Ünnepnapokon: Herbert Quain

Gustave Flaubert (1821–1880) megírta a Bovaryné című híres regényét, és egyszer azt találta mondani: „Bovaryné én vagyok.” Ezt a mondatát aztán olyan sokan átérezték és megértették, hogy az út bejáratottnak tekinthető, én pedig ennek hála most már könnyen mondhatnám: Flaubert én vagyok… De mást (ám hasonlót) vallok be: Herbert Quain én vagyok. Persze, J. L. Borges is Herbert Quain volt. Legalább ketten vagyunk Herbert Quain(ek), ám ha létezett volna maga H. Q. is – akkor meg legalább hárman volnánk. Nem részletezném szét magunkat. Csak arról a H. Q.-ről beszélnék, aki én vagyok, és akinek – önzetlenül – külön oldalt biztosítok a honlapomon.

Mivel e honlapon több helyütt lehet olvasni Herbert Quain írások(m)at, a Kivégzősdi című könyvemben: H. Q.-novellákat, A megfigyelő, az Utóvéd című könyveim szerzője pedig egyenesen ő, szóval e bő hozzáférhetőség miatt fölösleges jellemeznem a különc ír grafománt.

A neki szánt honlapoldalon pedig mindent megírtam, amit életéről és művéről tudni érdemes: H. Q. élete és műve.

H. Q. kapcsán inkább magamról kellene tehát elmondanom néhány dolgot. Amikor első H. Q.-könyvem, A megfigyelő megjelent, 1988. március 16-án ezt jegyeztem fel: „Legproblematikusabb könyvem lesz olvasók és kritikusok szemében. Mielőtt még a visszajelzések zuhataga elöntene, néhány sorban rögzítem a magam véleményét (?) – közérzetét! –, hadd legyen mihez viszonyítanom. (…)

A könyv megírása idején két dolog foglalkoztatott:

1. Saját szellemi szintemen prózát írni. A prózatechnikák hülyévé teszik az írót. Ezért van a „közönséghez való leereszkedés” rühellendő gesztusa is. Én egyenrangúnak tételeztem olvasóimat; csak az volt kérdéses, egyáltalán léteznek-e majd.

2. Megelégeltem azt a kortárs prózaírói modort, amely az idézésben és parafrázisban már minden lehetőséget kimerített, mégis tovább erőlteti önmagát és a modort: mások szövegrészeiből mutatványként új szöveget felépíteni… – én ezt nem is érzem mutatványnál többnek. Ebbe a sorba beállni nem akarhattam. Ha már jeu, legyen az: tőlem – Herbert Quaintől – lopott Borges. Így aztán teljesen eredeti lehetek.”

Ennyi a lényeget érintő feljegyzésem 1988-ból. Leginkább persze a harmadik dolog foglalkoztatott: hogyan lehetne a tomboló Ceauşescu-érától némiképp elvonatkoztatva, azt mégis érintve, íróilag rajtafoghatatlanul, szövegszinten pedig: a vad cenzúraviszonyok között közölhető prózát írni.

Hát így lettem én Herbert Quain.

Vagyok: Herbert Quain.

Művei(m)ből további részleteket szándékozom közreadni. Könyveket is.

Budapest, 2004. november vége

H. Q. születése és élete körüli tisztázatlan kérdések egyszer mind megválaszolhatók lesznek, de ugyebár: kevés a hiteles dokumentum.

Én itt a különc ír „fantomképét” adnám közre.

Ígéretet kaptam, hogy újabb fotók, jegyzetek is érkeznek.

Borges és Quain

Roscommoni rokonai egy fotót találtak a Herbert Quain után maradt „kacatok” között. A fotón Borges látható – egyébként ezt a képet láttam viszont a Gallimard kiadó Livres de préfaces (suivi de Essai d’autobiographie) című kötetének címlapján is.

Nem csodálkozom, hogy ezt a fotót őrizte Herbert Quain a barátjáról: itt ugyanis Borges kacag, sajátságosan befelé és mégis messzeségbe néz, mint a vakok. Mindenesetre: nem erre a világra figyel. Hát ott, valahol, ahová Borges néz derűsen – talán az ifjú Herbertet látja.