Progéria Beke Mihály András:Progériánk Utunk 1983-02-18 Az egyes szám első személyben elmesélt kisregény főhőse bátyjának életét a progéria nevű kór röpke tizenvalahány év alatt biológiailag teljesen fölemészti. Sorsa közössége sorsának metaforájává válik: a falu időtlen mozdulatlanságba fulladt. Szávai Géza főhőse génjeiben, sorsában hordozza közössége betegségét, és génjeitől nem szabadulhatván, sorsává válik a közössége és a saját sorsában ott lappangó kórtól való szorongás, ami, jól ismerjük, maga is betegség. Ördögi csapda: az élet elmulasztásától és az idő előtti elöregedéstől való rettegés éppenséggel a lelki kopásnak és az élet meg nem élésének válik okává. A főhős életét megbénítja a bénultságtól való félelem, sorsát meghatározza a saját sorsától való szorongás. Ennek a szorongásnak a látlelete ez a könyv. Jellemző kórtünete pedig az a mellékesnek tűnő eset és mód, ahogyan hősünk szakít szerelmével, mert a lány ártatlanságának a tudatában is retteg a kiközösítő pletyka-szégyentől. Sorsát kisajátítja a közössége, és lényegében annak magáévá tett előítéletei szakítják el a lánytól; a Rámajána héroszának, annak a Rámának a számomra mindig fölkavaró esetére emlékeztetően, aki pusztán lovagias kötelezettségből kiszabadítja ugyan kedvesét a gonosz ráksasszák fogságából, de aztán, ártatlanságának ismeretében is, eltaszítja magától hőn imádott nőjét, mert tart népe előítéletétől, amely a puszta gyanút azonosítja a bizonyított váddal, és amely szerint már a puszta gyanú is megfosztja ártatlanságától a gyanúsítottat ? tehát lényegében azért, mert saját sorsa nem szuverén birtoka. Továbbmenve nem tudok nem gondolni (Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája), amelyben pusztán az automatikusan működő szokás és előítélet-rendszer tesz áldozattá egy ártatlant és gyilkosokká olyanokat, akiknek különben nincsen szándékukban a gyilkosság, lelkükben ártatlanok, s mint ilyenek, áldozatok maguk is. A közösség sorsukat meghatározó sorsának áldozatai. A falut lebénítja saját, előítéleteiben és szokásaiban megnyilatkozó sorsa, amely egy lényegében kollektív, mert meg nem akadályozott gyilkosságba torkoll, önemésztő sorvadásra ítélve a falut. Hasonló előítéletek, az egyéni sorsot meghatározó közös sors teszi gyilkossá Szávai Géza székely Pilátusát is, aki egy talán nem is annyira istenhátamögötti faluban a vérbosszú szokásának a kényszere alatt válik egy számára is rokonszenves gyermek gyilkosává, apja bűnét megtorlandó. És talán nem is annyira zavaró ez a székely falvainkban meglehetősen valószínűtlen név; hitelét bibliás visszhangja adja, amely a hajdani tragédia felé tágítja a képet. Szávai Géza Pilátusa esetében a vérbosszú annyira torz, szélsőséges formájában jelentkezik, annyira exponálttá válik annak abszurditása, hogy szembeszökően nyilvánvalóvá lesz Pilátus öngyilkosságának s a Pilátus sorsát bitorló falu tragédiájának a törvényszerűsége. Saját sorsába pusztul bele, a hetedíziglen érvényes sors önmaga ellen fordul. A kisregény főhőse is, Pilátus is föláldozza sorsát, önmagát annak a közösségnek a kényszerére, amely ezekkel az áldozatokkal lényegében önmagát emészti el. Ez lenne hát a "couleur locale", a székely Pilátusok progériától szorongásos progériás sorsa. Az írónak az ezzel a progériával szemben vállalt-sugallt magatartását pedig a Kőműves Kelemen című novellájából vélem kiolvashatónak. Maga a ballada az önemésztő építésnek, az alkotó lázadásnak, a Káinok s<>orsuk ellenében égretörő istenkísértésének, a bábeli lázadásnak, a teljesség kísérletének örök metaforája. A csíkverebesi változat éppenséggel azzal végződik, hogy "Oly magasra vitték őt az várnak falát, / Hogy az angyaloknak zengésit hallották" (l. a Csanádi-Vargyasi-féle ballaldaöteteben). Szávainál tételesen is felbukkan a bábeli előzményekre való utalás. Ilyen nézőpontból pedig az alkotás, a teljességre törés lényegi és igen közeli rokonságban áll a szabadsággal, ha éppenséggel nem azonos vele. Az alkotás szabadság és fordítva; a bábeli lázadás meg éppenséggel a totális szabadság kísérlete. Az ezzel járó bűntudatnak talán a szabadságvágynak ez a teljességigénye lehet az oka, amely minden maximális szándéka ellenére is elfojthatatlanul tudatosítja a leküzdhetetlen emberi sorompókat. Minél nagyobb az igény, annál nagyobb a bűntudat, és ezért annál nagyobb áldozatra éhes. Az áldozat nem lehet más, mint alku a porral és hamuval, az ég fele törő ember engedménye a salaknak, engesztelő főhajtása a földnek, amiért éppen elpártolni igyekszik tőle. Az áldozat a lélek mélyéről fölszivárgó bűntudatnak a tudomásulvétele. És talán a bűntudatnak ez a vállalása az igazi áldozat az alkotó lázadás részéről. Az áldozat a testünkből kioperálhatatlan puskagolyó sebének hegedése, ettől a sebtől válik emberivé minden alkotás. Csak a bennünk mocorgó halállal, ennek tudomásulvételével élhetünk hiteles életet. S ha a bűntudattól nem is tudunk egészen megszabadulni, a minden alkotáshoz szükséges, felszabaduló belső lendületünk, alkotó hitünk úgy viseli, mint léghajó a lavírozáshoz szükséges homokzsák-ballasztot. Az áldozat nem külső kényszer, hanem lélektani szükséglet: mint az ókori keletiek is fölismerték: nem kívülről, hanem belülről jövő valami. A frissiben színpadra vitt Sarkadi-féle Kőműves Kelemen-értelmezésnek éppen ez a neuralgikus pontja: Kőműves Kelemen egy lélektanász érzékenységével ismeri föl, hogy közösségének a hite igazolása végett szükség van az áldozatra, bár személy szerint tisztában van az áldozat pusztán metafizikai jelentőségével és konkrét értelmetlenségével. Ebben az értelmezésben a kőműves tragédiája az, hogy a dolgok logikája szerint az áldozat éppen azt sújtja, aki tudatában van annak az értelmetlenségével, és aki az áldozatot pusztán társai hitéért vállalta, akik élnek is az áldozat lélektani hasznával, de utána éppen ellene játsszák azt ki. A kőműves tragédiája, hogy az ember elvont, metafizikai igénye konkrét áldozatokat kíván, hogy az elvont gondolat vérre szomjazik, hogy az áldozat éppen arra sújt le, a Megfoghatatlan éppen annak bizonyítja konkrét valóságát, aki filozófusi bölcsességgel elválasztaná a kettőt egymástól. Rögtön adódik hát a kényes kérdés, a ballada fő kérdése: mekkora lehet az áldozat? Petőfi annak idején talán kissé meggondolatlanul ajánlotta fel szerelméért az életét, szabadságáért a szerelmét. Az előbbi áldozatvállalás hiteles lehetett az ő szenvedélyes korában. Az utóbbi azonban a mi kőműves kelemeni korunkban igazán aktuális. A szabadságért, a lázadó alkotásért föláldozni az asszonyt, a szerelmet, mely maga is szabadság ? gyilkos ellentmondás. Hiszen valójában a legnagyobb alkotásra, az élet alkotására csupán a nő képes, és minden szexuálsovén felsőbbrendűségi gőgünk ellenére elfojthatatlanul bennünk él férfiúi kicsinységünk sejtelme, és annak a tudata, hogy minden napóleoni kísérletünk szánalmas utánzata csupán a női alkotásnak. Minden lázadásunk, minden nagyravágyó férfiúi győzelmünk vereségünk beismerése. Madách Ádámja is talán inkább Éva előtt hajtja meg fejét. Nem valamiféle felülről rádörgő hangban ismeri föl a tökéletest, a teljességet, az istent, hanem Éva anyaságában. A nő a tökéletesség, a lehető teljesség nem is lázadó alkotója: a mi férfi lázadásaink tehetetlenségünk felismerései. Bábeli tornyokkal, lényünktől idegen, extenzív külső teljességre teszünk kísérletet, hogy valamiképpen behozhassuk biológiailag behozhatatlan hátrányunkat. Vajon nem a féltékenység, a letaglózó tehetetlenség beismerése lappang a szerelem, a nő hányaveti, meggondolatlan feláldozásában az alkotás, a szabadság általunk kispekulált oltárain? Föláldozható-e az utánzandó eredeti a szánalmas utánzatok kedvéért? Leghitelesebb lehetőségünket áldozzuk fel: a kiválasztott nőben jobbik énünk megtestesülését sejtjük, minden érzelmi vegyértékünk lekötőjét, a szerelem pedig a legbensőségesebb tökéletesség és teljesség, az a belső összhang, amely igazolja számunkra a teljesség mégis-lehetőségét, és elhiteti velünk a világ tökéletessé tételének az esélyét. A szerelem az a belső összhang, amely alkotásainkban, szabadságunkban saját külső megtestesülésére törekszik. A szerelem úgy vonz a maga teljességébe, hogy idegen harmóniák felé taszít bennünket. és vajon nem éppen a lázadásnak, a szabadságnak, az alkotásnak a tagadását jelenti az előbbit feláldozni az utóbbi érdekében, éppen az alkotás, a szabadság, a lázadás nevében? A ballada tragédiája, hogy az alkotás érdekében tett áldozat éppen az alkotást teszi érvénytelenné. A ballada kőművesének tragédiája az, hogy áldozata érvénytelenné teszi az ő számára a célt, hogy a mű felépítésével elvesztette önmaga számára a művet. Az igazi tragédia azonban, hogy erre az áldozatra a jelek szerint mégis örök szükség van, a Vár ugyanis nem személyes használatra épül, a Vár a közösség megrendelésére készül. Az alkotó tehát olyan műbe, "áldozza" magát, amely mű az alkotó számára ezzel az áldozattal értelmét veszti, és lám, mégis... Mekkora lehet hát az áldozat? Égető kérdőjele ez sorsunknak, korunknak, amelyben a szabadság, az alkotás, a közös Várak mind nagyobb áldozatokat követelnek, gyakran alkotásunk, szabadságunk érvényét kétségessé tevő áldozatokat, és amelyben a szabadságnak néha kényszerpályák görbéje, az egyéni sors, néha éppen a szabadság az ára. Kőműves Kelemen sorsa korunk tragédiája, amelyben az áldozat felnő a célhoz, amikor az áldozat súlya alatt már-már összeroskad az áldozati oltár. Szávai Géza kőművesei sorsuk ellen lázadnak, sorsuk ellenében akarják bizonyítani szuverén személyiségüket. Szávai szerint az építés az egzisztenciálisan magányos, szorongó ember lázadási kísérlete, bizonygatása sorsa értelmének. "A félelem gőgje ágál a lét határaiból való kitörés, a lázadás pózában." A lázadás pedig ? ebben a progériás környezetben különösképpen ? a bűn. A tömeg önvédelemből bűnösökké nyilvánítja a sors ellen lázadó kőműveseket, és csak akkor vonja vissza ítéletét, amikor éppen a falu kényszere folytán a kőművesek valóban gyilkosokká, bűnösökké válnak. Akkor menti fel őket, amikor rájuk kényszerítheti a sorsát. Az alkotás kezdeti lázában maguk a kőművesek ártatlanoknak érzik magukat, és éppen az alkotástól remélik ártatlanságuk, személyiségük, szuverén sorsuk igazolását. Saját sorsukat akarják. A közítélet szorításában azonban föltámad bennük a szilaj, a pusztító, a közösségük és a saját maguk sorsa mélyén lappangó, azt meghatározó indulat, amely gyilkosokká teszi őket, és amely visszahasonítja őket a faluhoz. Akkor csap le rájuk a bűntudat, amikor a falu ? éppen gyilkosokként ? már fölmenti őket, visszakényszeríti magához istenkísértő lázadóit. A valódi áldozat azonban, amit Szávai Géza Kőműves Kelemenje igazi bűnének érez, tulajdonképpen nem is a gyilkosság, hanem a rájuk kényszerített sorsnak fejet hajtó megadás. Az a beletörődés, amely ebben a gyilkosságban nyilvánul meg, és amelynek a révén megszületik ugyan a mű, áll a vár, de amely megadásnak szélső, végső pontjában a székely Pilátus öngyilkossága sejlik föl, megkérdőjelezve az áldozatnak is, a műnek is a végső érvényét. A sorsuk ellen lázadó kőművesek fő bűne ebben a vízióban az, hogy végül is elfogadják a rájuk mért sorsot, lemondanak a lázadásról, amely nélkül minden alkotás értelmét veszti. Tragédiájuk, hogy a sorsuk elleni lázadásuk visszakényszeríti őket saját sorsukhoz; a szuverén sorsot igazolandó alkotás ára a látványos behódolás. A kisregény főhőse a hiteles élet elmulasztásának a veszélyétől retteg, és ez a rettegése válik az élet elmulasztásának okává. A meg nem élt élet veszélyétől óvná közösségét, amely szemmel láthatóan képtelen magáévá tenni saját sorsát. A megadás a székely Pilátus öngyilkos áldozatával jár ? a lázadás a kőművesekével. Szávai Géza kőművesének tragédiája azonban most kezdődne igazán. Az ő igazi végzete sorsának elkerülhetetlensége és ennek tudata. Míg Pilátusnak fogalma sincs arról, hogy ő pusztán sors-mozgatta bábu, a kőműves mesterben a gyilkosság tudatosította a sors kijátszhatatlanságát és a lázadás kiúttalanságát. Kőművesünk igazi végzete, hogy tudatos társbérletben kell élnie tulajdon progériás sorsával. Itt kezdődne a huszadik századi dráma, a számunkra leglényegesebb felvonás.