| Progéria Szász László:Indulatos monológok Igaz Szó 1983/8 Körvonalak A harminc év körüli vagy azon alig túllépett korosztályra sok minden jellemző (a jelzőkből, minősítésekből érdemes volna gyűjteményt összeállítani). Általában nem jellemző viszont a műfaji szakosodás. Nagyon valószínű, hogy e sokoldalúság épp az irodalmi provincia szűkkeblűségéből, kényszeréből adódik: egy személyre több szerep jut. Egy-egy alkotóra vonatkoztatva ? egyelőre nem mutatkoznak a túlterhelés ártalmai, inkább az előnyei: az útkeresés, hang- és műfajváltás, új kutatási területek feltérképezése sohasem vált az irodalom kárára. Hiányosságok részkultúránk egészében mutatkoznak: kismonográfiák, kis stilisztikák, kis irodalomtörténetek, kis nyelvtankönyvek, kis tanulmányok, kis regények... A Progéria műveltséganyaga, kompozíciós erényei, témakörei nyilvánvalóan tükrözik a szerző filoszi erudícióját. Ezért meglepő a kötet szerkezete, melyet az írásoknak a sorrendje és a könyv egészéhez való viszonyulásuk szintjén is esztétikum-formáló tényezőnek kell tekintenünk. A kötet kompozíciója nem fölfelé ívelő. A címadó kisregényt három, gondolatiságával és motívumrendszerével egymást kiegészítő elbeszélés követi. A tartalmi egyneműség természetesen nem lehet mértékadó szempont; az utolsó négy írás azonban művészi értékében is különbözik a kötet meghatározó törzsanyagától; az ábrázolás labilitása, néhol egyenesen a kezdő prózaíró tétovasága jellemzi. Ha éppenséggel hátulról előre haladva olvasom a történeteket, akkor derül ki, hogy a kötet ábrázolásmódja s ezzel összefüggő gondolatisága a kisregény irányában mélyül, a motívumok rendszere gazdagszik, eszmeisége tisztul. Bármennyire is igyekszünk önmagában való értéknek tekinteni egy-egy novellát, az író eszmei alapállása áthatja a kötet egészét, és az egyedi darabok az összkép viszonyhálózat> ában új minőséget nyernek. A kompozíció "üzemzavarai" A hétköznapi témákon mutatható ki legszemléletesebben az ábrázolásmód jellege, változása. A Harmincdekás Pistike színházi ruhája újságíró tollára, a "kis színes" rovatba alkalmas téma; Szávai Géza novellája is. a frissen végzett, vidéki városkába helyezett értelmiségi házaspár anyagi gondjai, az életformaváltás, a kezdés nehézségei, az ifjúság mindent vállaló lendülete, optimizmusa. Helyzetkép, pillanatfelvétel. Leplezetlenül viseli magán a fiatal prózaíró stílusjegyeit: a könnyed, gördülékeny és szájbarágós előadásmódot, a személyes gondok világgá röpítésének vágyát, s az ezzel együtt járó indulatot. Ugyanez az indulat íratja vele a Progéria tartalmilag hasonló részeit: az ifjú házaspár nyomorúságos életkezdését, az asszonyka nehéz terhességét, a magzat elveszítését. De mekkora különbség! A Harmincdekás Pistikében publicisztikai formát, tárcanovellát terem a személyes düh, a kisregényben ugyanezt a témát lényegi, szerves motívummá minősíti át a szépírói hevület. A láthatóbbá megnyilatkoznak a novellaíró erényei a Fehér fenyőkben meg az Örökkévalóságban. Mindkettőre jellemző a tömör, lényegre összpontosító helyzetábrázolás, a könnyen áttekinthető, lineáris szerkezet, a klasszikus novellatípusra emlékeztető, csattanóra hegyezett cselekményszövés. Egy Szávaira általában jellemző sajátosság emeli ezeket valamelyest az "átlagtermés" fölé: puritán egyszerűséggel sorjázó mondatai mögött megragadó költői képek húzódnak, minden hivalkodás nélkül. A líraiság, a képszerűség mondatok, szegmentumok szintjén jelentkezik, nem határozza meg, csupán szemléletesebbé teszi az epikai kifejlést. De mindkét írásból hiányzik a szereplők tetteit, szavait "belülről" megvilágító háttérrajz. Talán ez a magyarázata, hogy formai, stílusbeli erényeik ellenére ? didaktikai tanulságot közvetítenek. Mi is történt valamikor a húszas-harmincas években? Kirúgtak a teológiáról egy onnan amúgy is elvágyódó fiatalembert, aki kétségtelenül értelmesebb, merészebb, becsületesebb volt kollégáinál; meg megkísérelte leleplezni a korabeli falumítoszt, a szolgálatnak feltüntetett, de gyaníthatóan egyéni érdekeknek kiszolgáltatott falukutatást, mert szembeszegült a korlátolt, bigott vallásos hitbuzgalommal. Ennél a vallomásos hangú szegmentumnál magasra ível az elbeszélés (165-167. l.), ám meg is dermed a kemény megállapításnál: "... én nem változtam." (Ami önmagában is baj...) Az orvosról tudniillik nem derül ki, tett-e valamit a tévesen alakuló értelmiségi (valószínűleg közösségi) tudat és mozgalom visszatérítése érdekében. Dr. Jakab Istvánban ugyanaz a tehetetlen, pusztán magánérdekű düh munkál, mint a kötet több más szereplőjében: a falutársadalom mérhetetlen elmaradottsága miatt, emez elmaradottságot fenntartó korlátolt, és butaságuk által a közéletre káros értelmiségiek ellenébe. Hiányérzetemet az indokolt dühkitörések olvastakor az táplálja, hogy az orvos a kardalosok bigott vakhitével semmi egyebet, pusztán a saját másfajta, körvonalazatlan, valamiféle általános humánumban feloldódó hitét tudja szembeszegezni. "Mégiscsak szörnyű: leélni egy életét egy olyan zavaros aggyal, mint az övé, végig abban a meggyőződésben, hogy amit ő gondol és tesz, az a lehető legjobb és legáldozatkészebb ? s ebből a zűrzavarból a végén még erkölcsi tőkét kovácsolni, és velem szemben...ezt én nem tudom bevenni." (Az én kiemelésem ? Sz. L.) Nem bontakozik ki a novella leglényegesebb motívuma: az elkövetett, de az egyénben nem tudatosuló, tehát nem vállalt bűné. Kisebb szövegegységek szintjén is kimutatható, hogy az ígéretes gondolatok a szereplők körvonalazatlansága miatt akadnak el: az orvos a pap látogatásainak "nem örült, mert nem szerette, sőt ha néha alaposan belegondolt, maga is elismerte önmaga előtt: őszintén utálja. De azért örült mégis, ha jött". Kérdés: miért? Motívumok a szöveg felszínén és mélyén Nem ok nélkül időztem el hosszasabban a visszafelé olvasás során a Keresztes hadjáratnál. Regényt ígér az elbeszélés, nyomelemekben előlegezi a Progéria szerkezeti megoldásait, témakörét. A kisregény viszonylag rövid szegmentumokból épül fel, az emlékezés természetes mechanizmusának mintájára. Ahogyan a korosodó ember egyre kevesebbet mozog, egyre szűkíti cselekvési körét, emberi kapcsolatait, de közben mind jobban elmélyül emlékeinek rendszerezésében. Ilyen értelemben akár lineárisnak is tekinthető a Progéria szerkezete: Gáspár Áron születésétől az öregedése megrázó pillanatáig követhető az életút. A címben kiemelt különleges betegség ? mint előrevetített? kulcsmozzanat ? természetesen (föltételezem:) tudatos félrevezetés. Nem ez a regény nyitja: "Progeria, progeria infantilis. A gyermekkori testi és pszichés fejlődés súlyos zavara, korai elöregedés jeleivel (...) Oka és keletkezési mechanizmusa ismeretlen". (94 l.) Ez legfeljebb Zilahy Lajos könnyedségével elcseveghető szalonregény volna. A progéria betegsége pusztán kiindulópont egy ember elmagányosodásának sokrétű elemzéséhez. Szávai Géza kommentár nélkül ábrázol, a kisregényben nincs szüksége írói ürügyekre. A mozaikokból illeszkedő szerkezetben kavarognak a motívumok, lépésről lépésre szerveződnek párhuzamosan haladó témákká, a témák pedig egy irányba tartanak: "progéria-fertőzés kapott az emlékezetem". Mégsem lehet legyőzni sem a géneket, sem a grammer ottókat? Ezt a kérdést tenném fel, ha egyetlen mondatban kellene megfogalmaznom a Progéria üzenetét. Ugyanis a regény (egyik) kulcsmondata: "Olyan időszakban születtem, melyben a kezdetben elrontott életeket is helyre lehetett hozni." (59. l.) Ez a lojálisnak tekinthető írói állásfoglalás teszi hitelessé és meggyőzővé Gáspár Áron regénybeli életét. Nyilvánvaló, hogy nem a választott forma, technika dönti el a művészi valóság hitelét, hanem az ábrázolásmód. A Keresztes hadjáratban a harmadik személyű előadás eltorzítja a szereplők arcát, a Progériában viszont az első személyű elbeszélés is alkalmas a távolságtartó megjelenítésre. Pedig itt is felfedezhető az idézett novellákat átható indulat. Csak más irányba hajlik. Gáspár Áron küzdelmének tulajdonképpen egyetlen célja van: elszakadni a szülőfalutól. Mert azoknak a bizonyos géneknek, melyek öccsét elsorvasztották, társadalmi-történelmi magyarázatuk van. A kelet-európai faluközösségek merev struktúrája vezetett (például) a családban kötött érdekházasságokhoz, többek között ez "hagyományozott" képtelen betegségeket, jobb esetben rettegést az utódokra. Kicsinyes kaszt-szellem fojtotta meg az egészséges elmét is, megbénította a gondolkodást, következésképpen a közösség fejlődését. Gáspár Áronban mindez tudatosul; életfogytiglan harcol ellene, de örökös menekülése közben csak a középszerűségig küzdheti fel magát: ezt is tudja, nem vágyik többre. Olyannak lenni, mint mások ? ez az életcélja. Nem valami érdekében, hanem örökösen valami ellen küzd. Alapvető különbség. Származása miatt csonkának érzi személyiségét, hát azzá is válik. "Ha a föld minden pontján nem emelhetem fel a fejemet, akkor egyetlen helyen sem őrizhetem meg a méltóságomat... (...) Itt az ember nem azonos önmagával, nem lehet azonos saját testével, szellemével ? értéke nem azonos önnön értékével." Ez a Progéria alapvető újdonsága. Szabó Dezső óta senki sem robbantotta ennyi indulattal a "székely falu" s általában az erdélyi falu mítoszát. Szávai nem szabódezsősen teszi. A regény ? s talán "faluirodalmunk" ? legszebb lapjai közé tartozik az a novellányi részlet, amelyben a gyerekek újra- és újrajátsszák a cigány Pipe Laji kivégzését (32-40. l.). Az emlékezés (grammatikai) jelenében folyó játék összemosódik a múlt tényeivel, az eredetileg paródiának s közröhejnek megrendezett kivégzéssel. Főként a jelenet bennünk csengő visszhangja tragikus: a fiatal nemzedék átveszi és tovább "hagyományozza" az elkülönülés-kiközösítés szellemét, a buta gőgöt; a falu peremére szorított kisgazda a közösség számára már senkifia, a kiközösített azonban még mindig talál megvetésének, érthetetlen dölyfösségének tárgyat: a cigányt ? és így gyűrűzik ez fölfelé, lefelé. A faluközösség ilyetén merev "népi hagyományait" csak forradalmi rengés változtathatja meg. A regény egy másik vonulatában feltünedeznek, átszivárognak a megújulás jelei. (Gondoljunk az idézett kulcsmondatokra.) De a probléma leképezése hiányos, és ez sok mindennel, művön kívüli okokkal is magyarázható: főképpen a szerkezet jellegével. A kisregénybe szorított montázstechnika nem tudja átfogni egy korszak tablóját. Bármennyire is ökonomikus a Progéria stílusa, amikor a jelenre irányuló, alapvető gondokkal találkozik, már nem egyedien célratörő: hol sokatmondóan sejtet, hol ködösít. A nagy, naiv hitek, a "szédületes VÁLTOZÁS" korszakát szép gondolatfutamokban ábrázolja a szerző. "...hittük, hogy amit olvastunk, amit hallottunk, minden, minden karnyújtásnyira van." "Mindennek gyorsan meg kell változni ? s éltük a változást. (...) Röpített minket bátyámmal ez a mámor." (72. l.) Vallomásos, szinte megható szegmentum, mégsem meggyőző. Egy közismert elmélet, nem a mű öntörvényűsége tükröződik benne. Gáspár Áron gondolataiban dr. Jakab István önmagát felmentő-magasztaló vádbeszéde visszhangzik. Társadalmi jelenségről volt szó az előbbi idézetben, amely így folytatódik: "S aztán Egyszer nem volt se mámor, se biztonság. És már csak saját szivárvány alá hulló sorsunk, életünk foglalkoztatott. Eltemettük Bencét... Egyedül maradtam, eltűnt a gyermekkoromnak világot nyújtó villám, Bence..." (Az én kiemelésem ? Sz. L.) Nem tudni, mi történt a VÁLTOZÁSsal. A fogalmazás pontatlan, a stílus fellazul (igazolják a kiemelt részek). Az sem világos, az író szándékosan "szökik meg" a témától, vagy valóban a főszereplő lelkében játszódik le ? a gondolatmenet rekonstruálásának pillanatában ? végleges és végzetes változás. Mert a továbbiakban Gáspár Áron egyre nyilvánvalóbban sodródik a teljes elmagányosodás felé. A hozzá legközelebb állókkal sem tud többé kommunikálni. "Úgy tűnt, a végtelenségig tart... indulatos párbeszédünk, avagy: kettős monológunk." Néha még fellobban benne a düh a grammer ottók embertelen érdekszövetsége ellen. "Néha feldobja őket a történelem, de mindig kompromittálja magát velük." (82. l.) És ennyi. A bűn képletei Gáspár Áron periférikus életfilozófiájának öntörvényei szerint magyarázható, miért nem mer szembeszegülni a maffiotikus hatalommal. (Nem kötelező egyetértenünk vele.) Az ábrázolás módja felől nézve azonban írói (ki)fogásnak is tekinthető a visszavonulás. Figyeljük ? az előbbi idézet okfejtéssel folytatódik. "S ha félreállítják őket, az csupán objektíve hasznos, szubjektíve ? mert 'tisztának' tudják a lelkiismeretüket ? csak mártíroknak fogják érezni magukat... Grammer Ottó ellen semmit sem tehetek, nem büntethetem, mert az ilyen ember nem képes a bűntudatra." (Az én kiemelésem ? Sz. L.) Ravasz csapda ez az érvelés, mert saját cselekvésképtelenségét a főhős hamis elmélettel a győztes ellenfélre ruházza át. A grammer ottóknak nem a bűntudatát kell felébreszteni, hanem a tevékenységüket kiküszöbölni. A téma, mely megbicsaklott a Keresztes hadjáratban és a túl sokfelé ágazó kisregényben, egy ? karcolatnál alig nagyobb ? remekműben fogalmazódik meg; a Pilátusban a szépíró és a filosz szép harmóniában talál egymásra. A falu hétköznapjainak megteoretizálása ? fogalmazhatnám így is a novella lényegét. Szávai jól érzékelhető mesterségbeli tudással kombinálja az egyenes meg a függő beszédet a szabad átképzeléses stílussal. Ezáltal valósul meg az a természetes, köznapi légkör, amelyben az öreg paraszt alakja és tette hitelessé válik. Nincsenek sejtelmes előrejelzések, nincs tragikumtól komorló környezetrajz: a fejsze úgy csap le az áldozat fejére, akár egy szokványos, játékos rítus. Nincs írói düh, szenvedélyes ítélkezés a tett ürügyén, pusztán tárgyilagos, már-már kényesen tudományos leírás. Ettől felháborító. Akár a Barbárok. Szávai "szabályos", érző embereknek ábrázolja a gyilkosokat is. Hiszen ebben a közösségben mindenki potenciális gyilkos, mindenki potenciális áldozat; a vérbosszú láncolata megállapíthatatlan. "Itt még igazi gyilkosok sincsenek. Itt a szertartás személytelenségével áldoznak fel embereket." Szokás és erkölcs, hagyomány és törvény, bűn-bűnhődés-büntetés teljes zűrzavara, összemosódása a faluközösségben. Hibátlan szépírói ábra. Többet mond a legkörültekintőbb szociológiai tanulmánynál. Ugyancsak a bűn-bűnhődés a témája a Kőműves Kelemennek. Fejtegetése okfejtőbb, belső logikája sziporkázó. Elkerülhetetlen konfliktus az alaphelyzet: a kőművesek a nép védelmére akarnak várat emelni (a helyzet reális felmérése) ? az egyházi hatalom viszont gőgnek, hivalkodásnak tekinti szándékukat, ezzel magyarázza a falak süllyedését (misztikum). A nép a hatalomnak hisz: az omló falak indokolják. Valójában a hatalmi korlátoltság az őszinte lenni akarással áll szemben. A bűntelen építőkre "ráolvassák" a bűnt, s ezennel hivatalosan bűnössé válnak. A látszatbűnt csak a "ráolvasók" módszerével lehet hatálytalanítani: misztikus cselekedettel (az asszony befalazásával). Az eljárás logikailag indokolt (mindannyiukra a biztos pusztulás vár, Anna csak a kötelező kezdet) ? novellailag nem. A képtelen helyzet: a vád valódi bűncselekménybe hajszolta tehát az építőket, így nyerik vissza hivatalos, azaz látszat-bűntelenségüket. Izgalmas logikai játék, filoszi spekuláció a Kőműves Kelemen. De nem igazi novella. A történésnek azokban a mozzanataiban, amelyeket az ábrázolásnak kelljen uralkodnia, folytonosan túlbeszéltté válik a szöveg. A szerző azt magyarázza, ami magától értetődő. De a gyilkosságot semmi sem mentheti." Tükrök, tükrök, játékaink, töredezett kisvilágunk..., avagy: szokatlan befejezés A Progéria harmadik fejezetében szembeötlő a tükör-motívum ismétlődése. Ott helyénvaló ez: egy fokozatosan elmagányosodó férfiról volt szó, aki már önmagával is alig tud szembenézni. Változik, fejlődik is a motívum, mintegy a szemlélődő egyéniségéhez idomul: kirakatüvegek, gépkocsiablakok ? többszörös tükrözés: önámítás; hogy utoljára átlátszó, rideg üvegpoharak csillogjanak élettelenül. Egy tipikus életunt kispolgár, akinek egyetlen teljesítménye és gyönyöre a családi kristálykészlet... Tükrök. Játékszerek. A gyerekek félve tisztelik, titokban mesevilágot képzelnek mögé. A tudósok kísérleteznek vele. Az írók is, játékosabban. De nehéz ám új, eredeti játékot találni! Az Arkhimédész tükreibe a szerző mintha átemelt volna a Progéria funkcionális motívumai közöl egy kihagyott ötletet. Eljátszik az ismert történelmi tényekkel. Egyetlen gondolat ürügyén: a csatát nyert "tükrökből hiányzott a város történetének legizgalmasabb pillanata...", "... s talán emiatt lett lassan az ujjongó város legszomorúbb embere". A történetben egyáltalán nem természetes Arkhimédész szomorúsága. A novella születését pedig mindössze a tükör mint hiánymotívum igazolja. Ezt azonban már jószerint kimerítette újabb költészetünk, élt és visszaélt vele, de mindenképpen egy sajátos helyzettudatra vetítette vissza. Évekkel ezelőtt bizonygattam már, hogyan vonul végig e motívum fiatal költészetünkön. Miként s miért jelentkezik legfrissebb irodalmi termésünkben is, mind sűrűbb változatokban? S mit tükröz? - kérdezhetném most. Íme egy kollázs: Kérlek, nézz a tükörbe, vizsgáld meg vonásaidat, simítsd végig az arcodat. Ekkor támadt az a furcsa hiányérzete elfogy az arcod nincs az arcnak semmihez köze összegöngyölve hever mint önmagad nézett már valaha tükörbe nem látja milyen hülyén áll magán a sapka szobormosolyok hiány hiányzó hiánya ím mégis jelenvalón s hiányom szárazvillámként forog elhagyott folyosókon - ilyenkor összenéztek-e? Miért vársz tőlem feleletet, ha még a kérdést, a világos, szabatos kibúvók nélküli kérdést sem ismered? (Markó Béla, Szávai Géza, Sütő István, Cselényi Béla, Boér Géza, Adonyi Nagy Mária) |