Progéria Győrffi Kálmán:Mennyit lehet fél kézzel fölemelni? Előre 1982-12-15 "Egy bostoni borotvapenge és borotvakrém gyártó cég statisztikát készített, amiből az derül ki, hogy az amerikai férfiak életük során csaknem öt hónapot veszítenek borotválkozással. A statisztika más érdekes adatai: egy év alatt a szakáll szőrszálai 14 cm-t nőnek, ami körülbelül 8 és fél métert teszi ki egy életen át." - másolom ide ezt a napilapból való "színest", hogy miért is?, mert ha már megfogalmazódik (megfogalmazódhat) egy ilyenszerű kérdés egy kisregényben: "S ha soha nem vágtam volna a szakállamat? Létezik ilyen lény egyáltalán? Ha az első kamaszpihék szégyenletes, komikus rútságától nem kívánnának mielőbb megszabadulni holmi férfi-avató gesztussal... a lengedező szálak erősödnének, nyúlnának. Méteres, esetleg többméteres szakállam lehetne...", akkor miért ne válaszoljuk meg, annál is inkább, mert ebbe a bostoni statisztikába alighanem egy-két amerikás székely-leszármazott is beleszámítódott, és ezekről is esik szó a kisregényben. Szávai Géza ezúttal prózakötettel jelentkezett (eddigi tevékenysége változatosságának ismeretében ez várható volt), a könyv egy hosszabb kisregényt (a címadó Progériát) és hét novellát tartalmaz. Változatos az írások valósága, világa is, egy részük mítoszteremtő célzatú, mint a szürakuszai Arkhimédész története, amelyben a város felé közeledő ellenséges hajóhadat azokkal a tükrökkel perzselik fel a város polgárai, amelyeket csiszolójuk azért fényesített, hogy bennük önmaga és az emberek legigazibb, legőszintébb arcvonásait őrizze, és amelyből éppen a legfontosabb, a cselekvés, a sors kézbefogásának pillanata marad ki. De ilyen a közismert Kőműves Kelemen történet Szávai-féle változata is, a cselekvés etikai kérdéskörének vizsgálata a tébolyult öntudatlanság és tiszta elme tudatosságának, a felelősségben. A két írás vétetése amúgy is mítoszi, érdekesebbnek tűnik a Pilátus és a Fehér fenyők című novella, amelyekben az ábrázolt anyag világunkból vétetett, és ha az első kapcsán Tamási és az ő bűvkörében mozgók egy-egy novellája jut eszünkbe (éppen a mítoszteremtés kapcsán), ez mit sem fog levonni az erkölcsi-etikai kérdésfeltevés igazságából. Igazi erénye ez a talán legsikeresebb novellának, a Fehér fenyők címűnek is. A gyűjtőtó partján pár ember gyűl össze, beszélgetésükből kiderül: onnan valók, ahol most sima a víztükör, a gyűjtőtó építésekor kitelepített faluból, amelynek létéről most már csupán egy pár, a vízből kiemelkedő megsárgult, megfulladt fenyőfa hegye árulkodik. Mítosz teremtődik, az idő, Kronosz teremt itt mítoszt, a megszüntetett múlt valósággal visszaveszi a jelent, a jövőt. Ami biztos, a novellák hangsúlyozottan intellektuális jellegűek, problémafelvetésük a gondolkodás, a ráció jegyében történik, az olvasó élménye is ilyen jellegű, még az olyan oldottabb, cselekményesebb, elbeszélőbb jellegű írásokban is, mint a Harmincdekás Pistike színházi ruhája (milyen lehetetlen cím), vagy a Keresztes hadjárat címűekben. A nagy dió, a nehezebb dió az író, az olvasó számára egyaránt a kisregény, a Progéria. Zaklatott szerkezetű írás, az írói szándék szerint úgy tűnik, a mindent elmondás célkitűzésével született; annyi minden kerül itt egymás mellé, régmúlt és múlt és jelen eseményei, történetei, születés és halál, betegség és munkaetikai kérdések, társadalmi tények és jelenségek kerülnek magánéleti tények és jelenségek mellé, és az egészet végigkíséri a meditálás, kérdések fölvetése s megválaszolása, gátlástalanul árad a kisregény szempontjából építőkockaként belépő információ, félinformáció és nulla értékű információ egyaránt, ez utóbbiról esett már szó írásunk elején, a "borotválkozás" ábrázolásának jelenségére gondolok, erről hosszú, féloldalt, oldalt betöltő mondatok esnek, lásd a 8., 12., 20., 27., 28., 30., 48. oldalszámokat (és itt nem a tény önmagában való elmarasztalásáról van szó, hiszen Figaro már megfordult egyszer-kétszer és ezután is bármikor megfordulhat az Olümposz múzsái körül). A kisregény laza szerkezetét az első személyben mesélő főhős, a narrátor tartja össze, részint ugyebár azzal, hogy maga meséli a történeteket, részint azzal, hogy ezek a történetek a családtagok körül bonyolódnak, részint pedig a kisregény egyik alapvonulatával, amelyet talán ez a mondat fejezne ki kézenfekvően: "Mindent féltek, ami az életünkkel és családunkkal kapcsolatos." Az olvasó egyik legnehezebb gondja: megragadni valahogyan ezt a narrátori hőst. Iskoláskönyvi fogalommal szólva: nem valószínű. Pedig lénye, arcéle mélypszichológiaitól biogenetikai vonásokig megtámogatott, egyénig és társadalmilag pontosan beágyazott és körvonalazott, mondanánk. Megannyi, az olvasó érdeklődésére valóban számot tartható probléma gyűl e narrátor-hős köré, soroljunk fel egy párat: falun, faluvégi szegényes környezetben, azokban a bizonyos ötvenes években nagyszülőknél nevelt gyerek fordul szembe a kulcsfiguraként megjelenített nagyapával és menekül "féltve-vádaskodva" gyermekotthonba, viaskodik egy születésbeli "hiányossággal", az anya által elhagyott szerelemgyerek környezetbeli számkivetettségével, retteg az öröklődés törvényeinek szigorú büntetésétől, a rokonházasságok várható következményeitől, a titokzatos, korai elöregedésben kiszenvedett (ugyancsak szerelemgyerek) testvér emlékétől, küszködik a faluról városra kerülő fiatalok problémáival, vívódik a traktorista férj és iskolában dolgozó feleség szociális distanciájából fakadó komplexusokkal, a magasabb egzisztenciális szintre való kapaszkodás kérdéseivel, a csecsemőként meghalt gyerekének szinte sorsszimbólummá növekvő problémájával, magánéleti és munkahelyi bajokkal, és ezt a listát szinte a végtelenségig sorolhatnánk. Az író többet markol, mint amennyit egy százoldalas szövegstruktúra érdemben elbírna? Vagy a szélsőséges, szokatlan helyzetek zsúfolódnak túlságosan? Ez a traktorista, illetve ambuláns fogtechnikus főhős mondja valahol: "A fogalmazásnak nyelvi autonómiája van: egy hiba a nyelv logikájában - és következetességében - újakat szül." Ami biztos, intellektuális próza ez, az ész tudatos munkálkodását - akár a fenti mondatban is - bármelyik oldalon megtalálhatjuk és megcsodálhatjuk az együttgondolkodás is elkerülhetetlen, amit hiányolhatunk, a szellem szigorú világrendezése és világteremtése és játékos villódzásának légies és megfoghatatlan többlete.