Vivat academia!
A derű: erő. Derűt csak a szellem termel. Derülni mindenki szeret… E „tapasztalati axiómákra” helytálló és használható elméleteket építhetünk. Én csupán annyit akarok elmondani, netán kimondani, hogy milliárdnyi szülőhöz hasonlóan: nagyon szeretem a kislányomat, de… De: a gyerekemhez fűződő kapcsolatom nem egyszerűen érzelmi, hanem szellemi – is – volt. Nekem a gyerek fantasztikus szellemi élményt jelentett.
Olyan csodálattal tekintettem gyerekem gondolati-nyelvi stb. leleményeire, ahogyan teszem azt Csehovot, Villon-t, Rabelais-t, Frege-t olvastam (hogy csak néhány kedvencemet soroljam).
Engem Eszter kisgyerekkorában „maradandóan megváltoztatott”.
Amit „gyermekinek” neveznek, az számomra az emberi kreativitás csodálatos dimenziója. Eszter felnőtt, már nem velünk él, családja van (férje, három kislánya). Miközben ő felnőtt – én azért gyerekközelben maradtam. Bizonyára derűs alkatomból fakadóan nagy élményem: a kacagás. Vitathatatlanul a legdemokratikusabb emberi megnyilatkozás. A kisgyerekkel együtt kacagni azért is különös élmény, mert „egyenrangúsít”. Az az érzésem, hogy az iskola emiatt sem nyit teret a gyerek huncut, felszabadult fantáziálásának. Amelyet pedig okosan kihasználva a legfontosabb szellemi képességeket csiszolhatnánk – méghozzá folyamatosan, kisgyermekkortól kezdve.
Több lapot szerkesztve, gyerekrovatokat indítva nem vonzottak azok a pályázatok, amelyeket iskolások számára hirdettek lépten-nyomon: anyák napjára vagy történelmi évfordulókra írattak egyenmeséket.
Gondoltam, tegye – írja! – azt a gyerek, amit szeret.
Hát így hirdettem én is pályázatot – és alapítottam meg a Háry János Akadémiát.
Mondjunk nagyot!
Pályázat! Verseny! Jelentkezhetsz!
Kedves Gyerekek! Bizonyára sokszor figyelmeztettek szüleitek, tanítóitok: hazudni nem szabad. Valóban csúf és rossz dolog a másik ember becsapása. De nem minden esetben ártalmas az olyan állítás, amely nem igaz. Amikor azt énekeljük, hogy „Az etédi híres utca, / Cimbalommal van kirakva…” – és faluja-városa nevét bárki behelyettesítheti a népdalba, akkor bizony valótlant állítunk. (Hát még amikor azt dalolja a kislány – ilyent is hallottam –, hogy „A New York-i híres utca, / Cimbalommal van kirakva”!)
Hazudnánk? És szégyellnünk kellene magunkat azért, amit jókedvvel, derűvel a világba énekelünk?!
Bizony nem füllentünk. Hiszen dalos jókedvünkben valóban azt érezzük, hogy velünk együtt még az utca is nótát peng…
Az ilyen „füllentéseket” senki nem veszi szó szerint: senki nem rohan az etédi vagy a New York-i utcára, hogy felszedje az útról a cimbalmokat, nehogy összetörjék őket a szekerek vagy buszok, villamosok.
Az ilyenfajta „lódítás” bajnokai a költők, művészek: és ők jót akarnak az embereknek.
Kedves Gyerekek! Nem minden hazugság: hazugság! Vannak nagyon szép, érdekes és értékes „hazugságok”. Az ilyen nagyotmondáshoz ötletesség, vidámság és barátkozó kedv szükséges. Ezért gondoltunk arra, hogy nagyotmondó versenyt hirdetünk. Küldjetek be „valótlan”, kitalált történeteket, versben, prózában. Rajzokat is várunk, hiszen rajzban is lehet „hazudni”: aki például a hintaló elé vizesvödröt rajzol – az a fából készült lovat itatja. Egyszóval száz és ezerszám terem a nagyotmondás. Írjatok, rajzoljatok – és küldjétek.
A fenti szöveg megjelent több lapban is. De kiderült: Háry János nem mindenki előtt közismert szaktekintély. Felvilágosító munkába kezdtem, grafikai szobrot avattam.