A szerzőé a szó

Úgy adódott, hogy 2004-ben közöm lett egy Szávai Géza műveiről íródó szakdolgozathoz. Nem nagyon sok, hiszen szerzője, Péter Árpád gyakorlatilag kiérlelt koncepcióval közelített a témájához, a Herbert Quain – Szávai Géza (csendestársul: Jorge Luis Borges) „koprodukcióban” született Utóvéd című könyvhöz. Hasonló történetek különféle megformálásáról, nyitott szerkezetekről, a szerzőség problémájáról szólt a dolgozat, és volt egy fontos erénye, amelyről kicsit később ejtenék szót. Az alapállás viszont, ahonnan a Szávai-életmű körvonalazódni látszott a tanulmány (azt hiszem, nyugodtan nevezhető így) írója számára, talán megér néhány mondatot. Csupán a szöveg végére derül ki ennek az alapállásnak a jellege: azok az életrajzi-intézményesültségi párhuzamok, amelyek mintegy arra predestinálnák az értelmezőt, hogy a környezetre való utalásokat, valósan létező tárgyakat és tájakat keressen a Szávai-szövegekben.

„Én vagyok torzmagyar” – indítja Szávai Géza azt az esszékötetét, amelynek nemcsak címével (Torzmagyar), hanem tartalmával is igen összetett fogalomkörbe lép be felderítő szándékkal, illetve egyféle ön- és világmagyarázat megalkotásának törekvésével. Ugyanakkor újabb jelzős definíciót ad hozzá a magyarság mibenlétét körülíró, annak lényegét „elcsípni” és árnyalni igyekvő értelmezői és közéleti hagyományhoz, amely kitermelt már néhány emlékezetes, édes-keserű formulát (lásd a Szávai-kötet bevezetőjét, de ilyen értelemben bizalommal kifaggatható a mindennapi nyelvhasználat is – utóbbinak egyik, viszonylag friss gyöngyszeme a rendszeresen aktuálisnak vélt vagy azzá váló „maradékmagyar” kifejezés).

Sértődékeny világban élünk. Az ember, mielőtt kimondaná, gondolja meg jól, mit fog kimondani. Ha pedig már kimondja, jó, ha utána rögvest bocsánatot is kér, elkerülendő a sértődésből fakadó következményeket. Mert a kimondott, mi több: a leírt szónak súlya van, és mindig lesz valaki, aki magára vonatkozólag sértőnek értelmezi azt is, ami „pusztán” eszmefuttatás, vélemény. Ez egy sértődékeny kor, ez egy sértődékeny világ, és az íróembernek olykor nem árt – ámbátor nem mindig hasznos – eme világnak az érzékeny lelkületét pátyolgatnia. Vagy legalábbis tisztában lenni annak természetével.

Aki torzmagyarnak születik („torz és egyre torzítóbb világba”, kisebbségi magyarként), lehetne mindjárt torzómagyar is. Vagy – a sorsa elleni bosszúból – zordmagyar. Netán mordmagyar, a mord- és hirskontrák magyarja – tapasztalván, hogy egy-egy bírálat gondolatmenetében, egy-egy irodalmi vitában hiába van nála az ulti, esetleg a negyven-száz is, retorzként csattannak a kontrák, publikálatlanul maradnak a rekontrák, s csak úgy szálldos a fedáksári.