Ünnepnapokon: Herbert Quain

Gustave Flaubert (1821–1880) megírta a Bovaryné című híres regényét, és egyszer azt találta mondani: „Bovaryné én vagyok.” Ezt a mondatát aztán olyan sokan átérezték és megértették, hogy az út bejáratottnak tekinthető, én pedig ennek hála most már könnyen mondhatnám: Flaubert én vagyok… De mást (ám hasonlót) vallok be: Herbert Quain én vagyok. Persze, J. L. Borges is Herbert Quain volt. Legalább ketten vagyunk Herbert Quain(ek), ám ha létezett volna maga H. Q. is – akkor meg legalább hárman volnánk. Nem részletezném szét magunkat. Csak arról a H. Q.-ről beszélnék, aki én vagyok, és akinek – önzetlenül – külön oldalt biztosítok a honlapomon.

Mivel e honlapon több helyütt lehet olvasni Herbert Quain írások(m)at, a Kivégzősdi című könyvemben: H. Q.-novellákat, A megfigyelő, az Utóvéd című könyveim szerzője pedig egyenesen ő, szóval e bő hozzáférhetőség miatt fölösleges jellemeznem a különc ír grafománt.

A neki szánt honlapoldalon pedig mindent megírtam, amit életéről és művéről tudni érdemes: H. Q. élete és műve.

H. Q. kapcsán inkább magamról kellene tehát elmondanom néhány dolgot. Amikor első H. Q.-könyvem, A megfigyelő megjelent, 1988. március 16-án ezt jegyeztem fel: „Legproblematikusabb könyvem lesz olvasók és kritikusok szemében. Mielőtt még a visszajelzések zuhataga elöntene, néhány sorban rögzítem a magam véleményét (?) – közérzetét! –, hadd legyen mihez viszonyítanom. (…)

A könyv megírása idején két dolog foglalkoztatott:

1. Saját szellemi szintemen prózát írni. A prózatechnikák hülyévé teszik az írót. Ezért van a „közönséghez való leereszkedés” rühellendő gesztusa is. Én egyenrangúnak tételeztem olvasóimat; csak az volt kérdéses, egyáltalán léteznek-e majd.

2. Megelégeltem azt a kortárs prózaírói modort, amely az idézésben és parafrázisban már minden lehetőséget kimerített, mégis tovább erőlteti önmagát és a modort: mások szövegrészeiből mutatványként új szöveget felépíteni… – én ezt nem is érzem mutatványnál többnek. Ebbe a sorba beállni nem akarhattam. Ha már jeu, legyen az: tőlem – Herbert Quaintől – lopott Borges. Így aztán teljesen eredeti lehetek.”

Ennyi a lényeget érintő feljegyzésem 1988-ból. Leginkább persze a harmadik dolog foglalkoztatott: hogyan lehetne a tomboló Ceauşescu-érától némiképp elvonatkoztatva, azt mégis érintve, íróilag rajtafoghatatlanul, szövegszinten pedig: a vad cenzúraviszonyok között közölhető prózát írni.

Hát így lettem én Herbert Quain.

Vagyok: Herbert Quain.

Művei(m)ből további részleteket szándékozom közreadni. Könyveket is.

Budapest, 2004. november vége

1. oldal / 4

Kisgyerekként egy nyári délután elszöktem otthonról. Kérezés nélkül (ha kérezek, nem engednek) eltekeregtem a mezőre. Csak úgy, egymagamban. Miért, már nem emlékszem. Csak arra, hogy hol beszaladtam az átvonuló felhők árnyékába, hol meg ki a napra, amíg beleuntam. Aztán más szórakozást kerestem. Közben dörgést hallottam. Jött a zápor. Hazaszaladnom már reménytelen volt, biztosnak látszott, hogy az eső is megver, s aztán – emiatt – otthon is megvernek. Beültem egy fa alá, onnan figyeltem, hogyan vonulnak a felhők árnyai a mezőn. Szemközt domboldal, közbül völgy. S ebben a kis völgyben, és szemben a dombon: zuhogni kezdett az eső. Az én domboldalomat, a fámat, a füvet vízcsepp sem érte. Gyönyörködtem a tőlem nem messze szálazó esőben. Csodálatosnak, csodának éreztem a látványt, magamat pedig kiválasztottnak. Megiramodtam hazafelé. Kíváncsi voltam, a faluban esett-e az eső. Porzott az utca, tikkasztott a levegő. Otthon nem újságolhattam el az eseményt. Barátot kerestem:

– Most jövök a határból. Akkora zuhé esett!

A velem egyidősforma gyerek nem hitte:

– Hazudsz. Tiszta száraz vagy.

– Én igen. De tőlem nem messze esett az eső!

Addig még ő se látott, nem is hallott ilyent. Ugrálni kezdett:

– Hazug! Hazug!

Nem vitatkoztam. Neki is igaza volt. Nekem is.

Lementem a patakra: a vize tiszta.

Egész délután a csordákat vártam. Talán vizesek lesznek az állatok. Úgy képzeltem, hogy a kecskék szőre már szikkadt, de a pásztor nadrágja nedves, a karjára vetett, oldalt felvágott műanyagzsákon látszik – aznap esőköpenyt helyettesített. De a csordák szárazon jöttek haza.

– Nem baj. Úgyis esett!

A barátom vigyorgott. Ő sem engedett a huszonegyből:

– Kérdezz meg akárkit, esett-e ma Küsmődön?!

Egy szóra lett volna szükség, mely magába foglalja: az igazságot, hogy aznap esett Küsmődön, és hogy aznap nem esett Küsmődön; s a csodát, hogy aznap esett Küsmődön, és engem nem vert meg az eső.

Akkor találkoztam először Herbert Quain nevével, amikor már kezdtem elveszteni hitemet a létező irodalomban. Az ábrázolási módszerek megrögzötteknek, már-már kövületeknek tűntek. Néhány, elég könnyen eltanulható fogással, hagyományosan terjengős „ábrázoló technikával” (párbeszédek, tájleírások, jellemfestések ésatöbbi) túl sokan próbáltak regényeket írni. A létező irodalom újabb, átlagos termékeinek közlésmódja így nyilván (főként könnyedsége miatt) nehézkessé, unalmassá, meglehetősen hosszadalmassá vált. Mivel a bevett és fel nem frissített ábrázolási sémák az emberi érzékelés, felfogás és gondolkozás világának régebbi tapasztalataira épültek, a regények utalásai olykor gyerekesen anakronisztikusak voltak. Miközben a szellem, a gondolat más termékei hallatlanul izgalmas jelzéseket fogalmaztak meg, és közvetítettek a világtól és az embertől – az ember felé. A regény nagyon sokszor olyasmit ábrázolgatott (ecsetelgetett) hosszadalmasan, amit a szellem más – nem irodalmi – műfajai tömörebben, hatásosabban, élvezetesebben, élményszerűbben vetítettek elénk. Az értelem és a gondolat nagy teljesítményeinek korában az ábrázolás olykor már nem is tűnt igazi szellemi tevékenységnek. Az „ábrázolók” olyan régebbi viselkedésmintákhoz igazodtak (váteszkedés s a vele járó hiúság, gőg), melyek inkább komikussá (szánalmas, vicces, idejüket tévesztett sámánokká) tette őket, mintsem a komoly szellemi munka részeseivé. Úgy tűnt: kimerül, megszűnőben van egy hajdan termékeny, gyümölcsöző műfaj, műforma, melynek képviselői a szellem, a gondolkodás élvonalába tartoztak. Húszegynéhány évesen leginkább az foglalkoztatott: vajon hogyan írna regényféleséget egy, korunk szellemi színvonalán álló (érzékelő) elme.

Jorge Luis Borges prózája kínálta az egyik lehetséges választ és a bizonyosságot: létezhet másfajta irodalom – anélkül, hogy látványosan (úgymond avantgarde módra) szakítana, kiszakítaná, kitépné magát az irodalom fogalomköréből.

Borges néhány oldalas prózai műveket írt, egyiket-másikat nyugodtan nevezhetnénk regénynek is. Mert lekötik, lefoglalják, foglalkoztatják az értelmünket annyira (vagy jobban), mint akár egy nagyregény. Ebben a prózában a gondolat és képzelet: gondolatként és képzeletként közvetlenül érzékelhető – nem „hordozzák őket” körülményeskedő és egyszerűsítő, csonkító „ábrázolások”.

Borges olykor modorosan talányos írásai között van egy kisesszé – ez is novellaértékű –, melyben Herbert Quain életét, művét és írói elveit elemzi. A kevéssé ismert írt (Herbert Quain az írországi Longfordban született 1891-ben és Roscommonban halt meg 1941-ben) Borges szerint balszerencse kísérte a pályán. Első könyvét (a God of the Labyrinth című detektívregényt) 1933-ban tette közzé, amikor a könyvpiacot a Siamese Twin Mistery tartotta lázban… Nem hiszem, hogy a sikertelenség oka a megjelenés kedvezőtlen időpontja és a konkurencia volna. (Borges különben néhány mondatban összefoglalja a God of the Labyrinth témáját-tartalmát, vázolja szerkezetét.

H. Q. születése és élete körüli tisztázatlan kérdések egyszer mind megválaszolhatók lesznek, de ugyebár: kevés a hiteles dokumentum.

Én itt a különc ír „fantomképét” adnám közre.

Ígéretet kaptam, hogy újabb fotók, jegyzetek is érkeznek.

Borges és Quain

Roscommoni rokonai egy fotót találtak a Herbert Quain után maradt „kacatok” között. A fotón Borges látható – egyébként ezt a képet láttam viszont a Gallimard kiadó Livres de préfaces (suivi de Essai d’autobiographie) című kötetének címlapján is.

Nem csodálkozom, hogy ezt a fotót őrizte Herbert Quain a barátjáról: itt ugyanis Borges kacag, sajátságosan befelé és mégis messzeségbe néz, mint a vakok. Mindenesetre: nem erre a világra figyel. Hát ott, valahol, ahová Borges néz derűsen – talán az ifjú Herbertet látja.