3. oldal / 3

Az elveszett elefánt

Egyszer, ahogy mentem az úton, egy olyan kicsi elefántot láttam, hogy egy gyufásskatulya hatszor akkora volt, mint ő. Felvettem, és betettem a zsebembe. Ahogy hazaértem, anyu nem engedte, hogy behozzam. Kimentem hát egy jó helyre, és ott eldugtam. Éjszaka azt álmodtam, hogy az elefántból óriás lett. Reggel aztán, ahogy megyek ki érte, nem találom sehol. Elkezdtem keresni, de egy árva lelket nem találtam. Már a huszadik éve keresem, pedig csak kilenc éves vagyok. Borzasztó, ugye? Lassan a negyvenedik éve keresem, de még mindig nincs meg. Hogy telik az idő! Addig-addig keresem, amíg hatvan éves leszek. Ugye elhiszitek?

Naná, hogy elhisszük! Azért vagyunk a Háry János Akadémián. Csupán a kilenc éves nagyotmondót kell meggyőznünk arról, hogy hatvan évesen, nyugdíjba vonulása után is tovább kell keresnie a csodálatos elefántot. Mert nem akármilyen teremtmény az! Ha belefér a gyufásdobozba, az azt jelenti, hogy ormányával akár meg is gyújthatja a gyufaszálakat. Úgy fog működni tehát, mint egy öngyújtó. S mivel az elefánt, mint tudjuk, teleszívhatja magát vízzel, és azt az ormányával célirányosan fröcskölheti: tüzet is olthat. Ez az elefántos gyufásdoboz tehát egyszerre öngyújtó és önoltó – tüzet gyújt, tüzet olt. Tűzszerszám, amely nem tűzveszélyes. Ennek bizony jövője van. Mindenkit lepipál vele az akadémiánk.

Nagyon sok újítást bejegyeztem az akadémián, a témakörök „átmérője” pedig a végtelen felé tart:

Jösztök ti még a mi utcánkba

Ezt akkor szoktuk mondani, amikor elszámolnivalónk van valakikkel, és ezt (számunkra) előnyös körülmények között szeretnénk megejteni. Az ember a saját utcájában érzi magát otthon a leginkább. Érthető, ha arra várunk: jöjjenek csak be az utcánkba a haragosaink, ott majd számolunk…

Mivel én nem vagyok haragos, bosszúálló természet, számomra az utcánk hangulatát legjobban az a népdal testesíti meg, amelyet mindenki bátran alkalmazhat a saját utcájára:

Az etédi híres utca,
Cimbalommal van kirakva.
Ha még egyszer végigmegyek rajta
Nótát ver a csizmám sarka.

Látható, én azt kedvelem, ha az utcák zenélnek, bár igaz, a jóból is megárt a sok (a cimbalomhúr koptatja a lábbelit!).

Amikor dühös embert látok fenekedni, „jösztök ti még a mi utcánkba!”, mindig felajánlanám az én utcámat: „gyertek oda, én majd viszonylag csekély díjazásért (csizmakopás!) fel-alá sétálok, a csizmám sarka veri a nótát, ti pedig felvidultok és kibékültök. Ígérem, fáradságot nem kímélve sétálnék „értetek”! … Éppen utcapengető gondjaimmal voltam elfoglalva, éppen „Hangszereim: az etédi és az óbudai utca” című tanulmányomat fogalmaztam, amikor megérkezett a Háry János Akadémia zenei osztályára a felvidéki Fülöp Eszter beszámolója. Ez a csodaországi verses útirajz az én utcapengető zenei terveimet is forradalmasította. De olvassuk először a verset:

Csodaországban

Az éjjel azt álmodtam,
hogy Csodaországban voltam,
ahol más, mint a Földön,
nincs bú, csak öröm.

Hintalovon érkeztem oda,
ahol várt rám a sok csoda
A birodalom kapuja:
egy hatalmas furulya.

A furulyába belemásztam,
s jókat nótáztam.
És amikor kedve tellett:
a kapu is nótázni kezdett.

A csodakapun belépve,
álltam csuda nagyot nézve.
A fák gumiból voltak
s csak úgy pattogtak,
ha a teve rájuk szállott,
mert az volt a madár ott!
A mezőnek szemei voltak,
s reám kacsintottak.
A virágok mosolyogtak,
néha meg daloltak.
A csodamezőben
egy oroszlán volt fekvőben.
Egy virág a mancsában,
s daloltak vidáman.
Odvas fa nagy odvában
szarvas ült magában,
szemét lehunyva,
orra alatt morogva.
Nagyon bölcsnek látszott:
biztos bagolyt játszott.
A víziló tojást melengetett,
miközben a vaddisznó csicsergett.
A csirkék lubickoltak a vízben
nagy-jóízűen.
S a krokodilok közöttük:
bukfencet hánytak fölöttük.

Sok minden van Csodaországban,
de tovább nem mehettem,
fel kellett ébrednem.
A vekker csörgött, csörgött
álommal teli fejem fölött.

Hiába, a vekkerrel nem érdemes vitatkozni, bár Fülöp Eszter helyében ezúttal szívesen földhöz vágtam volna… Hogy mérgemet csillapítsam, zenélni kezdtem, azaz sétáltam: pengettem az utcát, egy szép lassú (nyugtató!) melódiát játszottam. Mikor megnyugodtam, akkor elhatároztam, megkeresem én is Csodaország zenélő kapuját. Megint sétálni kezdtem, ezúttal egy altatódal dallamára. Sikerült is hamar – álltomban! – elaludnom. Én is bemásztam volna a furulyába, de az rám dörrent:

– Mit bámészkodsz, mint a borjú az új kapu előtt?

Bizonyára sértegetni akart, ezért megfeleltem neki a magam módján:

– Ahogyan te sem vagy új kapu, ugyanúgy én sem vagyok borjú.

De a méregtől és a sértődéstől felébredtem. Jó is, hogy így történt, mert rájöttem: egy zenélő utca, egy zenélő kapu és én épp egy zenekart, „komplett bandát” teszünk ki. És felmerül a nagy kérdés: ki lesz a prímás?!

Nos, én szeretnék prímás lenni. Vagy az utcánkat költöztetném Csodaország kapuja elé, vagy Csodaországot az utca végébe. Egyelőre folynak a tárgyalások (ugyanis: magamban morfondírozok!). Ha minden sikerül, Csodaország kapujában fogok állni frakkban, csokornyakkendőben, szombreróban és patkolt csizmában én, a prímás. Zeng majd az egész világ. Barátaim, ha akkor jösztök az én utcámba, csapunk egy nagy vigasságot. Ihajja, de csuhajja! …

A vigasságból több könyvre futná – futja majd egyszer, mert ahogy mások a „nagy öregek” kis elszólásaiból állítanak össze köteteket, úgy én is közreadom az akadémiánkon jeleskedő kisgyerekek nagyotmondásainak – talán tematikus – gyűjteményeit (néhány év alatt igencsak megnőtt az akadémikusnak jelentkezők száma).