Kilenc-tíz éves gyerekek számára terveztem egy mesedetektívregény-sorozatot. Az első kötetbe (1985) két meseregény került. A kitűnő rajzfilmes, Szilágyi V. Zoltán készítette az illusztrációkat. Én azonban nem ilyennek képzeltem el Burgum Bélust, aminek csak azért van jelentősége, mert: írás közben Burgum Bélus-animációban gondolkoztam. Azóta is minden kötettel így gondolok Burgum Bélusra. Mivel még mindig foglalkoztat, e honlapon külön oldalt biztosítok Burgum Bélusnak, hogy megoszthassam a nagy detektívvel kapcsolatos gondjaimat, esetleg segítséget, ötleteket kapjak.
1995-ben újra kiadtam a legelső Burgum Bélus-kötetben (1985) megjelent két meseregény egyikét Burgum Bélus, a mesterdetektív címmel. Ezúttal már magam rajzoltam meg Burgum Bélust. Olyannak képzelem, ahogyan a borítón mutat. A kötet belsejébe fekete-fehér rajzokat készítettem, inkább vázlatokat. Be kell látnom: alkalmatlan vagyok arra, hogy kötetek hosszán rajzolgassam, festegessem Burgum Bélust. De annyit legalább megmutattam: én ilyennek képzelem. Talán kerül egyszer egy képzőművész is, aki ilyennek alkotja meg könyvben, mozgóképben egyaránt.
Burgum Bélus önmagát keresi
Burgum Bélus, a mesterdetektív ifjúkorom óta kísér engem. Hét meseregényt szándékoztam írni a nyomozásairól, négy el is készült. Mindegyiket már grafikus illusztrálta – barátaim és kitűnő képzőművészek, de egyikük rajzában sem ismertem fel Burgum Bélust olyannak, amilyennek én képzeltem el.
Végül én magam álltam neki megrajzolni a nagy detektívet, olyannak, amilyennek írás közben láttam.
És a nagy detektív egyik-másik társát, például Malackát is megrajzoltam, és sorra jöhetnének a többiek, ha végig tudnám rajzolni őket – de hát a rajz nem az én mesterségem.
Keresem azt az illusztrátort, aki a felvillantott képeket akár magához hasonítva: végig szeretné rajzolni Burgum Bélus hét kötetnyi kalandját…
Burgum Bélus saját magát keresi: színesben, fekete-fehérben, animációs mozgóképben!
Szépség és igazság
1
-szer volt, hol nem volt, a Burgum Bélus, a mesterdetektív című mesterdetektív-regényben volt – nevezett detektív mellett – egy Malacka nevű egyén is. Ők ketten: két véglet. A detektív szakmájához illően racionális – Malacka pedig: művész. Elsősorban zenész, majd – és végül – költő. A szonettre specializálta magát. Olyan szonettet szeretne írni, amely elnyeri Burgum Bélus őszinte tetszését is. Ami nem könnyű dolog, mert a valósághoz ragadt detektív mindent szó szerint vesz. Teljesen érzéketlen a költészetre. Ha neki azt szavalják, hogy a villanyfák ehető villanykörtét teremnek, ő máris szalad zabálni. Szóval: nem egy ideális szonettfogyasztó. Malacka elhatározza, hogy barátja, a detektív tiszteletére valóságosan is komolyan vehető szonettet költ. Íme:
Szonett (szép és igaz)
Burgum Bélus tiszteletére
Béluskám, én, a kicsi karnagy
– aki voltam kezdőként – hajdan
is jól tudtam: barátom majdan
az élettől mindent kicsikar. Nagy
lesz és híres. Hittem: ez elmélyült,
komoly medve viszi még, de sokra!
S lőn. Rózsát fakaszt a babér bokra,
látván Bélust, az éles elméjűt.
Mert ő ma a legnagyobb detektív.
Érette dobban itt minden szív,
s élteti, ahogy kifér a torkán.
Köszöntik őt piroslón, biborkán
a rózsák… Zeng az „éljen-orkán”!
Piros paprikák nőnek a tortán!
A cirkusz népes publikuma előtt elemzi a két jó barát a művet:
– Mondd meg igaz lelkedre, tetszett neked a szonettem?
– Nagyon tetszett… Ahol például a szívek kiabáló torkáról beszélsz, ott egészen zseniális – dörmögte Burgum Bélus. – Egyszóval: szép.
– Szép és igaz – kiáltotta ujjongva Malacka. – Idenézz!
Felemelte az asztalról a lepelt, és egy babérbokorra mutatott, melyre nyíló piros rózsákat kötözött valaki. A rózsás bokor mellett pedig színes, kerek torta díszelgett. Tetején a csokoládéba néhány piros csípős paprika volt tűzve.
– Tényleg szép – ismételte a detektív –, de tudod, én nem szeretem a tortát csípős paprikával. Igazán nem várhatod el tőlem, hogy megegyem…
– Nem várom el – nyugtatta barátját Malacka. – Ezt nem is megenni kell, hanem inkább művészileg értékelni.
– Nagyon értékelem – nyilatkozta buzgón és megkönnyebbülten a nagy detektív, majd lelkesen tapsolni kezdett. A nézőtéren mindenki követte példáját. Mikor Malacka szólásra nyitotta volna a száját, még erősebben verte össze a tenyerét Burgum Bélus. Úgyhogy a cirkusz költője többé szóhoz jutni nem tudott… – amit bizonyára mélységesen fájlalnak az esztéták, hiszen ki tudja, mekkora veszteség érte így az esztétika történetét.
2
-őn áll a vásár. A művészeti, az irodalmi is – mint ez fennebb is látható. Az egyik fél az esztétikumra esküszik, el akarja adni. A másik fél tudni akarja, hogy azt egyáltalán eszik vagy isszák; továbbá: hogyan eszik vagy isszák; és: mit kezdhet ő vele a valóságban, azaz: nem zavarja-e össze fölöslegesen a valóságról szerzett, igazolt, érvényes!) tudását. Végül: „kell ez neki?”
Álljon-e egyáltalán a vásár?
Mint mindenki, én is a többé-kevésbé tisztességes vásárokat szeretem (melyekre elégedetten lehet meginni az áldomást).
De a gyerekeket könnyű becsapni.
Ezért a gyerekeket lépten-nyomon – olykor „nevelés” címén – be is csapják.
Én is egy becsapott gyerek vagyok. Voltam. Persze, erre később jöttem rá.
Én is mindent „vettem” gyermekkoromban. Didaktikus irományokat, melyekből megtudtam, hogy az igazság mindig győz, a gonosz mindig elnyeri méltó büntetését. Később aztán azt tapasztaltam, hogy nem éppen mindig. Tehát: nem kellett, nem illett volna engem becsapni. Még csak logikus sem volt átejteni engem: hiszen ha hozzászoktatnak ahhoz, hogy az igazság mindig győz, akkor nyilván elkényelmesedem, közönyössé válok – logikusan! –, mert hát az igazság, ha mindig, akkor nyilván nálam nélkül, az én közreműködésem nélkül is győz.
Az a gyermekirodalom tehát, mely nevelés címén ilyen rémhíreket terjeszt, nemcsak hogy nem nevel, hanem egyenesen kártékony. Nem kérnék én ma már – hajdani becsapott gyerek – olyan jajdenagy dolgot az irodalmároktól, csupán ennyit: legalább a mindigről mondjanak le épp az igazság, épp a logika, épp a hatékony nevelés érdekében.
Én még azt is megünnepelném, ha a kisegér nem lenne mindig (!) meséink kedves, pozitív figurája, mert fölös és értelmetlen konfliktust termel ki a kisgyerek fejében ez az ostoba beállítás azzal a valóságos életténnyel, hogy – a macskával, kutyával, méreggel – elpusztíthatatlan rágcsálók tönkreteszik az ágyneműt, kenyeret, szalonnát, és tehetetlenségében sír a kárvallott háziasszony.
Hegyvidéki táborokban a kedves mackómeséken „felvilágosított” gyerekeket hogyan óvni a veszélyes ragadozótól?
Ezek: apróságok, de az igazsághoz tartoznak…
A legnagyobb igazság azonban az, hogy az utóbbi évszázad legjelentősebb regényeinek egyik vonulata éppen a gyermeki lélek rajzával hozott maradandót – és az itt ábrázolt „gyermeki” olyan messzire van a gyermekirodalom feltételezett olvasóinak valós életproblémáitól, mint az ég a földtől.
Móricz azt írta, hogy az ember alapélményeinek köre úgy nyolc éves kor körül már teljes. Igaza volt.
Szinte természetesnek vesszük, hogy a gyerekeket gyakran becsapják, becsapjuk. Erre olykor valóban szükség is van. De irodalomról lévén szó, mégiscsak csökkenteni kellene a „becsapási rátát”. Amiről nem tudunk igazat mondani – mert hiszen még fel se fogja a gyerek – arról inkább hallgassunk. Keressük azokat a közös témákat, melyekről igazat mondhatunk. És még sorolhatnék itt néhány jó tanácsot, de… Ami engem illet, úgysem fogadnám meg őket. Másfelé igyekszem kiutat keresni a dilemmából. Ha a gyerekeket általában becsapjuk – akkor hadd fogadjam el a helyzetet, hadd csapjam be én is őket. A humor a becsapás egyik „legalizált” formája. Ezért én a deklarált becsapás, a humor eszközét használom a gyermekekkel való érintkezésben. Mert tiszta szívvel lehet együtt sírni a gyerekekkel – de ez nem az én alkatomnak való. Én együtt szeretnék derülni velük, s ha „becsapás esete forog is fenn”, attól még áll a vásár, mert a humor játékszabályainak része az átejtés, ugratás, csalafintaság.
3
-dik az igazság, mondtuk gyerekkorunkban, valahányszor az első két próbálkozás nem sikerült. E harmadik nekifutásra is csak azt tudom mondani, hogy a gyermekeknek szánt írásművekben az igazság (és itt nem feltétlenül világrengető dolgokra, hanem meghamisított egérkékre gondolok) fontosabb, mint az úgynevezett „szépség”. Az előbbiről legalább tudjuk micsoda, az utóbbiról csak sejtjük. Talán ebből is fakadóan: a gyerek érzékenyebb az igazságra, azt érzi szépnek. És hadd jöjjek itt egy példabeszéddel (példaverssel). Van úgy, hogy a pontosság kedvéért az ember a terjengősséget választja. Ezt teszem alább.
Világéletemben irtóztam a zongorázgató úrilányoktól. Mert nem zenéltek, hanem státusszimbolizáltak. Na, és jön haza a leányom s mondja, hogy a barátnői zongoráznak… A szeméből sugárzó három pont után zongoraellenes filippikát rögtönöztem, s meggyőztem, válasszon más hangszert. Fő érvem – ez nyomott a latban – az volt, hogy ha majd nagyobbacska lány lesz, mennek kirándulni, milyen jó ott a daloló társakat kísérni, no, de ki cipelne fel a hegyre egy zongorát… Kiegyeztünk a trombitában. Előnyei megszámlálhatatlanok. Mivel most nem gyerekeknek, hanem felnőtteknek írok, a mi szülői szempontunkból csábító érvek közül megemlítem: a gyerek visszatrombitálja a szomszédoktól elszenvedett zajokat, ha pedig a hozzám hasonló botfülű papák danolászását kíséri, a trombita hangja elnyomja, tehát megszépíti az atyai produkciót. Ésatöbbi. Szóval Eszter leányom trombitált, és zeneelmélettel is ismerkedett. Verset nem nagyon szeretett olvasni, ezért csodálkoztam, mikor Markó Béla egyik téli verséért lelkendezni kezdett. Mert humoros volt, mert – mint mondotta – énekelni lehetne a szöveget. Dallamot rögtönzött, azt próbálta kottázni, trombitálni. A vers valóban lendületes volt, vidám, mint egy szánkás, téli hancúrozás…
Aztán hirtelen berobbant a tavasz. Vele a kerékpározás, görkorcsolyázás örömcsiholó lehetősége. Lányom trombitástól ragyogott. Előmbe állt, s kért, írjak egy szép tavaszi indulót, ő megzenésíti… Engem még az ellenségeim se vádolhatnak „komoly szándékú versírással”, de hát a lányáért sok mindent megtesz a magamfajta ember. Megszerkesztettem Eszternek az alábbi verset (bár a „komoly szándékot” illetően klasszikus módon becsaptam a gyereket):
Tavaszi koncert
Itt a tavasz már!
A határban bárány,
kecske zsenge füvön jár,
a kis pásztor nagyon kurjant:
itt a tavasz már!
A varjú is új szót tanul,
nem azt mondja: kár!
Azt mondja, hogy: már!
Itt a tavasz már!
Ellepte az aszfaltot már:
gyerekkocsi, görkorcsolya,
labda, kerékpár.
Itt a tavasz már!
Kong a sarki bár.
apám és a többi papa
forrásvízre jár,
kirándulni jár.
Itt a tavasz már!
Erdő-mező füve, bokra
zölden reánk vár.
Itt a tavasz már-
ványfényesen ragyog.
Ragyogj te is már!
Itt a tavasz már!
Én e versezetet igazformának és trombitaszerűnek éreztem. Az aláhúzott sorra különösen büszke voltam: „Kicsi leány, itt ügyesen megkacskaringatóztatod a dallamot, mint én a sort, hogy hallja ki a jónép, mindjárt itt a vége, s futhat véle.”
Amire én azt mondtam, hogy igaz (de nem különösebben vers), arra Eszter lelkesen bólintott, szép vers. Én ugyan nem hiszek neki, de tudom, s ezúttal ismét meggyőződhettem: a gyermekek irodalmában az igazság szépségre törekszik.
A szonettekkel küszködő Malacka nem véletlenül szenved meg, és tesz meg mindent sorai igazságáért.
Malacka és Burgum Bélus vitája különben örök.
És én mindkettőjüknek igazat adok.