Koko Samuék vándorútja Barabás István:Még egy robotmese Előre 1981-09-30       Szávai Gézának lapszerkesztői, irodalomkritikusi és családfői ténykedései mellett a gyermekolvasók szerencséjére marad ideje meseregények írására is. Az Előre idei évkönyvében az olvasók ízelítőt kaphattak a Kókó Samuék vándorútja című munkájából, most megjelent az egész regény*), Szávai első nagyobb lélegzetű, gyermekirodalmi vállalkozása.       Előszó helyett című előszavában a szerző pontosan megfogalmazza célját: ellentétben a manapság divatos, olyan tudományos-fantasztikus művekkel, amelyek félelmetes mumusként mutatják be a tudományt és technikát, ő ez utóbbiak képére visszalopja a szint és kedélyt, miközben a könyv hősei játékos értelemmel győzik le az emberiséget fenyegető veszélyeket.       Hogyan?       Kókó Samu, a meglepő módon romantikus alkatú kis robotemberke névtelen szülővárosában, a felhőkarcoló-rengetegben, a, környezetszennyeződés miatt kipusztultak a fák, az állatok, a technika magas fejlettségi foka miatt teljesen elgépiesedtek az emberek, sőt a gyermekek is. Ebből a szörnyű környezetből menekül ki Samu néhány barátjával, egy-egy véletlenül életben maradt báránnyal, szamárral, békával. Samu ötlete: menjenek el egy olyan sivatagba, ahol az ember már kipusztított minden élőlényt, és teremtsenek ott újra életet maguknak. Hogyan sikerül ez a lelkes csoportnak és a később hozzájuk szegődő állatseregnek, erről szól a kötet. És amíg a sivatag újra lakhatóvá válik, szívünkbe zárjuk a kedves robotemberkét, a, tudálékos szamarat, a hiú békát, a serény vízisíklót, az egész játékos, összetartó társaságot.       A könyv legnagyobb érdeme: hőseink lába nyomán nem csodák révén terem rózsát a föld, hanem minden sikerüket szívós, kemény munkával, egymást segítve érik el, mintegy sugallva az olvasónak, hogy a munka, a szorgalom nem ismer lehetetlent, ez a regény végső, rokonszenves kicsengése; a pergő ritmusú meseszövés, a humor mellett ezért ajánljuk az olvasók figyelmébe Szávai első meseregényét.       És mivel az előszóban a szerző további meseregényeket ígér, talán nem hat eső után köpenyegnek, ha hiányérzetünknek is szót adunk. Például: a cselekmény lehetővé tehette volna sokkal több természettudományi és műszaki ismeret könnyed, játékos formában történő "tálalását" is az ifjú olvasó számára.       Eddig ifjúsági, gyermekregényt elképzelhetetlennek tartottunk konfliktus, egy-kétnegatív szereplő nélkül, Szávai most bebizonyítja, hogy lehet jó egy könyv ezek nélkül is. Ami nem jelenti azt, hogy az olvasónak nincs hiányérzete a könyv olvasása közben. Ha egy vasorrú bába, egy undok féreg, egy ronda hüllő, egy szívtelen robot, vagy valami hasonló hitványság áskálódna Samuék ellen, ha különböző fondorlatos eszközökkel igyekezne meggátolni, nemes törekvésükben, hogy életet varázsoljanak a sivatagba, még izgalmassá is tehette volna az így túl könnyedén pergő cselekményt, melynek sodrában nincs kiért-miért izgulnunk, legfennebb azért, hogy sikerül-e vizet találni, elérni á tengerhez stb. Hiányzik belőle az a feszültség, amely teszti, hogy, gyakran hallunk gyermeket, serdülőt ilyen spontán szavakkal véleményt mondani vérbeli ifjúsági regényről: nem tudtam letenni a kezemből. Samuék történetét bármely fejezet után félbe lehet szakítani, mert hőseinek csak a természettel kell megküzdeniük, ez utóbbi, pedig eléggé passzív, türelmes, ráérős ellenfél. Esetleg szóba jöhetnének a regény végén feltűnő atomhajó és ennek bárgyú banditái, de ezeket olyan könnyedén, simán győzik le Samuék, hogy mire a kis olvasó megijedne, már vége a könyvnek és benne a, túl valószerűtlen, epizódnak.       Külön elismerés illeti Karancsi Sándort a fedőlapért és az igen kifejező, hangulatos illusztrációkért.