha belép és kislányosan játszva a dámát elbillegeti magát előtte - "Na, hogy tetszem?" -, akkor minden rendben. De ha duzzatag képpel jön, mint az óvodás, akire három számmal nagyobb ruhát adtak, akkor ő mit fog csinálni? Itthon maradnak? Az asszonyka gondterhelten lépett be: - Hiába, mégiscsak, mégis . . . Forgott, nézte magát. Láng István összeszedte minden rábeszélő képességét. - Ne haragudj, öregem, de nem rossz. Ennek bő a szabása, úgyhogy nem is nagyon látszik, beleférni még belefértél, hát mit akarsz? Nincs más, hát nincs más. És szerintem ez egészen jó. Az asszonyka komolyan nézett: - Nem marháskodsz? - Hogy képzeled? A ruha jól állt, és szép is volt. Mintha túl mély lenne a kivágás. - Szvettert veszel. Na, készülhetek én is? Kinyitotta a szekrényajtót. Elégedetten öltözködött, "te jó ég, ezt is sikerült megnyugtatni, most szinte büszkén forog a tükör előtt, megjött a kedve, kacarászik". - Hanem Istvánka, hogy te milyen régimódi vagy - nézett végig a férjén, aki már belebújt abba a fekete rend ruhába, melyben hat évvel ezelőtt érettségizett, és egy évvel azelőtt államvizsgázott. Láng István válasz nélkül hagyta a megjegyzést, még örült is neki, hiszen aki ilyesmit mond, az legalább önmagával elégedett, s vette a nyakkendőjét. - Megajándékozlak egy nyakkendővel, ha lesz pénzem, ez a keskeny modell már rég kiment divatból. Láng István elkomolyodott: - Én azt fél sem kötném, szerintem ez a standard. Ez divattól és kortól függetlenül, állandóan szolid és elegáns. .. Nézd meg, a tévébemondóknak milyen van... Az asszonyka azonban hitetlenül bólogatott - "nem érv" -, s ez a férjet kihozta a sodrából: - Különben én csórén is, frakkban is Láng Pista maradok, slussz. S tojok arra, hogy ma bámulóest lesz a színházban, amit különben sem hiszek, csak a te elméleted. - Közben meg is bánta, hogy az asszonyra dörrent, aki elhallgatott - "Jól tudod, hogy nem így van" -, s szomorúnak tűnt megint. Láng István nem bírta nézni a szomorúságot, főleg ha nem értette, miért van. S mostanában nem nagyon értette, de még magát sem: kapcsolatuk változott, amióta érezte, mert csakugyan érezte maguk között - maguk körül Pistike-Beátát, aki elől még nem lehetett átmenni egy másik szobába, aki ott volt velük, és ez mindenek ellenére jó is volt így; ha oda tette a kezét, és nem érezte rúgni, félelem szaladgált végig a hátgerincén. - Nyugodj meg, hogy más sem elegánsabb, nem tudom, miért problémázni. Vasárnap, mikor kimegyek az utcára, s látom, hogy a városka ünneplőbe húzta magát, mintha két-három évvel visszahátrálnék az időben, s én is az érettségi ruhámmal jól elvegyülök közöttük, jól érzem magam; visszafiatalodik ilyenkor a város. Van ennek varázsa, nem? - Most nincs fekete táskám a cipőhöz. Hacsak az nem, amit még a bankettre vettem. Láng István önkéntelenül, hosszan felkacagott, amolyan idegesség elleni kacagással : "Érettségi?" - Olyan, amilyen - a feleség is elmosolyodott -, menjünk. - Ne is törődj... Van neked egy Harmincdekás Pistikéd, s egyéb mit számít... ...Láng István a színházban elégedetten állapította meg, hogy a városka átlag három-öt évvel azelőtti fazonban feszít, s érettségi ruhájának árfolyam-emelkedését is határozottan érezte egyre bátrabban feszülő melle környékén. Felesége félénken meghúzódva ült mellette, úgy látszik, rá nem hatott a látvány, pedig térdig buggyos nadrágú öregurak is voltak ott -, s Láng István megint elkedvetlenedett, nem tudott figyelni. Néha megsimogatta feleségét, "mit csináljunk, mit tehetünk, egy évvel az egyetem után, egy év alatt nem lehet, de nem tudom, miért veszel te ilyesmit a lelkedre, az egyetemen farmerben is eljöttél a színházba, tudom, persze, tudom ezért nemcsak te vagy a hibás, nem egészen, azt hiszed, itt ilyenek a követelmények, de félek, nincs igazad, s ha mégis igazad volna, majd jövőre... jövőre, most Harmincdekás Pistikének veszünk majd kocsit s egyebeket mert mindjárt egy kilós, kettő, és itt van, de jövőre". Szünetben nem mentek ki, minek mutogassák magukat. Lányismerős jött hozzájuk: - Milyen szép a ruhád, milyen anyag, ilyent még nem láttam. - Külföldi, csak már egy kicsit feszül rajtam - az asszonyka merev arcán a vonalak fellazultak. Előadás után az utcán felsóhajtott: - Ez is lejárt, nem is rosszul. - Még sikered is volt - kacagott Láng István fura jókedvében. Egy kis utcán sétáltak át lassan, ráérősen. - Te, hogy rúg ez a Pistike - ámuldozott az asszony -, nohát, így rég nem rúgott. - Színházban volt - kacagott Láng István -, szégyelli szegény, hogy csórén. - Komolyan, nézd meg, kétfelől - öröm volt a hangjában - te, vajon nincsenek ketten? - Egyedül van. De hát mondom, hogy mi a baja. Igényes. - Miért akarsz most bántani? - Nem akarlak - átfogta felesége vállát. - Hagyd csak, tudom én jól. Tíz lépés után megint robban a kacagás. - Öregem, nem is volt csórén, hiszen benned van, te vagy a ruhája. Az asszonyka tanácstalanul mosolygott, veszélyeket áthidaló mosolygással. - Nem tetszel neki - forgatta Láng István -, nem tetszik Pistikének a ruha, s mérgében rúg. Részemről meg is tudom érteni, mert az embernek vannak igényei - észrevette, hogy az asszonykának nőni kezdtek a szemei, jónak látta abbahagyni; magához húzta: - Gyere, szépen haza a szekrénybe... Az rántott egyet a vállán: "igazán hagyd abba". - De ha nem tetszik neki, meg kell fegyelmezzem a ruhát, meg kell igazítsalak - játékosan mímelte a verést, ahogy mendegéltek. - Hülyéskedj... - Nem hülyéskedek, verlek. Az asszonyka megállt, szembefordult vele, és egészen komolyan mondta: - Üssél. A pof kicsi volt, de csattant. Láng István tudatáig csak annyi jutott el, hogy elcsattant egy pof, és hihetetlen, de ő adta, "te jó ég, megütöttem". - ...de hiszen csak játék volt. -Tudom - mondta az asszonyka, s átölelte. Sírt. - Akkor ne sírj... ne haragudj. - Nem... Olyan jó, hogy már sírhatok, egész este akartam. Láng István ölelte, becézte feleségét. - Mégse sírj. Csakugyan nem haragszol? - de érezte, hogy az nem is haragszik, nem is haragudhat, így kell ez legyen; valahogy nem érezte magát hibásnak, "hát meg lehet ezt érteni?" Az asszonyka csak sírt. - Ne sírj, gyere, járjunk egyet, sétáltassuk meg Pistikét, kell a mozgás. Elmentek a lakótelepi ház mellett, visszajöttek, csendben, szó nélkül, nyugodtan. A saroknál megálltak, Láng István mosolygott, hogy na most mi lesz, az asszonyka is félénken, biztatóan, mint a diáknegyedben, mikor Harmincdekás Pistike még csak a jövőben rugdalózott, s a diákotthonban zárták a kaput, be kellett volna menni, de az asszonyka ingadozva, s mégis igenlően mosolygott, hogy leírhatnak még egy kört. S továbbsétáltak. (1973) |