Megrendelhető a Pont Kiadótól:

www.pontkiado.hu

Ahogy Mezey Mária énekelte Marlene Dietrich dalát, azzal a már-már sértő felelősségre vonó katonás hangon, úgy kellene, hogy szóljon A lábnyomok című 2017-ben megjelent Szávai Géza regény üzenete. Nem úgy szól. Szerző nem e hangra törekszik, inkább néhol gubancos szálak kisimításával, majd összebogozásával alakítja a történetsort, kapcsol össze sorsokat, jellemeket.

Úgy vezet be közel száz oldalon át a történetbe, mint a magas csúcsot megmászni vágyó, aki hosszú emelkedőn, alaptáborokban készül a csúcstámadásra.

Bálint András értelmiségi, a hírhedt szeku kihallgatótisztje. Zavartalan lépked fel a ranglétrán, mi pedig semmit nem tudunk meg arról, hogy mitől is ilyen sikeres? Hiszen ma már ismeretes, hogy ő sem élhetett megfigyelés nélkül. Megfigyelt volt maga is belügyes tiszt létére, s azok, akik vele állandóan kapcsolatba kerültek – köztük a Koma (Ráduly József), aligha segítették karrierje felívelését. Szávai csak annyit rajzol meg belőle, amennyi civilként mutatja be ezt az időnként félrelépő, de félrelépéseit, csalásait sorra elhallgató figurát, ezt a gyermekét példásan szeretőt, amennyivel okosabbak nem leszünk. Emiatt tűnődhetünk aztán mindig őszinte hitvesével talányosan elkövetett közös öngyilkosságukon is. Innen már le nem tenné olvasója a könyvet, hátha a következőkben kíváncsiságát kielégítő választ kapna mindenre. (Mivel könyvajánlónak szánom eszmefuttatásom, magam sem tárom fel a cselekmény végkifejletét).

Nem titkolom, mélyebb elemzést vártam volna a szekus tisztről, ahogy azt sem, hogy hitvese, a könyvtáros Keller Éva, mindenek ellenére is kedvesebb volt a számomra, mint ő. A kitárulkozó, hazudozást nem ismerő szép és egészséges asszony empátiát keltőn megrajzolt szereplő. Olyan, akivel akkor is együtt érez az ember, amikor a férfiak némelyike egyébként megkövezné felháborodásában.

A kusza szálak egybebogozása mesterien sikerült. Szávai érzelemmentesen jeleníti meg szereplői hol hosszabb, hol rövidebb, de a test parancsát vissza soha nem utasító történetét. Van ellenben kivétel: Becze András. Esetében szánalommal vegyes a hang. Vele aztán úgy végez szerzőnk, hogy átküldi a határon és eltünteti. A többi szereplő csaknem pozitív hős. A testvére férjével gond nélkül lefekvő, sikeres sportoló is, aki végül lányaként neveli fel az árván maradt kicsi Bálint Annát. E tüneményt, aki aztán a kicsi Becze Annácska istápjává válhat. Az esendőség az asszonyokat sorra elkerüli, hisz megesetten is tiszteletre méltók maradnak. Valamennyien szépek, kívánatosak és tiltakozni az ölelés ellen nem is akarók, sőt, amolyan „harcostársi kötelességből” is megnyílnak a férjüknél néhány nappal korábban szabadult Komának (Ráduly József), ennek az igazi túlélőnek, aki valóban irigylésre méltó, bölcs és szabad ember, akiből a hét, majd nyolc ítélet nélküli börtönév sem vett el semmit. (Szinte abszurd, hogy mesét kitalálva vállalja az újabb börtönéveket, mert nem hajlandó mást vallani, mint amit egyszer már hallhattak tőle, s amiben legjelentősebb harcostársának épp azt nevezi meg, aki – az egyik – rendszerváltás után a legmagasabb beosztású „főnök”. Nem véletlenül lehet éppen ő a regény főhőse).

Mellesleg a rendszerváltásokról sem sokat tudhat meg az olvasó, nincs éles elkülönülés, mint olyankor, amikor az öregeink meséiből hallottakat, illetve a kor szellemében írt történelemkönyvekből olvasottakat hasonlítottuk össze. Szávai nem alkot megrendítő történelmi körképet. Mintha vizes technikával alkotott, szépen egymásba folyó, egymást kiegészítő színekkel óhajtott volna átlebegtetni mintegy három emberöltőt. Spanyol polgárháborús harcos, az illegalitásban szerepet vállalók és nem vállalók, de annak hozadékát élvezők, kihallgatótiszt, esendő férfiak, tartásos, tévelygésükben is tiszteletre méltó asszonyok hagynak nyomot a regény olvasójában.

Közel száz év, rendszerváltásokban is gazdag időszak hegét kaparászó munka e könyv. Óvatosan kaparászó, nehogy megsértse az örök sebre vonódó vékony hártyát. Hogy miért? Az író joga úgy megírni egy korrajzot, ahogy neki jól esik. Vitatkozni pedig jogában áll az olvasónak a szerzővel. Szávai Géza igen tudatos regényíró. Világregényt álmodott már közel fél évszázada, és nem akad fenn azon, hogy ez esetleg nem sikerülhet. Kitartóan hisz magában, nem szerénykedik, és ez fontos. Sose titkolta, hogy minden regénytípusban kipróbálva magát alkot. Világregény-sorozatba szánt Szávai mű e legújabb regénye is. A Kivégezzük nagyapádat – valaha Progéria címen már megjelent –, a Székely Jeruzsálem, a Múlt évezred Marienbadban, illetve a Makámaszutrát már ide tartozónak tartja. (Én hozzáadnám az Aletta bárkáját is).

A regény nyomot bizonyára minden olvasójában hagy. Írója helyenként egész lírai nyelvezete okán is. (Az abszurdtól sem mentes történetsor egyik jelenete egészen konkrét kép: Becze Andrásnak az akadémikus államfőnével történtekről szóló erotikus álma. Na, ott a ’80-as években már felnőtt olvasót csak meglegyinti annak a kornak a szele, „mélyre ásás” nélkül is – amikor postaládába dugható kenyér, kétfejű csirke és „futóművek” voltak csak a csomagban, amiért – akár a gázpalackért és a tejért – órákat, sőt napokat kellett sorba állni. Hadd legyintse, tarthatja a szerző, aki nem ereszkedik ilyen mélyrepülésbe).

Bálint Anna, a tiszteletesnek tanult gyönyörű és okos hölgy a másik kiemelten szépen megrajzolt szereplő, aki minden megjelenése alatt napfénnyel tölti meg a sorokat. Talán, ha figyelmesebbek vagyunk, bölcs szavaiból arra is választ kaphatunk, hogy egy szűz hóval borított hómező közepén miként jelenhet meg egyetlen lábnyom, amiről szerencsés esetben azt is megtudhatjuk, hogy miért is szöges, amerikai katonabakancs lenyomata?

Arra pedig, hogy milyen egy regények fölötti regényhalmaz, ki-ki faggassa a szerzőt.

Forrás: Gyergyói Hírlap, 8. évf. 221. sz. 2017. november 16.